Ezen az estén is, mint minden éjjel mostanában, esett. Az ablakon kibámulva Emma az eső áztatta napraforgókat nézte, amint sárga tekintetüket haragvóan szegezték a földre. A cseppek különös ritmust dobolva hulltak alá az égből. A lány félig lehunyt szemmel hallgatta, s fátyolos tekintetéből látszott, hogy időben és térben már másutt jár.
Egy régmúlt éjszakára emlékezett …
Az égi áldás akkor is így hullott az égből, s ő fázósan, dideregve húzta össze magán kardigánját. Hosszú barna haja tincsekben tapadt homlokára. A buszra várt, amely sehogy sem akart megérkezni. Végül úgy döntött, hogy lesz, ami lesz elindul. Csupán kétszáz métert tehetett meg gyalog mikor, egy régi típusú Volkswagen bogár lassított le mellette. Az autó gazdája egy huncut zöld szempár és egy csibészes mosoly volt. A hang mély orgánuma megborzongatta a lányt, mikor az megkérdezte:
– Elvihetem egy darabon, Kisasszony?
A lány habozott egy percig, de mivel semmi kedve nem volt tovább ázni, igent mondott.
A kocsiba beülve friss festékszag csapta meg az orrát, s a Huncut Zöld Szempár kérdés nélkül számolt be arról, hogy festéssel tölti napjait, és most haza fele tart vidékről, ahol kedvenceit, a napraforgókat örökítette meg.
Egy piros lámpánál megállva a fiú leplezetlenül jártatta szemeit a lányon. Emmát zavarba hozta a Pillantás, de ugyanakkor forróság járta át testét. Meglepődve tapasztalta, hogy a Zöld Szempár messze nem kéjsóváran falta fel, hanem szándéka érdeklődő, szemlélő, analizáló volt. Ez felpiszkálta női önérzetét. Önkéntelenül is kihúzta magát, ajkát nyelvével tette vágytól csillogóvá.
Arra gondolt milyen lehet az, ha ez a tekintet buján siklik végig meztelen testén, bőrét forrón perzselve. Látta maga előtt, amint a férfi fölé magasodik, s szelíd tenyerei édes fogságba zárják arcát. Ajkával lassan közelítve puha, lágy csókot lehelve meggypiros ajkaira. A kezek végigsimítják nyakának hajlott ívét, a vágytól megfeszült gerincét, kis időre megállapodva a derekán, csakhogy a pimaszul hegyesdő halmok felé folytassák útjukat. A levetett blúz sebzett madárként hullott a földre, felfedve a lány testének csodás domborulatait.
De a Zöld Szempár nem érte be ennyivel, még többet akart látni. A lány öle elé térdelve lesimogatta róla a nadrágot, a pókháló könnyűségű alsótól pedig ajkaival, nyelvével szabadította meg a lányt. A Szem mámorosan itta az előtte feltáruló szépséget. Részeg volt, Emma tette azzá. Kínzó szomját csak a lány édes háromszöge csillapíthatta. Nyelvével utat tört a lágy pihék közt megbúvó gyöngyszemig. Lassan birtokba vette a fénylőn kitárulkozó kagylót, s legjobb tudása szerint repítette éteri magasságokba Őt. Emma nem hagyta viszonzatlanul a kényeztetést. Szelíd, de határozott mozdulattal fektette két vállra az izmos férfitestet. Apró csókokat hintett annak vállára, mellkasára, puha pocakjára, ágyékára. Szándékosan kerülte a minden férfi „gyenge pontját”, hogy a végsőkig felkorbácsolja benne a vágyat. A lány végül fölé hajolt, ajkai, nyelve tüzes táncot lejtett a férfi ágaskodó büszkeségével. De eljött az idő, mikor kevés volt már a csók, az érzékeny részek kényeztetése, test a testhez simulni vágyott, egy végső ölelésben kicsit meghalni, s feltámadni, ahogy a Főnix kél poraiból, tündöklő, vakító fényességgel…
A lányt álmodozásából egy éles kürtszó riasztotta fel, szemét elvakította egy szemből érkező teherautó reflektora, s elsötétült előtte a világ… másnap a kórházban tért magához, ahol közölték vele, hogy Kedvese a kórházba vezető úton elhunyt. Emma hirtelen nem is tudta kiről beszélhetnek, mikor eszébe jutott a Zöld Szempár. Fájdalmas sóhaj szakadt fel melléből, akár a Kedvese is lehetett volna, ha…
Azóta már eltelt egy év, de a lány még mindig őrzi emlékében a Zöld Szempár huncut mosolygását.