Szerző: Titkarno

Lebukott a pornózó középiskolai titkárnő

Átmenetileg felfüggesztették állásából azt a kanadai gimnáziumi titkárnőt, aki másodállásban pornófilmekben szerepelt – adta hírül a Cnews.ca.
A pornószakmában Samantha Ardente-ként ismert nő nyugodtan élte kettős életét, egészen addig, míg egy szép napon egy vájt fülű felnőttmozi-barát diák elé nem állt, hogy autógrammot kérjen tőle. A titkárnő igencsak zavarba jött, az aláírást elodázta, a tanulót pedig megpróbálta rábírni, kezelje diszkréten az ügyet.
Ám, mint sejthető volt, hiába. A hír hamar elterjedt az intézményben, a titkárnőt pedig átmenetileg felfüggesztették állásából, míg végső döntés nem születik az ügyében.
Louise Boisvert, az Etchemins gimnázium szóvivője nem titkolta meglepettségét, és kénytelen volt belátni, mennyire tanácstalan egy efféle, precedens nélküli ügyben.
– Nyilvánvaló, hogy ehhez hasonló még nem esett meg az iskola története során. Alaposan meg kell vizsgálnunk a helyzetet. Még ha ő maga nincs is közvetlen kapcsolatban a diákokkal, az eset nagyban befolyásolhatja személyének megítélését a diákok és a kollégái részéről – mondta Boisvert.
A filmeket készítő Pegas Productions filmgyártó cég tulajdonosa, Nicolas Lafleur elmondta, hogy ő annak idején felhívta Samatha figyelmét a kockázatra. Ugyanakkor támogatásáról biztosította színészét. Még egy rajongói oldalt is létre hozott neki a Facebookon.

Havas irodájából a ValóVilágba

Sokak szerint Havas ágyából a Való Világba lehetn e a cikk címe. Békéscsabai szereplője is van a ValóVilág 4-nek. A 27 éves Baukó Éva már ismerősen mozog a média és a celebek világában: modellként és Havas Henrik asszisztenseként dolgozott, illetve más tévés produkcióban is feltűnt már korábban.
A ValóVilág negyedik szériájába jelentkezőket különböző csoportokba sorolták, s kategóriánként egy-egy versenyzőt a nézők szavaznak be a villalakók közé. Hétfőn, a „törtetők” között egy dekoratív csabai hölgy is feltűnt.
– Nagyon remélem, hogy a rendezvényszervezés, amit nagy célomnak tűztem ki, megvalósulhat a műsor által. Talán beindulhat a karrierem — beszélt jelentkezése okairól Baukó Éva.
A show révén tehát ismertségre és kapcsolatokra tenne szert elsősorban. Hogy határozott fellépése vagy csinos kinézete hozta-e meg számára a sikert, nem tudni, az azonban biztos, hogy a tévénézők hétfőn este úgy döntöttek, Évának helye van a luxusvillában. Bemutatkozó beszédében — igaz bevallása szerint legidegesítőbb hibája az, hogy túl sokat beszél — csupán annyi konkrétumot árult el magáról, hogy négy éve él a fővárosban. A bulvársajtó ennél több részletet is megosztott vele kapcsolatban a nyilvánossággal.
Lapértesülések szerint a lány korábban Havas Henrik irodájában dolgozott titkárnőként, s több valóságshow-válogatáson is megfordult már. Baukó Éva 2008-ban például részt vett az egyik konkurens kereskedelmi csatorna valóságshow-jában, a Bárban is.
További Való Világ 4 hírek, cikkek, szex, erotika: Sztriptíz a Való világ villában – Voksán Virág fél Benkő faszverésétől – Voksán Virág vizes vetkőzése – ValóVilágban is villant Voksán Virág – Itt a pénzed a tét celeb – A Való világ női szereplői, Benkő már faszt villantott – ValóVilág 4 gátlástalan jelentkezők – Baukó éva a Bárban:

Titkárnő – Pornó a művészfilmekben

Mazochista csaj szadista férfival találkozik… A rendező: Az amerikai függetlenfilmes rendező, forgatókönyvíró és producer, Steven Shainberg, akiről – őszintén megvallom – soha a büdös életben nem hallottam még korábban. Szereplők: Maggie Gyllenhaal, akit idáig főleg Jake Gyllenhaal tetvéreként pozicionáltam, pedig láthattuk őt a SherryBaby, a World Trade Center, a Paris je t’aime illetve a Felforgatókönyv című filmekben is. Ja és nem mellesleg Bruce Wayne csaját alakítja majd a nyár közepén érkező legújabb Batman moziban. A másik főszereplő James Spader. Őrá főleg a Szex, hazugság, video féle Soderbergh dolgozatból emlékezhetünk, de játszott a Csillagkapuban illetve Cronenberg Karamboljában is. Néhány éve azonban átlovagolt a sorozatok világába, és azóta Kirk kapitánnyal parádézik a Boston Legal-ban.
A sztori: Lee Holloway, a húszas éveiben járó lány hazatér szülővárosába, Floridába, miután eltöltött pár kellemes hónapot a helyi elmegyógyintézetben önkínzásra való beteges hajlama miatt. Visszatérte után hamarosan megtanul gépelni, majd munkába áll egy jólmenő ügyvédi irodában, ahol bizarr kapcsolatba kezd nála idősebb főnökével. A nem éppen hétköznapi módon induló szado-mazo románc szerelembe fordul át, és Lee végül úgy érzi, megtalálta önmagát…
Értékelés: Nos, többször is említettem már a Filmhíreken, hogy imádom a fajsúlyos, sötét drámát mint műfajt, de nem vetem meg az éjfekete komédiákat sem (Halálos temetés, anyone?). Nos, a Secretary pontosan ennek a kettőnek az egyáltalán nem hétköznapi elegyét nyújtja. A hollywoodi mainstreamtől eltérően ugyanis nyíltan foglalkozik olyan témákkal mint szadizmus, önkínzás és különféle változatos szexuális perverziók. Ha jól emlékszem, utoljára talán a Todd Solondz féle Happiness-ben vagy Haneke Zongoratanárnőjében láttam efféle abszurd és bizarr történetet. A főszereplő Lee-t alakító Maggie Gyllenhaal meglepően jól hozza az érzelmileg és lelkileg zavarodott fiatal csajt, aki legyőzhetetlen késztetést érez saját maga kínzására, de hogy miért, azt maga sem tudja megmagyarázni. Jól illusztrálja ezt az alábbi párbeszéd a főnök és Lee között:
– Miért sebzi meg magát?
– Nem tudom.
– Nos, talán azért, mert néha úgy érzi, hogy a belső fájdalomnak felszínre kell törnie, és ha látja a belső fájdalom bizonyítékát, akkor tudja, hogy valóban itt van. És ha látja a sebet gyógyulni, az megvigasztalja.
– Hm, így is lehet mondani.
Jake Gyllenhaal tesóját egyébként már több filmben is volt szerencsém látni (többek között a Donnie Darko-ban, a World Trade Center-ben vagy a Felforgatókönyvben), és azt kell mondjam, hogy messze itt nyújtotta eddigi legjobb formáját (azért a SherryBaby-t csak pótolni kéne). Valószínűleg mások is felfigyelhettek rá, mivel az alakításáért 2003-ban Golden Globe-ra jelölték. A másik, akinek a színészi teljesítményén meglepődtem, az maga James Spader volt. Őt főleg a Boston Legal című sorozatból ismerhetjük, bár játszott Cronenberg egyik agymenésében is (hasonlóan perverz figurát, de ez már más téma). Soha nem tartottam Spader-t kiemelkedő színésznek, de amit itt művelt az önmagát kontrollálni képtelen, szadista, perverz jogász csávó szerepében, az egyszerűen lenyűgöző volt. Ha visszagondolok arra a hideg, elborult, kígyótekintetére, még most is kiráz tőle a hideg… Nem tetszett viszont, hogy a két főszereplőn kívül a többi karakter túlságosan jellegtelen vagy elnagyolt volt. A papa-mama-tesó triumvirátusról gyakorlatilag semmit sem tudunk meg, azonkívül, hogy jól elvannak a maguk kis világában (btw, a fater miért lett alkesz?). Annyit jött le, hogy a mama szeret mindennap elkocsikázni leányáért annak munkahelyére, a nővér meg hozzáment valami csávóhoz, de ezen kívül tényleg semmi. Pedig egy fedél alatt élnének vagy mi.

Azért van még egyvalaki, akit feltélenül meg kell említenem. Ő pedig nem más, mint a zeneszerző Angelo Badalamenti, aki már ősidők óta egyik kedvenc komponistám. Többször is kifejtettem már, hogy ez a pasas egyszerűen egy zseni: szinte akármilyen score-hoz adja a nevét, az rendszerint arannyá válik! Persze nyilván nem a Secretary a karrierjének csúcspontja (az talán a Mulholland Drive vagy a Twin Peaks lenne, erről lehet vitatkozni), de ennek ellenére nagyon kellemes kis OST-t sikerült összeeszkábálnia.
Nos összességében, Shainberg munkája egészen kellemes meglepetés lett számomra, főleg ahhoz képest, hogy rosszabbra számítottam. Ha kedveled a bizarr illetve súlyos történeteket, akkor mindenképpen érdemes belepillantani ebbe a merész témájú darabba.

            

[Videók] Tikárnő, személyi asszisztens sztori Budapesten a valós életben. További erotikus művészfilmek: Ken park, Az érzékek birodalma, Kilenc dal, További moziszex

Titkárnőből rabszolga 6. rész

Reggel értem jön, jóval korábban, mint ahogy fel szoktam kelni. Kioldoz, majd utasít, hogy taxival menjek dolgozni, és otthagy. A csuklómon kötélnyomok, bár nem volt szorosra húzva – épp csak annyira, hogy a kezem már ne férjen ki rajta. A bokámon szintén.

Délelőtt rengeteg munka. Fel-alá szaladgálok, a postabontás után azokkal a feladatokkal indítok, amelyeket valamelyik munkatársammal kell megbeszélni, egyeztetni, mert sejtem, nekem túlóráznom kell, őrájuk viszont fél hat után nem nagyon számíthatok. Negyed óra alatt megebédelek, majd kettő után nekilátok az adminisztratív feladatok befejezésének. Három körül rámszól a főnököm, hogy készüljek, elmegyünk valahova.
Újra az ő autójába ülünk, nemsokára rájövök, hogy vagy a városhatárra, vagy valahová a városon kívülre megyünk. Mobiltelefont vesz elő, olaszul beszél valakivel, hosszan és jókedvűen. Amikor leteszi, lefordulunk az útról: egy ruházati nagykereskedelmi cégnél vagyunk.
Szexi, rövid, ám mégis elegáns kosztümöket, miniruhákat válogatunk. Mindegyiket fel kell próbálnom, és mindegyiket meg is nézi rajtam. Amikor befejezi a válogatást – hiszen természetesen kizárólag az ő ízlése dönt – továbbmegyünk a fehérnemű osztályra. Itt is a szexisebb darabokat nézi, kiválaszt néhány érdekes bugyit, melltartót, harisnyatartót, majd beterel a próbafülkébe. Miután megállapította, hogy a két vékony textilcsíkocskából álló tanga, és egy alig valamivel nagyobb anyagmennyiséggel rendelkező, alul két lyukkal ellátott bugyi megfelel, rámszól: „A tangát dugd be a fenekedbe, a bugyit a pinádba.”
Eszembe sem jut tiltakozni, de elképedek. Ha ezt így viszem ki, az lopás, arról nem is beszélve, hogy elég hülye érzés. A puncimmal kezdem, az viszonylag könnyen megy, a fenekembe már nehezebben tudom betolni a tangát. Ha nehezen is, de sikerül. Rendes bugyi persze nincs rajtam, így egy miniruhában, a testemben két fehérneművel lépünk ki a próbafülke ajtaján. Teljesen pucérnak érzem magam, és mellesleg úgy, mintha terpeszben lépkednék.
A pénztárnál kifizetjük a kosztümöket és a többi fehérneműt. Ám ahogy továbblépünk, egy medvekülsejű, fájdalmasan jóképű, fekete hajű és szemű biztonsági őr lép hozzánk, és végtelenül udvariasan invitál, ugyan jönnénk már be egy ellenőrzésre.

A biztonsági irodában két másik fickó vár ránk, komoly, érdeklődő arccal. A biztonsági vezető, aki bekísért minket, megkérdezi a főnökömet, együtt vagyunk-e.
„Elhoztam a kolléganőmet vásárolgatni, ha így érti, természetesen együtt vagyunk.”
A biztonsági őr, még mindig udvariasan, a tudomásunkra hozza, hogy lopás gyanúja merült fel, ezért szeretnének megmotozni. Mármint engem. A főnököm hozzájárul. Engem nem is kérdeznek meg, amire csak abban a pillanatban döbbenek rá, amikor a férfi a fejem fölé löki a karomat, és módszeresen végigtapogatja minden porcikámat.
Gyanús a szituáció. Valahogy nem így képzelek el egy motozást, ráadásul a férfinek olyan olaszos az arca, amennyire csak lehet – bár kitűnően beszél magyarul, valahogy nem tudom kiverni a fejemből az olasz nyelvű mobiltelefonos beszélgetést.
A hangja kirángat a gondolataimból.
„Sajnos meg kell kérnem, hogy vetkőzzön le.”
Segélykérően nézek a főnökömre, aki úgy néz rám, mintha most látna először, és nem is tetszene különösebben a látvány. A ruhámhoz érek, de folyamatosan őt figyelem.
„Csináld már – csattan föl – nem fogok rád órákig várni. Ha nem nyúltál le semmit, úgysem lesz semmi gond.”

Leveszem a ruhákat. Ebben a pillanatban még semmi sem látszik, de biztos vagyok benne, hogy rövidesen rá fognak jönni, mi az ábra. Zavartan álldogálok a szandálomban, anyaszült meztelenül, összeszorított lábakkal. A pasas elém lép, megfog a derekamnál, megfordít. A lábujjaimat bűvölöm, miközben újra maga felé fordít.
Nos, nincs magánál semmi? – kérdezi tárgyilagosan, érdeklődve.
Biztos vagyok benne, hogy mindent tud. Felnézek. A két másik biztonsági őr közül az egyik rajtam legelteti a szemét, egyre vidámabban, a másik egy asztalon matat, nyomógombokkal van elfoglalva – mintha a világon sem lennénk.
Tedd szét a lábad – szólít fel, majd amikor megteszem, lassan közéjük nyúl. Ujja behatol a puncimba, rátalál a bugyira, és végtelenül lassan elkezdi húzni. A másik férfi tekintete odatapad.
Talán percekig is eltart, mire kihúzza. A textil dörzsölése és a szituáció egyre megalázóbb módja persze szexuálisan felizgat, de az idegességtől és a szégyentől remegni kezdek.
A nedves bugyit az arcomba nyomja.
„Ez micsoda?”
Bocsásson meg… – nyöszörgöm.
Fordulj meg – dörren rám, majd meglöki a hátamat. Előrehajlok.
Ugyanaz a procedúra, mint az előbb, csak most a fenekemből húzza elő a bugyit.
Amikor újra szemben állok vele, megmarkolja a mellemet, és éles hangon megjegyzi: „Ez aztán a tárgyi bizonyíték. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha így várjuk meg a rendőrséget, fog nekik tetszeni a módszer is, a látvány is.”
A képernyővel és nyomógombokkal bíbelődő biztonságis erre fordul vissza.
Hé, miből maradtam ki? – kérdezi, mintha nem lett volna jelen, és nyilván nem hallott volna mindent.
A társa felvilágosítja, ám ez nem elég.
„Figyelj, nekem ezt látni kell. Meg szerintem a rendőröknek is jobb, ha az eredeti tényállást mutatjuk meg…”
Vigyorog, mint a vadalma.
„Nos, kislány? Azt hiszem, ezt a kérést igazán értékelhetjük. Ha már úgyis annyira szereti kitömni a punciját lopott holmikkal, azt hiszem, igazán megismételhetné a kollégám kedvéért…”
A kezembe nyomja a bugyikat, és várakozásteljesen néz.
Könnyek csorognak végig az arcomon, ki tudja hanyadszor már, huszonnégy órán belül.
Sokkal nehezebben megy a bugyik elhelyezése, mint pár perccel ezelőtt, ám végül, ha remegő kézzel is, feltolom mindkettőt.
Majd állok előttük, megalázva, szégyenkezve, és még véletlenül sem szólalnának meg percekig. Végül a az egyik srác röhögni kezd: Oltári kis kurva. Gyere csak ide.
Szétterpeszti a lábát, ahogy a székben ül, és lehúzza a sliccét. A biztonsági őrök vezetője meglök, így hát odatérdelek, és szopni kezdem. A következő pillanatban a hátam mögött álló férfi kihúzza a fenekemből a bugyit, helyére az ujját dugja, de csak pár pillanatra, majd a puncimból is kiveszi, és egy másik ujját oda is bedugja.
„Basszus, ez tényleg csupa lucsok” – jegyzi meg.
A székben ülő férfinak pár pillanat múlva megkeményedik a farka, ekkor rászólnak: „Oké, nekünk is hagyj valamit.”
A férfi eltolja a fejemet, és megkérdezi: „Szeretnéd őket is leszopni?”
Amit csak akarnak… – nyögöm.
A másik biztonsági őr a földre fekszik, és rámszól: csücsülj csak ide, ribanc. Fölétérdelek, és ráülök a farkára. A székben ülő föláll, és odalép – már nyomja is vissza a farkát a számba. Miközben a fekvő férfi farkán lovagolok, ő a számat dugja. Ám ez sem elég, egyszercsak érzem, hogy a vezető mögém lép, és újra a fenekemhez ér. Elrántom a fejemet, és könyörögni kezdek: „Ezt ne, kérem, a fenekemet ne…”
Úgy érzem, két faszt, sőt, hármat egyszerűen nem bírok ki. Azonban nincs kegyelem: a felettem álló elkapja a fejemet, és most már kímélet nélkül rángatja, húzza rá a farkára. Az olaszos külsejű férfi pedig behatol a fenekembe, miközben a másik a puncimat döfködi.
Ez így nagyon sok, fáj, kényelmetlen. Fél szemmel észreveszem a főnökömet: mosolyogva, megvetően néz. Odalép hozzám, a fülembe suttog: „Ez kell neked, te kis kurva. Alig vártad, hogy végre szétbasszanak, ahogy megérdemled. Ugye milyen jó? Élvezed, hogy röhögnek rajtad, hogy egy ócska ringyónak tartanak, akit bármikor meg lehet dugni, mert másra nem is való… Szereted, amikor mindegyik testnyílásodat arra használják, amire egyedül való.. a szádat, a seggedet, a pinádat… Tegnap óta arra vársz, hogy valaki megbasszon, most végre megkaptad, nem panaszkodhatsz…”

Kezével szétmázolja a könnyeket az arcomon. Az előttem álló férfi mozgásán, rángatózásán érzem, hogy mindjárt elélvez, alulról viszont mindkettő változatlanul feszít és döfköd. És ahogy a főnököm mondja, mondja, hogy mekkora ribanc vagyok, hogy mennyire azt kapom, ami nekem jár, és mennyire boldog lehetek, amiért végre megbasszák a pinámat-seggemet, önmagam számára is váratlanul, hirtelen elélvezek.
Úgy jön az orgazmus, mint valami lávaömlés: nem voltam rá fölkészülve, a megalázó események és a főnököm mondatai, a kiszolgáltatottság, a fájdalom, a három farok ahogy nyomja-szaggatja a testemet… összerándulok, lüktet minden porcikám.
A következő pillanatban a számba élvez a férfi, az utolsó cseppig belémnyomja, majd otthagy.
Az élvezés után egy ideig még jól érzem magam, azonban a fenekemnek egyre rosszabb érzés a folyamatos döfködés. Nem is fájdalom, inkább kényelmetlen, furcsa, kínos, szabadulni szeretnék, de semmi lehetőségem nincs rá. Nemsokára azonban elélveznek, és abbahagyják.
A vezető a földre lök, majd felrántja a nadrágját.

Mindhárman leülnek, és csak bámulnak rám. Kikészültem: úgy érzem, mozdulni sem tudok, és soha többé nem kívánom a szexet. Váratlanul feláll a főnököm, és hozzám lép. Felemeli a fejem, és megkérdezi: „Elélveztél, ribanc?”
„Igen, uram…”
„Most azt hiszed, ennél többre nem vagy képes. Hadd mutassak neked valamit.”
Felránt, az egyik székbe ültet. A biztonsági vezető hátul bilincset rak a kezemre, a főnököm elém ül, és simogatni kezdi a puncimat, majd két ujjal belém nyúl. Húzza-vonja a kezét, belülről és kívülről simogat, először két, majd három ujjal. Ez már kicsit sok, még így dugás után is. A biztonsági vezető simogatni kezdi a mellemet, megcsókolja a mellemet, a nyakamat – annyira izgató, hogy önkéntelenül a számat nyújtom felé, ezt azonban majdnem durva mozdulattal eltolja. Hát persze, most élveztek bele. Ám a simogatást, cirógatást, a csókokat nem hagyja abba. A főnököm lassan negyedik ujját is belém nyomja. Feljajdulok, ez nagyon sok, nagyon vastag, nem bírom elviselni. Nyöszörögni, majd könyörögni kezdek, kérlelem, ezt ne, hagyja abba, nagyon fáj. Esze ágában sincs, folyamatosan mozgatja a négy ujját, és közben a másik kezével kívülről símogatja a puncimat. Egyre izgatóbb és egyre fájdalmasabb. Folyamatosan könyörgök és jajgatok, ám közben rettenetesen felizgat. Egyre beljebb nyomja a kezét, már nem csak az összeszorított ujjai hatolnak belém, hanem a bütykeit is nymja belém, a hüvelykujjával együtt. Felsikoltok, hangosan kiabálok, ordítva könyörgök, hogy hagyja abba, nem bírom, kérlelem, újra: bármit, bármit, csak ezt ne.
Felgyorsul a simogatása, a másik férfi is egyre jobban kényezteti a mellemet, mellbimbómat, a főnököm másik keze megállás nélkül játszik a puncimmal, és miközben ömlik a könnyem, nem sírdogálok, most valóban zokogok, és a zokogás kellős közepén lüktetni kezd a puncim, és valami artikulálatlan üvöltés tör elő belőlem a jajgatás és a könyörgés közben. Élvezek, hatalmasat, levegőt sem kapok közben néha, lihegek és zihálok, és dobálom magam a széken, a könnyem pedig nem akar elállni.
Lassan kihúzza a kezét, de nem teljesen, rásimítja az ujjait a puncimra, az utolsó kis lüktetésig ott-tartja. Számolatlanul nyöszörgöm el neki a köszönömöt.

Titkárnőből rabszolga 5. rész

Kora délután búcsúzunk el. A hazafelé úton a főnököm felteszi azt a kérdést, amelyen már én is sokat gondolkodtam:
„Beszéltél már azzal a céggel, ahova mentél volna dolgozni?”
„Nem… pénteken nem volt rá időm, és túlságosan össze voltam zavarodva… Nem tudtam, hogy mit mondjak nekik.”
„Rendben. Hétfő reggel kezdjél ott, ahogy megbeszéltétek. Ha a munkaszerződés miatt kérnék a kilépős papírjaidat, mondd azt, hogy beteg a személyügyesünk, de utánanézel. Szerdáig dolgozz ott, majd mond azt, hogy magánügyi okok miatt, bár borzasztóan sajnálod, de sajnos nem maradhatsz.
Jó lenne, ha csütörtökön már nem kellene bemenned, úgyhogy lehetőleg reggel közöld velük. Addig is minden nap, amikor ott végeztél, gyere be hozzánk. Mindig hívj fel telefonon, amikor elindulsz.
Amikor a céghez mész, úgy öltözöl, ahogy akarsz, de mire bejössz az irodába, bugyi ne legyen rajtad. Neked van kocsid, nem?”
„Van, csak most épp szerelőnél. Kedden lesz kész, ha hinni lehet az ügyfélszolgálatosnak…”
„Rendben. Gyere taxival, ne mássz át a városon pucér puncival. Lehet, hogy megdugnának párszor útközben, ami nem is lenne baj, viszont iszonyú mocskosak az utcák és a közlekedési eszközök. Ne felejts el számlát kérni. Mármint a taxistól. És még egy: sürgősen borotváld le a pinádat, egyetlen szőrszálat sem akarok látni rajtad legközelebb.”
Ez a megoldás számomra is tökéletesen megfelel, bár az „új” helyen nagyon kínosan érzem magam. Jópofa cégnek tűnik, az első nap szinte alig adnak munkát, főleg a munkatársak bemutatása és a különböző feladatokkal való megismertetés zajlik. Ettől függetlenül igyekszem minél többet magamra vállalni, hogy később elhigyjék, komoly oknak kellett lennie, ami miatt lelépek.
Esténként bementem a céghez – a főnököm úgy viselkedett velem, mintha soha, semmi sem történt volna köztünk. Egyetlen apróságot leszámítva: valahányszor megérkeztem, leellenőrizte, hogy valóban babapopsi-simaságú-e a puncim. Ezt követően megnéztem, milyen SOS munkáim vannak, ami valóban nem tűrt halasztást, azt gyorsan megcsináltam, a többit pedig rendszerezve előkészítettem csütörtökre. Valójában nem volt különösebb gond. Azzal ugyan tisztában voltam, hogy meg fogok szakadni a melótól, de ezek főleg adminisztratív jellegű feladatok voltak, tárgyalás, szerződés-előkészítés, fontos megbeszélés nem volt ezekben a napokban, kivéve Vincent látogatását, de ő inkább csak ismerkedett – távollétemben – a céggel és a főnökömmel, szerződéskötésre, komolyabb tárgyalásra nem került sor.
Szerdán beszéltem az „új” főnökömmel. Nagyon meghökkent, főleg a „nagyon komoly magánéleti okokra” való hivatkozásnál, amelyet akkora sóhajjal hoztam a tudomására, hogy nem is mert faggatni. Szerdán sokáig maradtam, hogy mindent rendbetegyek, és minél kevesebb fennakadást okozzak, majd beugrottam a végre megjavított Kispolskimba, és már siettem is az igazi főnökömhöz.
Nagyon be voltam sózva: szombat óta lényegében semmi sem történt, és majd megőrültem a vágytól. A pár másodperces tapogatások, amikor a borotválkozás minőségét ellenőrizte, csak még jobban felhergeltek, ám szexről, kielégülésről szó sem volt. Este, amikor beestem az ágyba, majdnem magamhoz nyúltam, ám valami furcsa, megmagyarázhatatlan félelem visszatartott. Biztos voltam benne, hogy erről is be kellene egyszer számolnom, és nagyon szégyelltem volna. Ráadásul nem voltam teljesen biztos benne, hogy egyáltalán szabad-e.
Már majdnem megérkeztem a céghez, amikor rádöbbentem, hogy nem vettem le a bugyimat. A következő közlekedési lámpánál gyorsan feljebb igazítottam a szoknyámat, felemeltem a fenekemet, és letoltam. Miután kiléptem belőle, illedelmes kislányhoz méltóan lehajoltam érte, hogy fölvegyem és elrakjam a ridikülömbe. Amikor újra felültem, és lecsekkoltam az – egyébként még mindig piros – lámpát, gyorsan körülnéztem, nem látott-e meg valaki. Meglátott. A szomszédos autóból úgy bámult egy pasi, hogy attól tartottam, kiesik a szeme. Bár az ő sávjából elvileg nem lehetett balra fordulni, ez a legkevésbé sem zavarta: követni kezdett. Tettem néhány kört, hogy lerázzam. A céghez persze nem tudott volna bejönni utánam, hiszen a parkolóőr megállította volna, ám nem akartam, hogy megtudja, hol dolgozom.
Mint ha mi sem történt volna. Kedves, távolságtartó, korrekt. Azt sem tudom, melyik lábamra álljak. Napok óta egy merő erogén zóna a testem a hajam szálától a kisujjam körméig, amióta csak a saját külön bejáratú rabszolgájává és ribancává tett, azóta először térdelnék elé megalázottság nélkül, színtiszta lelkesedéssel, de úgy látszik, most nem kell. Dolgozunk. Egyeztetjük, mi minden vár rám holnap, és ebbe a „mi vár rám”-ban kizárólag csak munkaügyi témák férnek bele. Néha már szinte zihálok, annyira kapkodom a levegőt. Végül: „Hazaviszlek”.
Az én kocsim meg persze a parkolóban marad, de ki bánja?
Összeszorítom a combomat, ráhomorítok az ülésre: annyira fel vagyok izgulva a várakozástól, hogy szinte a szövet dörzsölésétől el tudnék élvezni. Csak „szinte”. Ami pillanatnyilag édeskeveset jelent. Helyesebben: izgalmat, felizgulást, élvezkedést, de nem élvezetet. Rámszól, tegyem szét a lábam. A hangja és az utasítás elég hozzá, hogy már-már önkívületi állapotba kerüljek. Belekapaszkodom az ülésbe kétoldalt, kérlelni kezdem, bár képtelen vagyok megfogalmazni, mit is szeretnék.
Hagyd ezt abba – csattan föl, és én megpróbálom. Elengedem az ülést, nem szólalok meg többé, de a lábam remegését nem tudom csillapítani.

Elveszi a kezemből a kulcscsomót, ő nyitja az ajtót, előreenged. Ahogy belép utánam, nem is látom a mozdulatot, csak a végeredményt érzékelem, döbbentem, fájdalmasan: hatalmas pofont kevert le. Elakad a lélegzetem, lehajtom a fejemet. A kulcsot az előszobában álló asztalkára dobja, megfogja az állam, felemeli a fejem. És újra pofonvág, a másik kezével. Kicsordul a könnyem, de már nem jajgatok. Leveszi a cipőjét, a fürdőszobába lép, kezet mos – nekem csak int, tegyem ugyanezt. Majd belemarkol a hajamba, a szoba felé lódít: Vetkőzz, és aztán feküdj hanyatt az ágyra.
Kapkodom le magamról a ruhát. Nem kommentálja, csak néz, egyetlen szó nélkül. Az arcáról nem tudok leolvasni semmit, igaz, ránézni is alig merek. Amikor lefekszem, kilép a szobából, nemsokára a táskájával tér vissza. Szemellenzőt rak rám, komolyabb, mint egy kendő, alul sem lehet kilátni, szinte teljes a sötétség. Kezeimet, lábaimat kiköti az ágy négy lábához. Majd vár. Percekig nem történik semmi, újra reszketni kezdek.
„Nem érdekel, mikor és mennyire izgulsz fel. Ha kíváncsi vagyok rá, megkérdezem vagy megnézem. Nem játszhatod a kéjvágyó kis kurvát, mert pontosan tudom, hogy mire van szükséged, és mindig pontosan tudom azt is, hogy meg akarom-e ezt adni neked. Ha látni akarom az izgalmadat, szólok, hogy megengedem. Ha nem, úgy viselkedsz, mint ha nem éreznél semmit – akár korbáccsal verlek éppen, akár megőrülsz az izgalomtól, akár épp elélvezel. Most csöndben leszel. Húsz korbácsütést kapsz mindkét melledre és a pinádra. És még annyit, ahányszor feljajdulsz.”
Halkan beszél, nyugodtan, mintha csak esti mesét mondana. Dermeszt minden szava.
Szinte be sem fejezi az utolsó mondatot, váratlanul és nagyon erősen már le is csap a korbáccsal. Annyira felkészületlenül ér, hogy azonnal felkiáltok. A továbbiakban viszont igyekszem szót fogadni. Újra és újra lesújt, felváltva a két mellemre. A korbács kötelekből lehet összefonva: közepesen hosszú, többágú műtárgy, legalábbis úgy tűnik. A számba harapok, egyre nehezebb megállni jajgatás nélkül, zihálok, rángatom a kötelékeimet, bár sejtem, a – viszonylagos – hallgatás ellenére ez azért nem felel meg tökéletesen az „úgy viselkedsz, mintha nem éreznél semmit” előírásnak.
A két mellemet összesen negyven csapás éri, a vége felé egyre erősebbek, az utolsó néhánynál bármennyire próbálkozom, szinte folyamatosan jajgatok.
Helyet változtat, érzem a matracon, ahogy arrébb mozdult. Rettegek attól, hogy a következő húsz a puncimat éri, szeretném összehúzni a lábomat, persze eredménytelenül. Reménykedem, hátha itt kicsit finomabb, kicsit fájdalommentesebb lesz, de ez hiú reménynek bizonyul. Már az elsőnél úgy érzem, elviselhetetlen a fájdalom. Csikorognak a fogaim, annyira igyekszem hallgatni, ám a tizedik környékén nem bírom tovább, „Ne…!” – kiálltok fel, rángatom a fejem, de folytatja, a következőnél sírni kezdek, és aztán, egy erősebb csapás után újra felsikoltok.
Lassan, nagyon lassan ér véget, de itt az utolsók nem olyan rettenetesen erősek, mint a mellemnél.
A puncimba nyúl, közben megkérdezi:
„Mennyit érdemelsz még?”
Alig bírok megszólalni, elakad a hangom:
„A melleimre… azt hiszem, hetet… a puncimra ötöt…”
„Egészen jól számoltál. Örülök, hogy a nyafogás közben erre azért volt energiád.”
Kihúzza az ujját. Csurom nedves, az arcomra törli.
Várom az ütéseket, vagy inkább: remegek tőlük. Hideg izzadtság csúszik végig a bőrömön, amikor meghallom a táska zárjának csattanását, nem merek hinni a fülemnek, és annak, amit a zaj jelenthet. Úgy tűnik, a plusz ütésekhez másik eszközt vesz elő. Nem is titkolja.
„A vergődésedért plusz egy ütést kapsz mindenhova, pálcával.”
Csattan, egészen másképp, mint a korbács. Élesebb, csípősebb, fájdalmasabb. Bárhogy próbálkozom, újra és újra felsikoltok, ahogy végigszánt a bőrömön. A mellemre leszámolt nyolc ütést a puncim követi. Precízen céloz: néha a nagyajkamat üti, néha a vágásba céloz, néha keresztben sújt le. A hatodik után két ujjával széthúzza az ajkaimat, végigfekteti a pálcát a puncimon.
„Szeretnél ide még egyet?”
„Nem… ha lehet, inkább nem, kérem….” – nyögdécselek, bár biztos vagyok benne, hogy úgyis meg fog ütni.
„De azt szeretnéd, ha megbasználak?”
„Igen… igen, uram” – Igen. Bár lüktet a puncim a fájdalomtól, ahogy elhangzik a kérdés, pontosan tudom, hogy alig várom, belémhatoljon. Bármivel, de lehetőség szerint a farkával.
„Előtte hány ütést bírnál elviselni ide, cserébe azért, hogy bedugjam a farkamat ebbe az ócska kis pinába?”
„Amennyit… amennyit csak jónak lát uram… nem tudom…”
Két, majd rögtön utána három ujját nyomja belém, nagyon durván, nagyon gyorsan. A testem jobban fogadja, mint az agyam: megdöbbennék, de a hűvelyem már tágul is. Egészen közel hajol a fülemhez. „Hiszen te alig várod kicsikém, hogy az egész öklömet beléddugjam…” Kirántja az ujjait, fölém térdepel, és a számba nyomja a farkát. Ebben a pozícióban lényegében nincs is módom arra, hogy rendesen leszopjam. Helyettem is megfogalmazza a szituációt: „Jól van, te kis szopóskurva, itt épp itt az ideje, hogy végre jól szájbabasszanak”.
Kapkodom a levegőt, fuldoklom, szinte a torkomig nyomja a farkát. Igyekszem használni a nyelvemet is, hogy minél nagyobb élvezetet okozzak, de ezzel nem nagyon törődik: kínozni akar, és sikerül is neki. Az utolsó pillanatban lerántja rólam a szemellenzőt, és beborítja az egész arcomat ondóval.
Szó nélkül leszáll rólam, kimegy a szobából, talán a fürdőszobába. Viszonylag hosszú idő telik el, mire visszajön. Eloldozza a kötelékeimet, utasít, hogy menjek el pisilni és alulról mosakodjak meg – ebbe az arcom nyilvánvalóan nem tartozik bele, pedig már rendesen rászáradt az ondó.
Amikor visszaérek, újra le kell feküldnöm, újra rámteszi a szemellenzőt, új elemként, fülhallgatót tesz rám. Klasszikus zene szól, talán rádióból, mindenesetre műsorvezetőnek, pláne az időpont közlésének nyoma sincs, csak opera oratórium hátán. Mielőtt kikötözne, bugyit húz rám – utána pedig a már klasszikus széttárt kéz-láb pozíció. Egy pillanatra elhúzza a fülhallgatót, kedvesen közli: Hát akkor további jó szórakozást – , félrehúzza a bugyimat, és belémnyom egy vibrátort. Miközben visszaigazítja a fülhallgatót és a bugyit, nem felejti el bekapcsolni. Az utolsó, amit érzek, az az, hogy rámdob egy vékony takarót.
Fogalmam sincs, hova megy, egyáltalán: elmegy-e, csak azt érzem, hogy megőrülök a vágytól. Telik az idő, a vibrátor teszi a dolgát, a puncim folyamatosan lüktet, ám elélvezni így nem tudok. Dobálom magam, nyöszörgök, könyörgöm hozzá, hátha hallja, egyre hangosabban, és egyre több mindent ígérve. A „bármit”, az „akárhányszor”, és az „akárhol” minden mondatomban előfordul.
Órák telnek el. Váratlanul megérzem, hogy a közelemben van. Leveszi a szemellenzőt, a fülhallgatót, kikapcsolja a vibrátort, de nem engedi el.
Kedvesen, gonoszul mosolyog. „Ezt a bármit, bármikor, bárholt beszéljük meg kicsit pontosabban – szólal meg, és egészen picit megmozdítja a rudacskát – Szóval komolyan gondolod, hogy szó szerint BÁRMIT megtehetek veled?
Igen, igen, igen – mondom, olyan gyorsan, hogy a három szó szinte egynek tűnik.
„Bármit, bármikor, bárhol. Akár mások előtt is. Akár másokkal is. Akárkivel. Tamással, Tamásokkal. Akár jelen vagyok, akár nem. Ha akarom, könyörögni fogsz minden járókelőnek, hogy legyen szíves megbaszni. Ha akarom, holnap lefekszel minden pasassal a cégnél, már amelyik igényt tart a redves picsádra.”
Folynak a könnyeim, miközben bólogatok.
Rendben. Fogd meg ezt a vibrátort – mondja, miután kikötötte a kezemet és a lábamat.
Elővesz egy fényképezőgépet, majd utasításokat ad, hogyan feküdjek, üljek, hogyan dugjam magamba a rudat, mennyire húzzam ki, milyen szögben álljon.
Pontosan kiszámított utasításokat ad: a mozdulataimmal tovább izgatom magam, ám egyik mozdulatsor sem tart annyi ideig, hogy valóban elélvezhessek. Amikor befejezte a fényképezgetést, rámszól, nyalogassam le a vibrátort, majd elveszi tőlem. Újra kikötöz, betakar és elmegy. Biztos vagyok benne, hogy ma este már nem jön vissza. Pár perc múlva zokogni kezdek.

Titkárnőből rabszolga 4. rész

A kötél minden egyes lépésnél dörzsöli a puncimat, és persze valamennyire izgatja is – de az első helyen a fájdalom, a szorítás, a dörzsölés áll. Nem merem tovább kérlelni, nehogy még jobban megszorítsa, de abból, ahogy kapkodom a levegőt, ahogy nyöszörgöm, érzékelheti, nem túl kellemes élményben van részem. Ámbár nem is ez volt a célja.
Nem a ház előtt állt meg a kocsival – át kell sétálnunk a parkon, ráadásul láthatólag nem siet. Most szólít fel arra, hogy meséljem el, mi történt tegnap Tamással. Minden részletet hallani akar, a legapróbb momentumot is. Hihetetlen: az élmény, amikor átéltem, még csak különösebben érdekfeszítőnek sem volt mondható, izgalmasnak vagy izgatónak különösen nem. Most viszont, ahogy beszélek róla, ahogy újra és újra belekérdez, egyre jobban felizgulok.
Állj meg – szól rám, és ő is megáll, körülnéz. A park egy különösen elhagyatott részén vagyunk. Húzd föl a ruhádat – mondja, én pedig alig hiszek a fülemnek. Idegesen, remegő kézzel húzom fel, amikor folytatja: „Fordulj körbe. Lassan.”
Amíg megteszem, lehetőségem van arra is, hogy körülnézzek: látom, hogy nyoma sincs embereknek. Amikor újra szemben állok vele, utasít, hogy az ujjamat dugjam be keresztben a kötél alá a puncimnál. Megteszem, ő pedig húzni kezdi a kötelet. Fáj az ujjam, és közben egyre jobban nyomja a puncimat, ami izgat, és közben folytatnom kell a mesélést. Egyre jobban fáj és egyre izgatottabb vagyok. Rámszól, hogy hagyjam abba, most be kell nyúlnom két ujjammal a puncimba, de úgy, hogy egyik ujjam a kötél egyik, másik a másik oldalán hatol be. Ez persze azt is jelenti egyben, hogy valójában jóval nagyobbra kell tágulnia a puncimnak, mintha egyszerűen csak két ujjal nyúlnék magamba, hiszen a két ujjamat elválasztja a kisujjnyi vastagságú kötél is. Nehezen, de sikerül. Beszélnem kell tovább, közben pedig ki-be húznom az ujjaimat. Nagyon kényelmetlen, és mégis izgató. Egyre kevésbé félek a lelepleződéstől, bár látom, hogy a tekintete néha körbefordul, szétnéz, nem vettek-e észre. Majd egyszercsak ő is hozzám ér. Jobb kezével nyúl felém, hüvely-és mutató ujjai közé csippenti a csiklómat, és dörzsölgetni, szorongatni kezdi.
„Mit gondolsz, mit fog mesélni holnap Tamás a munkatársainak? Úgy mondd el, ahogy szerinted ő mesélné!”
„El… el fogja mondani, hogy megbaszta a vezérigazgató titkárnőjét… hogy lejöttem hozzá, és addig ugráltam körülötte, amíg belém nem vágta a farkát… nem volt rajtam bugyi, és már előre odakészítettem egy óvszert… már délelőtt is látszott, hogy totál rá vagyok izgulva.. este pedig már nem bírtam tovább…. és amikor elkezdett baszni, szinte azonnal elélveztem… látszott, hogy ki vagyok éhezve, alig várom, hogy végre megdugjanak… és aztán addig baszta a pinámat, míg újra elélveztem…”
Miközben dadogva, szégyenkezve elmondom, hogyan képzelem el Tamás beszámolóját, simogatja és dörzsölgei a csiklómat. Nem tudom visszafogni a hangomat: lihegek, sóhajtozom, nyögdécselek.
Rámszól, hogy vegyem ki az ujjaimat. Most már jobban hozzám fér, egyre erősebben dörzsöl, majd váratlanul összeszorítja az ujjait. Felkiáltok a fájdalomtól.
„Mit érzel?”
„Nagyon fáj… kérem… borzasztóan fáj…”
„Szeretnéd, ha elengedném?”
„Igen, könyörgöm… kérem szépen…”
„Mit tennél azért, hogy elengedjem?”
„Bármit, jaj…. kérem…”
„Bármit? Megdughat bárki, akinek engedem, bárhol, bármikor? Bármit megtehetek veled? Bármit beledughatok a pinádba, ami csak az eszembe jut? Bárhol, bárki előtt, bárhogyan megalázhatlak?”
Csorognak a könnyeim, annyira fáj, ahogy a csiklómat szorítja.
„Igen, igen, igen…”
Ebben a pillanatban elengedi – váratlanul, megdöbbentő élményként ér, hogy egy pillanatra még erősebb fájdalmat érzek, mint eddig, olyan, mintha ostorral csaptak volna rá. A következő pillanatban lüktetni kezd, érzem, ahogy áramlik benne a vér.
A keze közé veszi az arcomat. Miközben hozzám beszél, érzem a puncim illatát a bőrén.
„Mindazt, amit elmondtam, megtehetem. Bármikor, bárhogyan. Nem azért, mert te fájdalmadban beleegyeztél, hanem mert már ezt sokkal korábban megtetted. Most elengedtelek, de nem azért, mert könyörögtél, vagy mert igent mondtál. Te minden pillanatban azt teszed, amit én akarok. Ha akarom, szenvedsz, ha akarom, könyörögsz, ha akarom, sikoltozol – ha úgy akarom, akkor sem sikoltozol, amikor ennél sokkal nagyobb fájdalmat okozok neked. És ha úgy akarom, hát felizgulsz. Talán el is élvezel…” – miközben ezt mondja, lassan rásimítja a tenyerét a szeméremdombomra. Valamit igazít a kötélen, félrehúzza, és rászorítja az ujjait a csiklómra, az ajkaimra. Még érzem a fájdalmat, de ettől a mozdulatlan, forró tenyértől lassan-lassan az izgalom is visszatér.
„Mi lenne jobb, ha újra megdugnám a fenekedet, ha egy tollacska lenne a puncidban, vagy ha Tamás baszna meg?”
Nem tudok válaszolni… Tamástól irtózom, a toll csak felizgat, a legjobb az lenne, ha ő és csak ő foglalkozna velem… de a fenékbedugás fáj, közben pedig izgat, mert semmi másra nem tudok gondolni, csak arra, hogy ugyanezt a puncimban is csinálhatná… Elmondom a gondolataimat, nehogy megbüntessen, amiért nem válaszolok.
Nem szól semmit, ujjai ki-be járkálnak a puncimban, néha a csiklómat simogatják. Valahányszor hozzáér, összerezzenek, félek attól, hogy újból megszorítja. Minden egyes rémült rezzenésemre újbóli érintés, finom szorítás a válasz, mintha élvezné a félelmemet. És közben izgulok, egyre jobban. Dörzsöli a puncimat, a csiklómat, az ajkaimat, néha belém is nyomja egy vagy két ujját. Néha annyira erősen feltolja, hogy szinte felemel vele: bár magas sarkú szandálban vagyok, még így is lábujjhegyre kell tornáznom magam. Kicsit fáj, amit csinál, kiszakad belőlem egy kis nyöszörgés, de nem merek tiltakozni, nehogy abbahagyja, hiszen annyira, annyira jó…
Három ujja jár már bennem, feszít és nyom, simogat kívülről, egyre jobban élvezem, lihegek és kiabálok, hátrahanyatlik a fejem, érzem, ahogy testem elemelkedik a földtől egy újabb erőteljes nyomás hatására, feljajdulok, a következő pillanatban újra kint van a keze, csak kívülről simogat, alig várom, hogy visszadugja, bárhogyan is, de csak nem teszi, simogat, simogat, végre, végre hirtelen, gyors mozdulattal, szinte erőszakosan, újra három ujjal nyomakszik belém, hatalmasat élvezek, ebben a pillanatban ki is rántja az ujjait… kicsordul a könnyem, de a következő pillanatban már bennem is van a farka, kőkemény, és csak kefél megállás nélkül, az orgazmusom ott folytatódik, ahol abbahagyta, lüktet, hullámzik a hűvelyem, csorog a könnyem, érzem, ahogy benyomja az ujját a fenekembe, de most ez sem fájdalmas, csupa nedv, és csak egyetlen ujj, ez is izgat, és közben kefél fáradhatatlanul, újabb és újabb ritmusra… Kétszer-háromszor is elélvezek, az utolsónál pont egyszerre vele. Nem húzza ki rögtön, kiélvezi és kiélvezem az utolsó, pici lüktetést, összerándulást is.
Zsebkendőt ad, hogy letisztítsam magam, leszedi a kötelet és eldobja, majd rámparancsol, hogy menjek előtte. Nem is bánom, örülök, hogy nem látja az arcomat, vérvörös vagyok, a szememen, de talán a fülem hegyén is látszik, mekkorát élveztem az imént, hogy milyen hihetetlenül jól érzem magam azok után, hogy megkínzott és porig alázott.
Pár perc után odaérünk a kocsihoz, beülünk. Az órára pillantok. Még csak háromnegyed tíz.
Étienne úr nem egyedül vár ránk: mint kiderült, valamiféle átszervezést hajtottak végre a cégnél, amelynek következtében ő bekerült az elnökségbe, ami egyfelől nekünk nagyon jó, hiszen velünk kapcsolatos korábbi pozitív tapasztalatait így a legfelsőbb fórumot terjesztheti, másfelől viszont a folyamatos, szinte napi kapcsolattartást egy új, mondhatni fiatal kereskedelmi igazgató veszi át. A tárgyalás hivatalos hangnemben indul, amitől a társaság mindegyik tagja kicsit furcsán érzi magát, kivéve Vincent-t. Ahogy tellik az idő, úgy alakul ki, vagy inkább: változik vissza a szokásos, jó kedélyű társalgásra. Étienne-t könnyű fordítani, mint ahogy a főnökömet is: mindketten kitűnő ritmusban tagolják a mondandójukat, nem állnak meg feltétlenül minden mondat után, de nem is akarnak mindent egy szuszra elmesélni. Vincent-nel nehezebb a dolgom, gyorsan rájövök, hogy zavarja a tolmácsolás. Később kiderül, hogy lényegében folyékonyan beszél angolul, így sosem szorult tolmácsra eddig. Kizárólag Étienne miatt van rám szükség, aki ugyan a hétköznapi életben szintén jól használja az angol nyelvet, ám tárgyalás során valószínűleg sosem bocsátaná meg magának, ha nyelvtani hibán vagy félreértésen kapnák, így bűbájos akcentussal súlyosbított angoljához csak az ebédnél van szerencsénk.
Nagyon hosszúra nyúlik a beszélgetés, hiszen egyfelől az éppen aktuális ügyeket is meg kell beszélni, másfelől pedig nagyon sok általános információt kell tisztázni Vincent-nel. Aki, mint kiderül, még néhány napig Budapesten marad. Ebéd közben, amikor ráébred, hogy angolul tökéletesen megértik egymást a főnökömmel, megegyeznek, hogy hétfő délelőtt meglátogatja a céget.

Titkárnőből rabszolga 3. rész

Amikor a főnököm befejezi az összes megbeszélését, és már véget érne a munkanap, behív magához. Be kell számolnom mindenről, és úgy egy óra múlva kiderül, ez a felszólítás szó szerint értendő: nem csupán a munkaügyi, üzleti eseményekről, hanem mindenről, ami velem történt, amit éreztem, amire gondoltam, amire és amennyire vágytam nap közben… Természetesen a Tamásos epizódra is sor kerül. A fiókjába nyúl, elővesz egy gumi óvszert, odadobja: Úgy tudom, még bent van az irodájában. Menj le és keféltesd meg magad vele.
„Ne, ezt ne, kérem, könyörgöm, ezt ne…” – magamtól térdelek a lábához, majdnem hason csúszok, és semmi mást nem tudok mondani, csak ezt.
„Azonnal hagyd abba ezt a nyávogást. Órák óta mást sem hallok, mint hogy mennyire kielégítetlen vagy, hogy a pinádra elég lenne rálehelni, attól elélvezne, most meg siránkozol. Mintha nem lenne mindegy, hogy melyik fasz turkál benned… Én nem foglak megdugni, arról ne is álmodj. Szedd össze magad kicsikém, és indulj, de azonnal.”
Feltápászkodom, rendbe szedem a ruhámat. Szédelgek. Bármire is készültem ma reggel, arra, hogy pont Tamásnak kell széttennem este a lábamat, végképp nem számítottam. Magamtól sohasem tettem volna meg: állandóan a nőügyeiről beszél, amelyekkel nem az a legnagyobb probléma, hogy sajnos igazak, hanem hogy miközben minden lányt meg akar dugni, mihelyt sikerült, azonnal kurvának is tekinti őket – és erről lehetőség szerint perceken belül igyekszik tájékoztatni minden füllel bíró ismerősét is.
Lementem az alattunk lévő emeletre, és benéztem néhány – üres – irodába. Végül odaértem Tamáséhoz. Valóban ott volt, tiszta erőből verte a billentyűzetet. Lelkesedéséből arra következtettem, hogy játékszenvedélyét, nem pedig munkamániáját éli ki éppen.
Mit szeretnél, kisédes? – nézett föl.
Vince még mindig szabin van? – kérdeztem hülyén, jól tudva, hogy az illető – Tamás közvetlen munkatársa – csak a jövő héten jön újra.
Persze – állt föl, majd villámgyorsan témát váltott. – Még mindig olyan feszült vagy, mint délelőtt voltál? – kérdezte, miközben hozzám lépett, és kezei elfoglalták szokásos helyüket a derekamon. Most nem húzódtam el, bár ösztönösen majdnem hátrébb léptem. Rákényszerítettem magam, hogy legcicásabb hangsúlyommal válaszoljak: „Háát, egy kicsit még mindig… Tudod, elég fárasztó nap volt, ráadásul volt némi magánéleti problémám…”
„Hm… Tudod, hogy mi a magánéleti konfliktusok legjobb megoldása?” – nézett rám valamiféle, általa bizonyára sármosnak vélt pillantással, amely azonban nem annyira férfiúi bájt, hanem inkább az azonnali dugásra való felszólítást sugározta.
„Nem igazán… Esetleg újabb magánéleti konfliktusokba való belebonyolódás?” – kérdeztem ártatlan tekintettel.
„Nem pont erre gondoltam, bár a „kutyaharapást szőrivel” szerintem sem rossz taktika” – replikázott egyre rekedtebb hangon, miközben a keze már a fenekemnél járt. Valószínűleg nem akart lejjebb hajolni, ezért nem a kezét csúsztatta lejjebb, hanem a ruhát kezdte feljebb húzni az ujjaival. Váratlanul erősen megmarkolta a fenekemet, kicsit szét is húzta, miközben ezt suttogta:
„Imádlak… mindig is erre vágytam… csodálatos a bőröd… az illatod… őrülten jó a feneked, talán csak a lábad múlja felül… bár csak holtversenyben…” – ezzel az utolsó megjegyzéssel egy időre letudta mind az udvarlást, mind a humorizálást. Ahogy végigtapogatta a fenekemet, úgy tűnt, némileg zavarba jött, legalábbis a mozdulataiból erre következtettem. A testem első részére helyezte a hangsúlyt, miközben nekilökött a szekrény oldalának. Ahogy végigsimította a szeméremdombomat, végre rátalált a hangjára: „Affenébe… rajtad nincs bugyi…?”
Készültem, drága… – motyogtam a helyzethez illően.

Hátrébb lépett, és vizslatni kezdett. Figyelmes szemlélőként hamar észrevette a combfix alá dugott kotont. Vigyorogva előkapta, és közben – egyetlen pillanatra – megfeledkezett arról, hogy uralkodjon az arcvonásain. Ekkor nem csupán a szexuális vágy látszódott rajta, hanem valamiféle győzedelmes arckifejezés is: pontosan tudtam, ugyanezzel a gúnyos, lenéző ám végtelenül büszke tekintettel fogja elmesélni holnap a többieknek, hogyan könyörögtem be őt a lábaim közé, mennyire törtem magam, hogy kívánatos legyek, és mennyire igyekeztem mindennel előre készülni, nehogy bármi akadálya lehessen a kefélésünknek – helyesebben annak, hogy ő végre megbaszhasson engem.

Ettől a pillanattól egyébként pontosan erről is szólt az egész. Szó nélkül felültetett az asztalra, majd belémvágta a lompost. Nem túl virtuóz technikával, de nagy erőbedobással és sebességgel lökdösött. Felizgatott puncimnak szinte csak ennyi kellett, már az első pár lökés után elélveztem: ez azonban köszönő viszonyban sem volt azzal az orgazmussal, amit a főnökömmel szoktam elérni. Csak annyi volt, mintha egy görcs kioldódott volna, különösebb élmény nélkül. Tamás azonban még korántsem végzett ilyen gyorsan. Ahogy tovább dugta a puncimat, gondolatban végigéltem a nap közben történteket, és lassan újra felizgultam. Én is egyre lelkesebben mozogtam, próbáltam úgy csinálni, hogy minél beljebb férjen bennem, ám ennek nem annyira technikai, mint méretbeli akadályok állták útját. Ennek ellenére egyre közeledtem a csúcshoz. Hangomon, mozgásomon is érezhette, már csak másodpercek választanak el a második orgazmustól, sőt, mivel éreztem, ő sincs messze, lihegve kértem: „Egy picit, mindjárt ott vagyok…” Esze ágában sem volt várni, sőt, inkább belehúzott – a következő pillanatban el is élvezett.

Legszívesebben üvültöttem volna, vagy megverem. Ennek semmi köze nem volt ahhoz, amit a főnököm művelt velem. Annak oka volt, jelentősége, súlya: ő mindent kitervelt, mindent tudatosan csinált, méghozzá úgy, hogy én is tisztában voltam vele: ez egy ilyen játék, bevállaltam, viseljem.
Tamással azonban ez csak egy szimpla kefélés volt, mi a fenéért nem tudott várni tíz másodpercet? Vagy legalább miért nem próbálta meg…? Láttam rajta, neki ez egyszerűen nem számít, oda se bagózott, mit csinálok, mi történik velem, mit érzek… Ezt következő szavai is alátámasztották.
Miután megoldotta a gumi problémáját, hozzám hajolt, és elbájoló hangon megkérdezte:
„Jól számoltam édesem, kétszer is elélveztél?”
„Nem, csak az elején egyszer. Most sem lettem volna messze tőle…” – feleltem dühösen, szemrehányó hangsúllyal.
Fülig ért a szája: „Hát akkor majdnem kétszer sikerült…” – könyvelte el, mint hatalmas sikerélményt. Holnapra a „majdnem” szócska is nyilván ki fog kerülni a mondatból…
Nyomott egy gyors csókot a számra, majd elfordult öltözködni. Valami elbocsátó szép üzenet hangulata volt az egésznek, úgyhogy összekaptam magam, és otthagytam.

A főnököm még az irodájában van. Nem kérdez semmit, de látja az arcomat: kielégítetlen vagyok és végtelenül szégyellem magam.
„Holnap szombat, de nagyon jó lenne, ha el tudnál jönni velem egy tárgyalásra. Etiénne úrral lenne egy megbeszélés, Szentendrén az Aquincum Hotelban. Szerveztél már programot holnapra?”
Eszembe sem jut hazudni. Őrület: bár dühös vagyok, megalázott, és borzasztóan félek, mi vár rám, szinte kíváncsian várom, mi lesz a folytatás – és valahol a lelkem mélyén örülök is, hogy nem kell hétfőig várni, amíg kiderül.
„Napközben nincs semmilyen programom, takarítani akartam otthon, és felkészülni az új munkára…” – mondom zavartan.
„Semmi más?”
„Szó volt róla, hogy egy barátnőmmel elmegyünk este moziba… fel kellett volna hívnom ma, hogy megbeszéljük, de elfelejtettem. Valószínűleg azt hiszi, hogy nem aktuális. Még otthonról rácsöröghetek, hogy nem jó nekem azt este… mármint ha olyan sokáig szükség van rám…” – mondom zavartan.
„Nem hiszem, de a biztonság kedvéért jobb, ha lemondod. Vasárnap nem kellesz, azt csinálsz, amit akarsz. Holnap reggel érted megyek a lakásodra kilenc órára. Legyél készen, ugyanilyen szerelésben, mint ma.”

Fekete-fehér pepita miniruhát veszek föl, olyat, amelyik első ránézésre különösen finom szabású kiskosztümnek tűnik: a felső részén aprócska gombok, sőt látszólag még gallér is van. Fekete combfixet veszek, hozzáillő cipőt és ridikült.
Mindennel készen vagyok, amikor csöngetnek az ajtón. Kinyitom, ő áll ott.
Nem szól egy szót sem, nem utasít, csak azonnal felrántja a ruhát. Kötelet vesz elő a táskájából, a derekamra tekeri, majd átvezeti a lábam között, eligazgatja a puncimnál, az ajkaim között. Szorosra húzza, szorít, feszít a kötél, kérlelni kezdem.
Ülj le – szólal meg, most először. Leülök az előszobában lévő kis puffra. A kötél kicsit megereszkedik a pocimnál, úgy tűnik, mégsem olyan szoros: még egyszer meghúzza. Ennek köszönhetően lépni is alig bírok, amikor végül felállok. Visszaigazgatja a ruhámat, megnéz, rendben van-e, és elindulunk.

Titkárnőből rabszolga 2. rész

Fogalmam sincs, hogyan értem haza. Szédültem, alig álltam a lábamon. Képtelen voltam higgadtan végiggondolni a dolgokat, csak azt tudtam: meg kell akadályoznom, hogy ország-világ láthassa a képeimet. Ruhástól estem az ágyba. Azt hittem, nem fogok tudni aludni az idegességtől, de ahogy a párnát a fejem alatt éreztem, valami furcsa kábulat fogott el. Még mielőtt elnyomott volna az álom, tisztán és világosan az agyamba villant valami: megoldás, egy magyarázat, valami, ami rendkívül fontos volt – ám a következő pillanatban már aludtam is.
Reggel egy órával korábban, magamtól ébredtem. Tudtam, hogy volt valami őrülten fontos dolog, ami este eszembe jutott, ám nem tudtam visszaidézni. Gondolkodtam, mi a fenét tegyek. Rákényszerítettem magam, hogy kimondjam: maradnom kell. Nem engedhetem meg, hogy mindenki lássa, láthassa azokat a képeket, felvételeket. Mit számít, hogy utólag perelhetnék? Valószínűleg be sem tudnám bizonyítani, hogy tőle származnak, ő adta ki az anyagokat.

Barackszínű miniruhába bújtam: szerettem ezt a darabot, mert bár testhezsimuló és igazán szexis fazon volt, szabása és mintája a legszigorúbb kritikát is kiállta, olyan igazi-hivatali ruhadarabnak tűnt. Kivéve a hosszát: gyűlöltem a térdig, vagy épp csak térd fölöttig érő szoknyákat – ez is inkább a combom közepét súrolta, mint a térdemet… Korábban milyen örömmel bújtam bele! Most azonban ugrált a gyomrom az idegességtől és a dühtől. Automatikusan belebújtam a bugyiba is, ám azt az utolsó pillanatban levettem. Képtelenségnek éreztem, hogy így, csupasz puncival menjek el a céghez, legyen mégoly közel is. Taxit hívtam, majd felkaptam a blézeremet, ridikülömet, és leszaladtam az utcára.

Amikor beléptem a titkárságra, szinte rögtön éreztem, hogy a főnököm már bent van az irodájába. Nyitva volt az ajtaja, és szinte a levegőben érezni lehetett a jelenlétét. Tisztán emlékeztem, hogy este összesöpörte a képeket, kivette a kazettát, és visszarakta őket a borítékba, majd betette az íróasztalába: most viszont ott díszelgett a tömött boríték az asztalomon.
Kezet mostam, majd leültem az asztalom mellé – vagy inkább lerogytam. Percek teltek el, amikor rádöbbentem, hogy szinte alig veszek levegőt. Szokás szerint, ha később érkeztem, mint ő, beköszöntem, és megkérdeztem, kér-e valamit. Úgy éreztem, ehhez most nincs erőm. Ám ahogy telt az idő, rájöttem, ő nem fog szólni, nekem kell lépnem – megmutatnom magam, a külsőmmel megadva a választ a tegnapi kérdésére. Beléptem az ajtón, és remegő hangon köszöntem, majd megkérdeztem, főzzek-e egy kávét. Az ő hangja cseppet sem remegett: ugyanolyan volt, mint bármikor. Igen – válaszolta – de előtte gyere ide, van itt néhány szerződés, amit alá kellene írnod.
Odaléptem a hatalmas, főnöki íróasztalhoz. Több papírt nyomott a kezembe, majd felszólított, hogy üljek le a kis tárgyalóasztalhoz. Bár az emeleten volt rendes tárgyalóhelyiség, a személyesebb, bizalmasabb megbeszéléseit a saját irodájában folytatta le: a sarokban ugyanis négy elegáns, kényelmes fotel állt, közöttük pedig alacsony dohányzóasztal. Ide ültem le én is.
Az első papír a határozatlan idejű munkaviszonyom közös megegyezéssel történő megszüntetéséről szólt. A következő már egy három éves, határozott idejű munkaszerződés volt, amely hétfőtől kezdődött. Ennek persze az volt a lényege, hogy egyik fél sem bonthatja fel a három év letelte előtt, ha mégis megtenném, az számomra nagyon sok negatívumot jelent: nincs felmondási idő, sőt, fizetnem is kell. A harmadik papír – hab a tortán – egy tanulmányi szerződés volt. Egy éves olasz nyelvtanfolyam, a tanfolyam végén középfokú szintre kell elérnem. A képzés ára egymillió forint, amelyet vissza kell térítenem, ha megszakítom a tanfolyamot, nem érem el a megfelelő szintet, illetve ha felbontom a munkaviszonyomat három éven belül. A tanfolyam díjának teljes összegét ki kell fizetnem akkor is, ha a munkaviszonyomat hamarabb szeretném felbontani, mint a képzés véget érne – vagyis akár egy hónap után is követelhetik rajtam a teljes összeget.
Képtelenség volt az egész, tisztában voltam vele. Az olasz nyelvtanulással nincs különösebb gond, jó a nyelvérzékem, egy év alatt akár magánúton is el tudok jutni a középfokú szintig, ebben biztos voltam. De a szerződések nyilvánvalóan csak arra szolgáltak, hogy megkössék a kezem. A kezemet, amely a felvételekkel már amúgy is meg vannak kötve. Aláírtam a papírokat.
Jól van – szólt rám – Hozd ide őket, de előtte húzd föl a ruhádat a derekadig.
Olyan érzés volt, mintha egy idegen ember állt volna szemben velem. Néztem döbbenten, és ráébredtem: Elkezdődött. Bosszút fog állni, amiért le akartam lépni, hallgatólagos szerződésünk minden egyes pontját kőkeményen be fogja hajtani rajtam. Nincs menekvés, ki vagyok szolgáltatva neki, az utolsó porcikámig.

Egy magas sarkú szandál, testszínű combfix, és egy derékig gyűrt miniruha: hát igen, egy jóravaló titkárnő, kezében néhány szerződéssel, egy tollal épp a főnöke asztalához igyekszik. Lépni is alig bírtam. Amikor odaértem, kivette a kezemből a papírokat, mindegyikből kiválasztott egy példányt, és azokat visszaadta, majd fogta a tollat, és lassan felém nyúlt. Ne mozdulj! – figyelmeztetett. Döbbenten figyeltem, mit művel. A puncimhoz ért, lassan belém nyomta a tollat.
Ez nem velem történik, ezt nem hiszem el – dörömbölt az agyam. Közben pedig a testem, amelyet utáltam, gyűlöltem ebben az abszurd, felfoghatatlan pillanatban, máris reagált az érintésére: a hideg, vékonyka tárgytól és a kezétől máris nedvesedni kezdtem.
Hozd ide a cuccot – utasított – de igyekezz, nehogy kicsússzon. Nem lesz könnyű, olyan lucskos vagy, mint egy ócska ribanc.
Összeszorítottam a hűvelyemet, és – már amennyire lehetett – a lábaimat is. Kitipegtem a titkársági részbe, felkaptam a borítékot, és igyekeztem befele, már amennyire tudtam. Ahogy az ajtóhoz értem, a világ legkedvesebb, legudvariasabb hangján megkért, ugyan térdelnék le, venném a fogaim közé a borítékot, és így, térden csúszva jönnék az asztalig. És persze tegyek róla, nehogy kicsússzon az a virgonc tollacska, úgyhogy toljam már beljebb.
Letérdeltem, de közben folyamatosan fogtam a toll végét, mert tudtam, akármennyire szorítom, menthetetlenül ki fog csúszni mozgás közben. Így, térden csúszva még kevésbé tudtam szorítani a hűvelyemet, úgyhogy szinte félméterenként meg kellett állnom, és betolnom. A boríték pedig lógott a számból… Mire az asztalhoz értem, csorgott a könnyem a megaláztatástól.

Kivette a számból a borítékot, majd rámszólt, hogy álljak fel. Hátrább gurult az asztaltól a fekete, főnöki bőrfoteljével, és saját magának háttal odalökött az asztalhoz. Ellökte a kezemet a tolltól – hiszen persze most is végig tartanom kellett – és ő nyomta beljebb, sokkal durvábban, mint ahogy én tettem.
Az asztalra borította a képeket, és újra megszólalt: „Gyönyörködj benne egy kicsit. Azt hiszem, mindketten ugyanúgy tudjuk, jól választottál. De hát nem is választhattál volna másképp. Különös tekintettel a pinádra, ami valami egészen mást akar, mint a büszkeséged és az elveid, nemde?”
Miközben ezt mondta, elengedte a tollat, ami szép lassan csúszni kezdett a puncimból. Éreztem, tudtam, hogy nem szabad kiesnie, próbáltam szorítani, de semmit nem ért: a következő pillanatban a földön csattant. Amelyet szinte azonnal egy másik csattanás követett: a tenyere, a fenekemen. Bár biztosan tudtam, hogy valamilyen módon meg fog büntetni, a hatalmas, csípős fájdalom váratlanul ért, felkiáltottam. Esze ágában sem volt abbahagyni: háromszor-négyszer rávágott a fenekem jobb félgömbjére, a jobb combomra, majd baloldald folytatta. Vergődtem, próbáltam arrébb húzódni, menekültem volna, ám két lábával összeszorította az én lábaimat, nekinyomott az asztal peremének.
Amikor abbahagyta, széthúzta a lábaimat, és két ujjával benyúlt a puncimba. Hát igen – jegyezte meg, olyan hangsúllyal, ami egyértelműen kifejezte a megvetését. Rendkívül nedves voltam: lassan húzta ki az ujjait, végigsimította a két lábam közét, egészen a fenekem nyílásáig – egy kicsit be is dugta az ujjait, ami a nedvesség miatt nem is volt nehéz. Ezt nagyon sokszor megismételte, és persze valahányszor belenyomta az ujját a puncimba, minden pici izmom lüktetni kezdett.
Egy apróságot még nem mondtam – hajolt a fülemhez – az, hogy teljességgel ki vagy szolgáltatva nekem, még egy kötelezettséget ró rád. Nem csupán mindenben engedelmeskedned kell, hanem mindig, mindenben őszintének is kell lenned. Ha valaha is hazudni próbálsz, vagy csupán eltitkolnál valamit, nagyon megbánod, abban biztos lehetsz. Nos, talán tegyünk is egy próbát… Mit szeretnél most legjobban, hm? Engedjelek el végre? Dolgozni szeretnél, vagy még inkább, eltűnni egy órácskára, kisirdogálni magadat valahol, rendbehozni a ruhádat, vagy valami egészen mást….?

Megdermedtem. Teljesen egyértelmű volt, hogy mit kívánok, úgy lüktetett a puncim, úgy mozdult a csípőm minden mozdulata után, hogy az bármilyen szónál beszédesebben mondta el, mit szeretnék, mire vágyok, de képtelennek éreztem magamat arra, hogy ki is mondjam.
És ebben az őrült pillanatban, amikor a válaszomra várt, egyetlen másodpercbe sűrítve végigszaladt az agyamon mindaz, ami előző este eszembe jutott, ami olyan fontos volt, és amit a tudatom mostanáig száműzött valahová a tudatalattimba, hogy csak most szégyenítsen meg. Nos: este arra jöttem rá, hogy bár rendkívül meggyőző a főnököm zsarolási dumája, valójában kizárt, hogy komolyan szándékában álljon egy ennyire veszélyes ügyletbe beleszaladni. Bármennyire jól manipuláltak is a képek, bármennyire kevés látszik is a férfialakból, azért akik ismerik, legalábbis gyanakodnának, kit ábrázol. De még ha tényleg szándékában állt is megtenni, ha ma reggel ugyanígy öltözve bejövök, felkapom a borítékot, a szerződéseket, és kirohanok mondjuk a sarkon várakozó ügyvédemhez, akkora pert akaszthatok a nyakába, hogy soha többé nem lesz cégvezető… Nem az jutott az eszembe, hogy „eltoltam”. Hanem az a szégyenteljes, ám vitathatatlan tény, hogy bár mindezt a lelkem legmélyén mindig is tudtam, valójában vágytam arra a tökéletes kiszolgáltatottságra, amit tegnap este tálcán nyújtott nekem, és ami most annyira megaláz, megszégyenít, fáj – és felizgat.

Csak egyetlen másodperc volt, mint egy villámcsapás, úgy hasított rajtam keresztül mindez. A következő pillanatban már ott voltam, testileg-lelkileg, és választ kellett adnom egy borzalmas kérdésre.
Azt… azt szeretném, ha megdugna… – Önkéntelenül jött a magázódás. Korábban ő is tegezett, és természetesen én is. Most nem kérte ki magának.
„Bővebben egy kicsit, mit is szeretnél pontosan?”
„Kérem, kérem szépen főnök úr… dugjon… basszon meg, kérem…”
Az ujjai újra a puncimban, a puncimon, a csiklómon, majd csúsznak hátrafelé, újra behatol az egyik a fenekembe.
Nagyon kell neked egy fasz, én is úgy érzem… – vágta oda.
Hátrább csúszik, az asztal keskenyebbik végére lök, és ráhajlítja a felsőtestemet, a lábaimat széles terpeszbe rúgja. A következő pillanatban pedig… belémnyomakszik, de nem a puncimba, amelyik már csorog a nedvességtől, hanem a fenekembe, a kellőképpen benedvesített és ha nem is kellőképpen, de a feltétlenül szükséges mértékben kitágított fenekembe dugja a farkát, majd erőteljesen kefélni kezd. Könyörgök, mert fáj, amit csinál, és mert megőrülök a vágytól, de sírós szavaim semmit sem érnek. Egyre gyorsabban mozog, közben keze a mellemet markolja a ruhán keresztül. Érzem, ahogy gyűrődik az anyag, a mellem egyre jobban fáj – egyszercsak megszorítja a mellbimbóimat, felsikoltok… a következő pillanatban elélvez.

Töröld le – utasít. Majd fel kell vennem a szőnyegről a tollat, lenyalogatnom, utána pedig közli a döntését.
„Egész nap derékig feltűrt ruhában leszel, amikor az asztalodnál ülsz, dolgozol, bedugod a pinádba a tollat, de nem mozgathatod. Ha valaki kopogtat, kiveszed, lenyalogatod, beteszed a többi közé, megigazítod a ruhád, beengedet, csinálod a dolgod. Ha elment, vissza mindent. Amikor nem vagyok itt, akkor is. Nehogy kielégítsd magad, akár a tollal, akár másképp.”
Az egész nap egy őrület. Betartom az utasításait, de egyre nehezebb, szinte már attól elélvezek, amikor visszahelyezem a tollat egy-egy látogatás, megbeszélés, ügyintézés után. A munkatársaim közül hárman is rákérdeznek, minden rendben van-e, zaklatottnak tűnök. Tamás, az a kollégám, aki minden nővel testi kapcsolatra törekszik (legyen az akár csak egy simogatás, vagy akár tízfős gruppenszexbe torkolló orgia), ugyanezt a kérdést úgy teszi fel, hogy közben a derekamra szorítja a kezét, amikor pedig megfordulok, hogy elépjek tőle, belemarkol a fenekembe. Tangabugyit hordasz? – kérdezi pofátlanul, mire elküldöm a fenébe. De jogos a kérdés: a vékony anyagon keresztül nem érzi a bugyi vonalát…

Titkárnőből rabszolga 1. rész

Amikor reggel kinyitottam a szememet, pontosan tudtam, hogy bár a döntésem határozott és végleges, azért bele fog szakadni a szívem. Látszólag csupán arról volt szó, hogy felmondok a munkahelyemen – ez azonban egyben azt is jelentette, hogy véget vetek annak az őrült, és egyre kilátástalanabb kapcsolatnak, ami a főnökömhöz fűz.
Valamivel több, mint egy éve kezdtem el dolgozni mellette – ő, egy hatalmas vállalat vezérigazgatója, én pedig a személyi titkárnő. Már az első héten lenyűgözött: intelligens, jó humorú férfinek láttam, akinek érdekesen karcos a stílusa, rendkívül kiegyensúlyozott, és piszkosul odafigyel az emberekre. Rám is.
Úgy éreztem, őszintén bízik bennem, beavat a munkájába és a gondolataiba, olyan dolgokat is megbeszél velem, amelyek nem tartoznának a titkárnőre, bár a munkámat kétségkívül nagyon is segítette.
Angolul szinte anyanyelvi szinten beszélt, és az olasz nyelvvel sem volt problémája, a szintén gyakran használt francia már nem volt az erőssége – nem úgy, mint nekem, aki francia tagozatos suliba jártam, és a második évtől már a szaktárgyakat is franciául tanultuk. Ennek köszönhetően gyakran elkísértem a francia partnerekkel való tárgyalásaira, tolmácsolni, jegyzőkönyvet vezetni, vagy akár helyben megfogalmazni egy szerződés néhány lényeges pontját.
A megbeszélések után többnyire együtt ebédeltünk, ha elhúzodott, vacsora követte – egyre több időt töltöttünk együtt, és végül levett a lábamról. Külsőleg mindig is vonzott, de ennek még ellen tudtam volna állni. Az egyénisége, a stílusa azonban végleg rabul ejtett. Csodálatos partner, csodálatos szerető volt: „tanulta” a testemet, nagyon figyelt, mit, hogyan, mikor, mennyire élvezek. Adagolta és megvonta a kéjt, pont úgy és annyira, hogy minden pillanatban vágyjak rá, ha együtt vagyunk, és hogy a kielégülés mindig fergeteges, mindent elborító élmény legyen.
Nem szeretném a „love story” minden részletét elmesélni. Felesleges is. Eljött az az idő, amikor kezdett úgy tűnni: bár szexuális partnerként még mindig igényt tart rám, a lelkem, a személyiségem már korántsem érdekli annyira. Egyre többször fordult elő, hogy a „munkaebédet” nem egy jóízű beszélgetés, séta, valamilyen érdekes esti program követte, hanem egy gyors, rövid szex az autójában. Sőt, egyre sűrűbben kapott el az irodában. Ez korábban is előfordult, főleg este, a munkaidő végeztével, amikor már szinte senki nem volt az épületben. Akkor romantikusnak és izgalmasnak éreztem, különösen a hosszadalmas előjáték miatt: ahogy szép lassan levette rólam az összes ruhát, végigsimogatta a bőrömet, majd besétáltunk a titkárságról az ő irodájába (a folyosóról hozzám lehetett belépni – kívülről azonban nem lehetett kinyitni az ajtót; az ő irodájának ajtaja a titkárságról nyílott). Közben „elveszítettük” a ruhadarabjaimat, és lehetőleg nekinyomott minden útbaeső felületnek: a kellemesen meleg radiátornak, a párnázott ajtónak, a hűvös páncélszekrénynek…
Az utóbbi időben erről szó sem volt. Behívott magához, párszor megsimogatott, letolta a nadrágomat vagy felhúzta a szoknyámat, és belémhatolt. Túl jól ismerte a testemet ahhoz, hogy tudja: már attól is fel tudok izgulni, ha rámnéz, ha végighúzza az ujját a fenekem vágásán, vagy a combom belső oldalán. Így hát nem volt különösebb gondja. Azzal sem, hogy elélvezzek. Előfordult, hogy nem jött össze, amikor szinte mintha szándékosan sietett volna: talán élvezte is a nyöszörgésem, a halk, szégyenlős kéréseim, a vágyam jól látható-hallható megnyilvánulásait… De amikor elélveztem, akkor is úgy éreztem, mintha valahogy bemocskolt volna, mintha csak használta volna a testemet, érdektelenül, közönyösen.
Pár hete megkeresett egy munkaközvetítő iroda, ahova kb két éve küldtem még el az önéletrajzomat. Érdekes, izgalmas álláslehetőséget kínáltak. Úgy döntöttem, érdemes megpróbálni, hátha így rá tudom kényszeríteni magamat arra, hogy véget vessek ennek az őrületnek, így hát azt válaszoltam, örülnék, ha továbbíttanák az anyagomat a cégnek. Pár nappal később olyasmi történt, ami megerősített abban, hogy tényleg be kell fejeznem ezt a kapcsolatot.
Egyedül voltam az irodában, kora délután. Őt csak délelőtt láttam, rövid időre – aztán elment egy megbeszélésre. Hirtelen megjelent a nyitott ajtóban, belépett, és bezárta maga után. Köszönt, de egy pillantást sem vetett rám. Bement az irodájába, letette az aktatáskáját, majd visszajött a titkárságra. A sarokban van egy kis benyíló, ahol WC és egy pici mosdó, található. Kezet mosott, majd odalépett hozzám. Én éppen a páncélszekrényhez akartam menni, hog y kivegyek valamit. Nem hagyta, szó nélkül átölelt hátulról, de csak egy pillanatra. Már nyomott is le az asztalra, és húzta fel a szoknyámat. A bugyimmal nem törődött: nem vette le, csak félrehúzta, és már belém is hatolt. Én közben kérleltem: Ne, ne így… Mint aki nem is hallja, amit mondok, vagy inkább: a legkevésbé sem érdekli. A hajamba markolt, és felemelte a fejemet, amelyet a karjaim mögé rejtettem. Így, ebben a pozícióban, ráhajolva az asztalra, miközben hátulról dögönyözött, pontosan a kis fülkére, a wc-kagylóra láttam rá. Biztos voltam benne, hogy szándékosan hagyta nyitva az ajtót, szándékosan választotta ezt a pozíciót. Megalázó, szörnyű érzés fogott el. Az is fájt, hogy a testem reagált rá: talán az idegesség, a megalázottság miatt, vagy azért, mert minden ellenére szerettem, nagyon nedves voltam. Igazán semmiféle gondot nem okoztam a számára.
Mielőtt elélvezett volna, kirántotta a farkát belőlem, és hagyta, hogy beborítsa a fenekemet, bugyimat, lábamat a sperma.
Ellépett mögülem. Mozdulni sem tudtam. Semmiféle fizikai fájdalmat nem éreztem, mégis olyan volt, mintha a földbe döngölt volna. Pár perc múlva szólt: valamit le kellett gépelni. Úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna. Nekem viszont csorogtak a könnyeim.
Megkaptam a visszajelzést a munkaközvetítőtől, behívtak a céghez is, és engem választottak. Kisebb cégről volt szó, viszont itt szélesebb körű munkával foglalkozhatnék, így nagyon tetszett.
Reggel, amikor felkeltem, azon gondolkodtam, vajon mit fog szólni a döntésemhez. Haragudni fog? Megérti? Megsértem őt ezzel?
Nagyon meglepődtem: miután remegő hangon bejelentettem a felmondásomat, a szemembe nézett, és érezhető rosszkedvvel, de harag nélkül azt mondta: „Megértelek. Nagyon sajnálom, és szeretnék azzal hízelegni magamnak azzal, hogy talán te is bánod egy kicsit… de tényleg, őszintén megértelek. Nem könnyű belátni, de az a gyanúm, hogy én vagyok a hibás. Nem kellett volna így történnie.”
Majdnem elbőgtem magam. Odalépett hozzám, átölelt, de rögtön el is engedett, mintha nem szeretné, hogy félreértsem a mozdulatot. Keserűen elmosolyodott, és aláírta a felmondást – még abba is beleegyezett, hogy csupán egy hétig maradjak.
Azon az egy héten keveset beszélgettünk, de nagyon jó hangulatban. Gondolhattam volna, hogy ez lesz: átkoztam magamat, amiért anélkül hoztam meg a döntésemet, hogy vele beszéltem volna. Le kellett volna ülni vele, elmondani neki, mennyire fájó, megalázó, amit művel – vertem a fejemet a falba. Képtelenség, hogy ne értette volna meg. Látszik, hogy legszívesebben visszacsinálna mindent, de nem akar engem kényelmetlen helyzetbe hozni – gondoltam.
Csütörtökön… Utolsó előtti nap volt. Azt javasolta, hogy a nagy elpakolást, leszámolást ekkor ejtsük meg, hiszen a péntek úgyis sűrű lesz, a munkaügyi papírokat akkor kell rendezni, legalább a titkársággal kapcsolatos ügyeket rakjam rendbe. Nem volt még utódom, így neki mutogattam meg, milyen módon rendszereztem a levelezést, a szerződéseket, a számlákat, mit hogyan iktattam, hova fűztem le stb. A napi munka mellett ez igen sok időt elvett, így hét óra körül végeztünk csak.
Köszönöm a segítséget – szólt végül, és hozzátette: már csak ez maradt hátra. És rámutatott egy nagy borítékra. Az asztalnál ültünk, emlékszem, kedvesen mosolygott. Zavartan, értetlenül nyúltam a légbuborékos boríték után. Papírok és egy videokazetta volt benne. Mindent az asztalra borítottam. Ő felkapta a kazettát, és betette a videóba, de még nem indította el. Én ezalatt csak ültem, és kapkodtam a levegőt. A legkülönbözőbb pozíciókban, helyzetekben ábrázoló fotók borították el az asztalt. Képek, amelyek természetesen engem ábrázoltak. És – „természetesen” meztelenül, szinte mindig erotikus szituációban. A többsége valódi kép volt, de előfordult egy-két manipulált is. A képeken hanyatt vagy hason feküdtem, széttárt lábakkal, a puncim, a fenekem, a mellem kitárva a fényképezőgép lencséjének. Az egyiken egy autóra dőlök rá éppen, a puncimból egy műfarok áll ki. A manipulált képeken vele szerelmeskedem, de az ő arca nem látszik, vagy ki van cserélve valaki máséval, a bőrszínén is sötétített egy kicsit, így egyáltalán nem lehetett felismerni. Engem annál inkább.
Elindította a videót.
Tömény pornó volt az egész. Előfordult, hogy valamilyen magánlakásban szerelmeskedtünk, arra is sor került, hogy a „poén kedvéért” ő fel volt öltözve, én viszont meztelen voltam. Nos, ezek (vagy talán az összes?) titokban fel lettek véve. A film alapján úgy tűnt, hogy nem egy konkrét személy készítette a felvételt (azt nyilván észrevettem volna), hanem a helyiség több pontján is el volt helyezve néhány kamera, és az elkészült felvételeket vágták össze. Ez alapján úgy tűnt: engem végigdugott vagy öt-hat különböző férfi, a legkülönbözőbb pozitúrákban. És az arca az illetőnek valahogy sohasem látható igazán.
„A film természetesen nem csak videón van meg, hanem a számítógépemen is. Mint ahogy a fotók is digitális fényképezőgéppel készültek. Úgyhogy hétfőn a cég összes dolgozója gyönyörködhet a bájaidban” – szólalt meg végül a főnököm végtelenül nyugodt hangon, majd folytatta: – Holnap reggelre döntsd el, mit akarsz tenni. Választhatsz: vagy széttépjük a felmondást, és maradsz, vagy elmész. Ebben az esetben a fotókban fog gyönyörködni az összes munkatársad – természetesen nem csak a jelenlegiek, hanem azok is, akikkel később lesz alkalmad megismerkedni, ugyanis a fotókat, a felvételt felrakom a netre. És még mielőtt félreértenénk egymást: természetesen ha maradsz, az egyben azt is jelenti, hogy a jövőben nem csupán titkárnőként vagy romantikus barátnőként tartok rád igényt. Fogalmazzunk talán úgy, hogy „teljes körű használatra” szolgálsz… Holnapig dönthetsz. Ne foglalkozz azzal, hogy hogyan közöld a választásodat: ha az egyes számú kis kurvám akarsz lenni, valamelyik csinos miniruhádat vedd fel blézerrel. Combfix, melltartó lehet rajtad, de a bugyit hagyd otthon. Ha újságokban és az interneten szeretnéd viszontlátni a pinádat, és hétfőn az új helyen akarsz kezdeni, gyere be nadrágkosztümben.