Kocsival nem szeretek Pestre menni. Sose tudok ott parkolni, ahol akarok. Tömegközlekedéssel sem szeretek Pesten utazni. Megfojt a tömeg. Harmadik megoldást még nem találtam, ezért a két rosszat váltogatom.
Szeptember 1-én, épp az utóbbit választottam. Így este fél nyolckor, egész napos rohangálás után, álltam a Keleti pályaudvar aluljárójában, az eső előtti fülledt, levegőtlen szmogban. A hónom alján csorgott a verejték, és viszketett, hogy másról már ne is beszéljünk, az is izzadt, és viszketett. Éhes voltam és szomjas. A vonatig már nem tudtam beülni valahova, hazáig meg kár volna szenvedni. Forró debrecenit vettem, meg sört. A kaja gyorsan eltűnt, én egy fokkal kevésbé mogorván húztam meg az üveget, és gyújtottam rá.
– Adj egy cigit! – az eldurvult arcú cigányasszony talán harminc, ha lehetett, hatvannak nézett ki. Piszkos, töredezett körmű ujjai mohón túrtak bele a dobozba.
– Kettőt, jó? – nekem kellett volna kivenni, most már mindegy. Feléje szagolni nem mertem, elég volt a látvány, nem kívántam viszontlátni a debrecenit.
– Nekem is adsz egyet? – hangzott a hátam mögül. Ez egy ilyen nap, ha valaki képtelen kivárni, hogy hazaérjen, magára vessen.
– Csak egy húszast adj! Ugye van egy húszasod? – megint a cigányasszony. Számolatlanul markoltam ki zsebemből az aprót, és öntöttem sóváran táruló, koszos mancsába, csak szabaduljak már tőle.
– Ennyi. Tűnés! – mordultam rá. Elégedett lehetett, mert pillanatok múlva már nem is láttam. De a másik türelmesen várta mögöttem a cigarettát. Fiatal, barna lány, húsz-huszonöt között lehetett. Ujjain a gyöngyházfényű lakk itt-ott már lepattogzott, de a körmei tiszták voltak.
– Nekem is adsz? – sandított a zsebemre.
– Láttad. Odaadtam neki. – intettem.
– Kár, pedig egy kávét én is meginnék.
Nem, nem volt erőszakos, csak állt mellettem, és szívta a cigarettát. Nem nézett rám, ha akarom, semmi közünk egymáshoz. Előhalásztam egy kétszázast, megböktem a vállát.
– Figyelj csak! Menj, igyál egy kávét. – futó mosollyal tűnt el.
Két jó húzás a sörből és újra ott volt. Letette a kávét, nyújtotta a maradék pénzt. Fejcsóválásomra visszasüllyesztette a zsebébe.
Néztem. A vastag, szürke macskanadrág most meleg, de éjszakára már kell. A nyakig húzott fekete pamutdzseki túlzás, de ha nincs hol tartani, biztos jobb állandóan viselni. A ruhái nem végletesen koszosak, de szekrénybe már nem tenném őket. A haja vállig érő, fakó, fénytelen, régen mosott. A körme lakkozott, de az arcán nincsen festék, a szeme fáradt. Az egész lány valahol a még nem hajléktalan, de már nincs hova mennem állapotában. Pont abban a pillanatban, amikor egy forró fürdő még csodákat művelne vele.
– Nincs kedved szórakozni?
Az elhangzott kérdés a maga tapintatos, körülíró eufemizmusával együtt világos, tiszta és egyértelmű: Nincs kedved szórakozni? Tisztázandók persze az egyáltalán nem mellékes körülmények, mint a hely, az idő, a szolgáltatás pontos tartalma, s persze ellenértéke.
Szép ez a lány, melle a vastag dzsekin keresztül is formás, ruganyos. A feszes nadrág nyúlánk combokat, tenyérbe simuló feneket rejt. Szorosan szembeállna velem, kezével kitapogatná állapotomat. Fejét lehajtaná, talán hogy ne kelljen a szemembe néznie, talán hogy szemügyre vegye a leendő munkadarabot. Aztán lassan leguggolna, hogy könnyű ujjakkal felsodorja az óvszert. (Ami nincs is nálam, az ember sosincs felkészülve minden meglepetésre.) Tenyerével megemelgetné heréimet, bekúszna egy kicsit combjaim közé. Határozott fejmozdulattal csapná hátra szemébe hullott haját, és – megállapodás szerint – szélesre nyitná ajkait. Keze persze közben nem hagyná abba a farkam masszírozását, könnyebb és eredményesebb, mint kizárólag szájjal ügyködni. Vagy – megállapodás szerint – felemelkedne és könnyű terpeszben, szorosan hozzám nyomná csípőjét. Nadrágja, bugyija térdig tolva, kezemet puncijához vonná. Ennyi jár, s jelezni is kell valahogy: Én készen vagyok, várlak. Érzed milyen nedves? S én kissé megroggyantott térdekkel, fél kézzel a fenekét markolva, a másikkal célozva hatolnék be a forró, síkos hüvelybe. Magamhoz szorítanám, és lassan, óvatosan kezdenék mozogni, valahogy ki ne csússzak belőle. De szorosan összeölelkezett testünk himbálózása gyorsan kényelmetlenné válna, hát nekitámasztanám a mellettünk feketén terpeszkedő kukának. Még épp időben ahhoz, hogy mögéje bukva eltűnjünk a sötétben arra botorkáló jövevény elől.
– Nem szeretem a kapualjakat. – néztem rá.
– Szórakoznánk egy jót. Viszket a hátam! – mondja kacéran.
– Én is éhes vagyok, na! – fűzi még hozzá.
Két érvet mond egyszerre. Egy ősi hamisat, aminek mégis mindig bedőlünk. Végtelen megelégedettséggel ragaszkodunk az illúzióhoz, hogy férfiasságunk, és nem a zsebünk nyűgözte le a hölgyet.
S egy még ősibb érv, zsigerekig hatoló, szívbe markoló: Éhes vagyok! Amit általában megütközéssel, dacos elfordulással, türelmetlen elhessegetéssel hallgatunk. Pedig csak saját, ősi, atavisztikus félelmünket kívánjuk leplezni vele: Nem, ilyen nem is létezik! Hát velünk sem fordulhat elő soha.
– Sajnálom. Tényleg nem szeretem a kapualjakat. – mondom.
– Legalább őszinte vagy. – nevet keserűen.
Ezt most mire mondta? Ha nem cigarettát, meg kávét lejmol tőlem. Ha mondjuk egyszerűen, a vonaton elegyedünk szóba, igenis megfordult volna a fejemben, hogy milyen jó alakja van. Ha másként néznék sötét, karikás szemébe, egyszerűen azt gondolnám, sokat dolgozott. Nem profi, bárki azt mondaná rá: ingázó, fiatal lány egy Pest környéki faluból. Mondjuk eladó, nem divatszalonban, pl. zöldségesnél, vagy ábécében. Bárki odaülne mellé, beszélgetne vele. A vonaton. Odanézek a pénztárakhoz. A nagy hullám már elment, ritkulnak a várakozók.
– Sajnálom. Tényleg nem szeretem a kapualjakat. De ha nincs jobb dolgod, ha van kedved, rászánod az éjszakát. Nem lakom messze, és reggel visszahoználak. Mégiscsak más, kényelmesen vacsorázni, megfürdeni, ágyban… – fene körülményes tudok lenni én is.
– Hogy nálad? – halkan mondja, riadtan, mint az őz az erdőben, áll, de az izmai feszülnek, elugrásra készen.
– Döntsd el! Negyedóra a vonatig, jegyet kell vennem.
Mikor visszaérek, szó nélkül csatlakozik hozzám. A vonatút rövid, nincs háromnegyed óra, a beszélgetésünk is rövid, és akadozó. Betanított varrónő napközben, és nincs hova mennie éjszaka. Hogy miért, azt gondosan kerüli. Nincs szívszorító történet (Még nincs?) nevelőotthonról, zord szülőkről, lecsúszásról, csövezésről. Szürke, szaggatott tőmondatok vannak. Száraz, rezignált előrelátás. Amíg nem rongyolódik le, amíg meg tudja oldani a tisztálkodást, van munkája. No és amíg bírja a nappal munka, éjszaka csavargást. Ha nem: repül.
Az állomás persze töksötét, tíz perc hazáig.
– Figyelj, leereszkedünk a töltésen. Add a kezed, csúszik.
A keze száraz, meleg. Ottfelejti, nem engedem el? Kéz a kézben sétálok egy hajléktalan, leendő prostituálttal. Na és? Legtöbben úgyis csak sietősen beleürítenek, megtörülköznek, aztán kész. Tán még egy köszönömöt sem mondanak utána. Persze én is álszent vagyok. Rajta igazán nem segíthetek, csak a saját kényelmemet biztosítom. Ennyit megér. Mennyit is? Hisz meg se állapodtunk! Szóba se hozta. Tényleg amatőr.
– Foglalj helyet! Mit tölthetek neked? – nagyon választékosan udvarias vagyok.
Most már tényleg nem azért, hogy magamnak teremtsek hangulatot, valóban őérte. A kólába ujjnyi rum kerül. Kisujjnyi, nem akarom leitatni, nem kell leitatni. Csak a szorongását oldani egy picit.
– Nézz körül, vagy kapcsold be a tv-t. Csinálok vacsorát.
A konyhából hallom a reklámot. Nem telik el öt perc, utánam jön. Ott téblábol mellettem. Elkerekedő szemmel nézi a rózsaszín sonkaszeletek között sárgálló dinnyegerezdeket.
– Ezt nem utána kéne enni? – bök rá.
– Együtt a jó, de eheted a végén is. Vágsz kenyeret?
A sajt, sonka, felvágott, paprika, paradicsom gyorsan megtölti a tálcát. Tányérokat veszek elő.
– Süssek tojást? Meleg nincs itthon.
– Dehogy, ez így nagyon szép. – néz az asztalra.
Nekem nincs étvágyam, csak azért eszem, mert nélkülem ő sem látna neki. A vacsorához végre lehúzza a dzseki zipzárját, félig. A mélyen kivágott fehér póló szabadon hagyja barna nyakát, de a mellei közti vágást épp csak sejteni lehet. Nyugodtan eszik, nem mohón, de jó étvággyal. A tejet elhárítja, inkább kólát kér, bélelten.
Amikor befejezi, nekiállna mosogatni. Nem hagyom, inkább menjünk be a szobába. Jó, hogy szól a TV, nem tudom ugyan, mi megy benne, de a beszélgetés akadozik közöttünk. Magáról nem akar mesélni, közös témánk nem nagyon van. Hát a lakásról kérdezget, dicséri a bútort, szőnyeget, kényelmes a fotel. Végre lekerül róla a dzseki, végül is már a harmadik pohár melegíti. Felém fordulva, elégedettem nyújtózkodik. Látom, észrevettem, mosolygok rá. A könyveket gyorsan otthagyja, a videokazettákat végignézi, de vagy nem talál kedvére valót, vagy az is kevéssé érdekli. (Persze én is sznob vagyok, a kommerszeket és a kényesebbeket a szekrényben tartom.) a CD-k közül találomra választ, igaza van, a zene jobb, mint a TV. Amíg leguggolok, hogy a lemezt betegyem, fölém hajol, felnézek rá:
– Szeretsz táncolni?
– Azt nem de a zene jó.
Éjfélre jár, a lakás, mint téma lassan kimerül, mi is, ha így folytatjuk. A szemében egyre többször villan meg a várakozás fénye (Na, mi lesz már?), a pólóját kiszabadítja a nadrágból, elnyúlik a fotelban, aztán maga alá húzza a lábát.
– Ha gondolod, fürödj meg. a ruhádat, ha akarod, nyomd be a mosógépbe, reggelre kész, csak ki kell vasalni.
Bezárkózik az arca, az ajkai kicsit összeszorulnak. Amolyan, tudtam, egyszer fizetni kell formán.
– Kösz. – mondja fegyelmezetten, és nyitva hagyja a fürdőszobaajtót.
Én érzem magamat kényelmetlenül. Valamit vagy üzleti alapon csinál az ember, vagy érzelmi alapon, a kettőt nem lehet összekeverni. A szánalmat meg a szórakozással végképp nem lehet közös nevezőre hozni. Jó, én voltam a hülye, a futó ötleteimmel, csak magamra haragudhatok. Csapkodva ágyazok meg neki a szomszéd szobában, amikor a hangját hallom.
– Nincs egy nagyobb törülköződ?
Igaza van, a kéztörlő csak a csípőjét takarja. Haját kézzel, feléből-harmadából csavarta ki. Most fürge patakocskák indulnak belőle a vállán, csörgedeznek sápadtan világító mellei mellett, között. A hasa lapos, izmos. A csípője kicsit széles, tíz év múlva oda kell majd figyelnie a lassan rakódó zsírpárnákra. Combja kerek, nem olyan hosszú, mint a nadrágból gondoltam. Egyik keze csípőjén, hogy a törülközőt tartsa, várakozón néz rám. Nagyot nyelek, és hozom.
– Tessék. – nyújtom a fürdőlepedőt, meg egy inget, hálóingnek.
– Oda ágyaztam neked, csak hogy tudd, itt semmi sem kötelező. – teszem hozzá, dühösen magamra, a helyzetre.
Mire magamnak is kihozok egy párnát, takarót a TV elé, hallom, megtalálta a hajszárítót. Nem tudom, ki hogy van vele, de számomra a férfiing a legcsodálatosabb viselet – nőkön. Vékony, rendetlen és lenge rajtuk. Állandóan szétnyílik, hol fönt, hol lent, és mindig épp annyi titkot tár fel, hogy az ember szájában összefusson a nyál. Érzi ezt ő is, úgy vonul el mellettem, mintha felhőkön járna.
Amikor én is kijövök a fürdőszobából, ott kuporog a heverőn.
– Nem tévesztettem el az ágyat. – pislog rám.
– Csak még mindig viszket a hátam. És keserű a konyakod.
– Hadd, látom! – huppanok melléje.
A szája konyak és fogkrém ízű. A szemében vidám karikák táncolnak, de komolyan összpontosítva csókolózik, mint diák a felvételi vizsgán.
– Mert még nem öblítetted le eléggé a fogkrémet. Ez már biztos nem lesz keserű. – hajolok előre, hogy töltsek még.
Térdei felhúzva, összezárva a lábánál, ahogy ül a heverőn. Az ing alul csupaszon hagyja, sűrű, fekete muff türemkedik ki a combjai közül. Végigcsókolom a combját, amíg nyújtom neki a konyakot. Az ajka fényes, nedves, szorosan hozzám fészkeli magát, és lehunyt szemmel kínálja a száját. Magamhoz szorítom, csókolózás közben a kezem betéved az ing alá, ráborul a mellére, végigsiklik a hátán, befurakszik a feneke alá. Hátrahajtott fejjel várja, hogy kigomboljam az inget, és szájammal megkeressem a mellbimbóit. Elégedett sóhajjal veszi tudomásul, hogy egyik kezem a puncijára siklik. Ő a heverő széles támlájának dől, én térden hajolok föléje. Beenged a combjai közé, viszonzásul fürdőköpenyem alá nyúl. Ahogy ujjaim alatt a puncija egyre forróbb és nedvesebb lesz, úgy válik farkamon a keze mohóbbá. Szorítása keményebb lesz, mozgása határozottabb, néha már úgy érzem, ráncigál. Észreveszi, ahogy elkezdem bontogatni az óvszert.
– Hadd én! – ragadja ki a kezemből.
Szembetérdelek vele, de huncut. Egyik kezében tartja az apró karikát, a másikkal előbb gondosan végigsimogat, aztán ráhajol. Nem akar szopni, csak apró puszikat kapok rá, és kismacska nyalogatásokat. Aztán figyelmesre csücsörített szájjal gondosan felöltözteti a szerszámomat. Feltérdel a heverőn, és két karjával a háttámlára támaszkodik, arcát is oda simítja. Onnan pislog vissza.
– Tessék, tálalva. – és lehunyt szemmel várja az elkövetkezendőket.
A látvány legalább két centit javít az állapotomon. Előttem hullámzik az a viszkető háta, imbolyog kerek popsija. A szőrzete olyan sűrű, hogy a tulajdonképpeni célt nem is látom. Kénytelen vagyok egy kicsit közelebbről is keresni, közben a hátát simogatom. Az elégedett sóhajtásokból ítélve nincs ellenére a nyelvem. Amikor a sűrű gyapjú már csatakos a nyálamtól és az ő nedveitől, végre a farkam is jó meleg barlangba jut. Az egyik kezemet hasára simítva a csiklóját keresem (Remélem meg is találtam.), a másikkal himbálózó melleit szorítom. Érzem, már nem kell sok, a fenekét egyre hevesebben csapja ágyékomnak, egyre szaggatottabban szedi a levegőt. Felölelem a támláról, és a heverőre fektetem. Készségesen tárja szét a lábát, és én diadalmasan préselem a matracba. Mozognunk már alig kell, csurom lucskos ő is, amikor mélyen beléékelődve robbanok. Bal melle alatt a fülembe kétszázas szívverés dobog.
Gyorsan elaludt. Sok volt ez az este, fáradt is lehetett. A keskeny heverőről én mentem át a szomszéd szobába.
Elalvás előtt még eszembe jut a Keleti: Sajnálom. Tényleg nem szeretem a kapualjakat. Negyedóra a vonatig, jegyet kell vennem. Sok sikert!
Nem ismerem a neved, gyanítom, Internetről sem hallottál még, mégsem tudom másként elmondani: Nem hívtalak magammal, és nem segítettelek hozzá egy vacsorához sem. Sajnálom. Jó lenne veled találkozni egyszer, máshol, másként.