Megint felzaklattál a fantáziáiddal meg ötleteiddel… Mikor kértél, hogy mutassam meg az új vibrátoromat, majd mondtad, hogy vegyem a számba… és nyomjam le egészen a torkomig… nagyon felizgattál.
Az arckifejezés, amit vágtál, mikor láttad, hogy szót fogadok, és megpróbálom, leírhatatlan volt. Bármit megtennék, bármit megpróbálnék azért az egy pici, elégedett fél-mosolyodért. Az álomvilágomban végre ide utaztál, eljöttél meglátogatni… A hotel szobádban vársz rám… Mikor belépek, hosszasan végigpásztázol a szemeiddel, szó nélkül (valahogy az álomvilágomban, sosem szólunk egymáshoz az első találkozáskor).
Lassan közelebb lépsz és megszabadítasz szinte az összes ruhámtól, majd összekötöd a kezeimet a hátam mögött. Ekkor a földre kerülök, mert lenyomsz, térdre. Te pedig csak gyorsan lehúzod a farmerod sliccét és hagyod, hogy a nadrágod lecsússzon a földre a lábadon. Nincs időm, hogy felmérjem az erőviszonyokat, hogy megnézzem, mégis mivel állok szemben, vagy hogy akár hasztalanul is, de tiltakozzam; kezeiddel szétfeszítve ajkaim, hatalmas szerszámod a számba nyomod. Én pedig hagyom, mert olyan érzés mintha mindig is erre vágytam volna, mintha az egyetlen célom az életben az lenne, hogy te használj, hogy téged kielégítselek. Olyan leírhatatlan érzés.
Hamarosan sós ízű spermával töltöd meg a szám, és kezedet az állam alatt tartva arra kényszerítesz, hogy az egészet lenyeljem.
Amikor végeztél velem, a földön lévő, nadrágodból és boxeredből álló ruhakupacot félrerúgod a lábaddal és leveszed a kezed az arcomról. „Kérhetek valamit inni?” kérdezem halkan. Most először szólunk egymáshoz. Most először szólalok meg.
Rámnézel ismerős, most mégis idegen, távolságtartó mosolyoddal és egyszerűen közlöd: „Nem.” Elfordítod a fejed, de még mielőtt elsétálsz, egy pillanatra visszafordulsz és hozzáteszed:
„Ízlelgesd csak, míg kapod a következő adagot…” Még jó hogy a bugyim rajtam maradt, különben most biztos eláztatnám ezt a puha, plüss, szilva színű szőnyeget.
Hogy lehetsz ilyen gonosz és kegyetlen? És hogy szerethetlek ettől még jobban? Mint a sas, a zsákmányát, követlek a szemeimmel, egy másodpercre sem tévesztelek szem elől. Nézem, ahogy kipakolsz a bőröndödből, aztán végignézem, ahogy a minibárból kiveszel egy sört és hangos kattintással kinyitod a dobozt, majd felém fordulva, olyan széles mosollyal kezded el inni, hogy nem is értem, ilyen vigyorral, hogy tudsz a szádba önteni bármit is. Mocsok. Nem tudok nem veled mosolyogni. Annyira utállak, hogy az már fáj. Egy gusztustalan incselkedő szemétláda vagy. Fel akarok állni és beléd rúgni, egy jó nagyot. De persze tudom, hogy így, összekötött kezekkel, semmi esélyem ellened.
Te rám nézel, mintha tudnád, mire gondolok, és rám mordulsz, mintha csak a kutyádnak szólnál:
„Ott maradsz” – majd elindulsz a fürdőszoba felé. A tekintetem, mint a falon áthatoló lézer, még oda is követ. Sokáig szöszmötölsz odabent, és már kezdesz hiányozni. Elmozdulni félek, de nyomoromban nyöszörgő hangok szöknek ki a számon. Nem is annyira a külvilágnak szánom, csak amolyan ösztönös tehetetlen nyivákolás.
De te meghallasz és kidugod a fejedet a fürdőből.
„Mi a franc van?” kérdezed bosszankodva. Én elfordítom a fejem, mintha semmit sem csináltam volna, majd haragot színlelve felhúzom az orrom. Hallom a lépéseidet közeledni és megriadok. Fogalmam sincs, mire készülsz. Most meg fogsz büntetni?
[Lolita történetek]