Czapáry Veronika Anya kacag című első könyvének főhőse Viktória, aki az érezhetően önéletrajzi ihletettségű naplóregényt jó négy éven át vezeti, eleinte gyakrabban, az utolsó három évben egyre szakadozottabban.
A cselekmény egyszerre külső és belső: egyrészt a kétezres évek Budapestjének bohém köreiben zajló baráti-szerelmi és szexuális kalandokról, füvezésről, italozásról és hajnalig tartó bulikról olvashatunk; másrészt ellenpontként végig ott van ennek a kalandokba menekülő Énnek a megfejtésére tett kísérlet, a „miért csinálom?” és a „hogy esik ez nekem?” kérdése. Az önmegértés fő támpontjává a zaklatott gyerekkorra és a korán elvesztett anyára való visszaemlékezés válik, ezek a betétek mintegy flashback-szerűen, kurzívval szedve ékelődnek a főszövegbe. A cselekmény már-már statikus avagy ciklikus: a kapcsolatok (legyenek barátiak vagy szerelmiek) burjánzanak a lapokon, de nincs igazi fejlődési ívük, azaz egyik nap még a legjobb arcukat mutatják, hogy aztán másnap már Viktória a végleges lezárásukon gondolkodjon, akár háromszor-négyszer is megismételve ezt a kört – szemléletesen példázva azt az egy helyben toporgást és kiútkeresést, amit a főhős is megállapít magáról. Az imponálóan széles ismeretségi kör és a megejtően mozgalmas éjszakai élet ennyiben nem vezet sehová, csak a vágyott szebb jövő elérkezéséig fennálló idő kitöltésére szolgál – az oda vezető út azonban még nem látható tisztán. A szexuálisan szókimondó részeket a kozmikus elvágyódás és a múltra való visszaemlékezés lírai tónusai oldják, ahogy ellenpont a budapesti bohémélet plasztikus dokumentálása is, vagy a már-már karikatúraszerű ábrázolása egyes figuráknak. Az Anya kacag ennyiben sokban rokon Bridget Jones naplójával, Beregi Tamás Egyetleneimjével vagy akár Adrian Mole álnaiv naplóival is. A könyv végére azonban a ringlispíl lassan leáll, és megjelenik a kivezető út ígérete: „Van jövő, van még előttem cél”. Úgy legyen.