Címke: buli

A Budapest egyik legforróbb hangulatú bulijait ígérő Harem Persian Club új rendezvénysorozata 2011 utolsó csütörtökén izgalmas lazítás volt a szilveszteri pörgés előtt. Erotic Night cimmel startolt a Harem Persian Club új rendezvénysorozata amely havonta várja a lazulós hangulatú, „itt-ott top-less” :) táncoslányokkal megspékelt bulizó közönséget. Az első party nagyon jól sikerült. A Harem íréretével összhangban, a party erotikus és izgalmas volt és sikerült megtalálni a kultúráltan szórakoztató de még közvetlen és izgalmas egyensúlyt.

Minden adott volt tehát, hogy a Harem Erotic Night egy igazi fülledt emlék maradhasson, mielőtt aztán minden résztvevő újra tiszta lappal kezdené az Új Évet!

A hárem igazi világa: ‘”Abszolút csönd uralja a rejtélyes palotát. A rácsokkal fedett ablakok mögött oly sok lény unatkozik és hervad el a vágytól. Bármennyire is szeretnék, nem tudnak másra gondolni, mint saját veszendőbe menő szépségükre. A szépség e kincseit a természet az emberi szem számára alkotta – ám e nők századok az öröklétbe, hogy nem hagynak maguk után nyomot. Nem festették meg őket, gyönyörű testük vonalait nem faragták márványba…” Théophile Gautier: Konstantinápoly, 1853.
Habár a nagy francia író minden szava igaz, sorai mégis a meglehetősen naiv és részleteket nem ismerő európai szemléletét tükrözik. Földrészünk nyugati felében hajlamosak voltak mindig is hinni: a szultánok háreme fékeveszett szexorgiák színhelye. Az oda hurcolt asszonyok pedig egyetlen embernek, a török szultánnak voltak kiszolgáltatva, és ott valamilyen borzongatóan titkos, de a képzeletet erősen foglalkoztató dolog történt az asszonyokkal. Igaz, valóban történt velük egy s más. Ebbe próbál betekintést adni összeállításunk.
Az arab – és általában a mohamedán – országokban a többnejűséget már ‘Mohamed próféta’ engedélyezte a hetedik században. Ennek a szokásnak elsősorban nem szexuális alapja és indoka volt. Abban az időben azon a vidéken sokkal kevesebb férfi élt, mint nő, a többnejűséggel tehát éppen a népszaporulatot akarták segíteni.
Néhány helyen még ma is engedélyezett életforma, de régen is és ma is csak az élhet vele, aki képes is eltartani egynél több feleséget.
Háreme nemcsak a szultánnak volt. Minden gazdagabb uralkodó, állami tisztviselő, jómódú kereskedő, földbirtokos is tarthatott több asszonyt. De amíg az egyszerűbb gazdagnak csak négyet engedélyeztek egyszerre, addig az uralkodó számára nem volt felső határa annak, hogy hány nőt tartott maga körül. Hites felesége azért neki is csak négy lehetett, a többi asszonyt egyszerűen ágyasnak nevezték.
A győzelmes ‘II. Mehmed, akit Hódító előnévvel illettek, elvette Bizáncot a keresztényektől (1453. május 29-én), és erős török államot formált a megszerzett földön. Arra törekedett, hogy a világ legnagyobb uralkodója legyen, vagyis elérje az ideális állapotot: csak egyetlen törvénynek kelljen engedelmeskedni – a sajátjának. Becsületére legyen mondva, nem rombolt le semmit a meghódított városban, még a szentélyeket is meghagyta. Igaz, azok mecsetté „változtak”. Az Aranyszarv-öböl egyik kicsiny, háromszög alakú félszigetén építtette fel a szultáni udvart, amely igazi város lett a városban.
Hét dombon emelkedett, s egy időben csaknem akkora volt, mint Róma. A palotához közel, a tengerparton felépíttette a háremként is szolgáló, mindenki elől tökéletesen elzárt városrészt, amit saraynak, európaiasan ‘szerájnak’ neveztek.
A jókora várfal a tenger felől éppúgy megvédte a szerájt, mint a szárazföld felől, belül pedig öreg fák adtak árnyas ligetet. Az egykori bizánci vár helyén számos pavilon, épület, fürdő, sőt még könyvtár is helyet kapott.
A háremvárosnak ugyan huszonegy kapuja volt, de mindegyiket csak felsőbb parancsra volt szabad kinyitni.
A terület rekonstruált térképét böngészve ilyen helymegjelölések találhatók: a fekete bőrű eunuchok őrhelye, a birodalmi hercegek iskolája, a kincstárnoknő szobája, a hárem mosodája, az ápolónő lakása, háremkórház, a szultán anyjának ebédlője, rabszolganők fürdője, hercegek börtöne.
Hogy miként került a hárembe börtön, méghozzá hercegeknek?
Íme a magyarázat: A szultánnak – éppen a háremből eredően – mindig sokkal több utódja lett, mint amennyire a trónöröklés biztosítása érdekében szükség volt. Így aztán sok volt a „fölösleges utód”. Az iszlám országokban pedig a „fölösleges személyeket” egyszerűen eltették láb alól. Így ha az elsőszülött fiú trónra került, szinte természetes volt számára, hogy az öccseit és féltestvéreit megölesse, vagy jobb esetben börtönbe zárassa őket mint szóba jöhető esetleges trónkövetelőket. Nekik épült a térképen máig feltüntetett hercegek börtöne.
A szultánfiak a háremben nevelkedtek, asszonyok és eunuchok társaságában. A külvilágról nem sokat tudtak, és róluk se igen tudott a világ. Így aztán nem is igen derült ki, ha valamelyik meghalt.
AZ ELSŐ ASSZONY TEKINTÉLYE
A háremváros nem csupán a szultán feleségeinek szolgált lakóhelyül. A kis városkában volt kórház, számtalan katonai őrhely, kisebb laktanya, rengeteg hely a rabszolgáknak és más kiszolgáló személyzetnek, de ott volt a saját kincstár, sőt több könyvtár (ezeket a későbbi szultánok alapították az idők során). Ott élt a mindenkori szultán anyja és első felesége – nekik igen kivételezett helyzetük volt a háremben. Külön házban laktak, miként külön lakosztálya volt a második, harmadik és negyedik feleségnek is.
A többi asszony már nem élvezett ilyen különleges elbánást, nem kapott külön lakosztályt. De a szultán őket is látogatta, és ha valamelyiknek gyermeke született, akkor az is beállt az örökösök sorába.
Kik voltak az ágyasok? A világ úgy gondolta, hogy őket a győzedelmes hadjáratok során foglyul ejtett nőkből verbuválták. Igaz, néhány ilyen hölgy is volt, de a többség igazi „honleány”, akit a szultán kegyeire pályázó hazai és külföldi tartományfőnökök, hadvezérek, fejedelmek küldtek Sztambulba (Konstantinápolyba) rabnőnek. Nemcsak a szerájt védte magas fal. A városon belül is volt belőle szép számmal az egyes udvarok között, az épületek között ugyanis nem lehetett csak úgy sétafikálni. Aki nem volt arra hivatott, az soha nem kerülhetett át egyik udvarból a másikba. A rabszolganők és az eunuchok bejárhattak a szultán asszonyaihoz, de mondjuk a szultánfiak csak egészen kicsi korukban tartózkodhattak ott, aztán többé soha.
A háremváros legkomorabb helyének az a sötét folyosó számított, amit a Dzsinnekkel Beszélgetés Helyének neveztek. Ezen át vezették a kivégzendőket haláluk színhelyére. Mert bár a szultánok kezdetben büntetlenül megölethették testvéreiket, arra azért ügyelniük kellett, hogy ez vérontás nélkül történjen meg. A szerencsétleneket tehát megfojtották. Később a törvényhozás úgy döntött, még a szultánnak sincs joga elvenni vetélytársai életét, s akkortól a szultán fivéreit életfogytiglan börtönbe zárták.
A HÁREM MINITÁRSADALMA
A zártság szigorú volt, csak némelykor kapott belépési engedélyt egy-egy látogató: ám az csak nőrokon vagy orvos lehetett. Más előtt nem nyílt meg a kapu.
A régi török háremben rangjuk szerint, piramishoz hasonlóan helyezkedtek el a bentlakók.
A piramis csúcsán a valide sultan, vagyis a szultánanya állt, aki a kis szultánfikat is nevelte. Ő volt a „szuperanyós”, akinek elvileg és gyakorlatilag egyszerre több száz(!) menye is lehetett. Mindig igyekezett vaskézzel uralni a háremet, de általában neki is volt egy erős ellenfele: a szultán első felesége. Mivel azonban sok szultán egyszerre több nőt is elvett, akkor nem derült ki, melyiküket tartja elsőnek – így aztán a belharc folyamatos volt. ‘II. Mahmud’ (1808-1839) új kategóriát is bevezetett: a gözde az volt, ami a francia királyok kegyence, a hivatalos szerető, aki olykor megelőzte a feleségeket is, persze nem a világ előtt, hiszen a mohamedán hit tiltotta, hogy a férfiak feleségeiket bárkinek is megmutassák.
A piramisban lefelé haladva a feleségek után következtek az ágyasok, ám sorrend köztük is volt. Akit a szultán a leginkább kedvelt, az viselhette a főágyas (basikbal) címet.
De olyan nők is élhettek a háremben, akiket a szultán soha meg sem érintett. Már csak azért sem, mert ők a vérrokonai: húgai, nővérei és persze a lányai voltak. Ezek a nők saját választás alapján lakhattak a háremvárosban, de bármikor elköltözhettek onnan.
A létszám folyton változott. Minden új szultán arra törekedett, hogy minél több fiatal és csinos lányt szerezzen. Nemcsak önmaga számára, hanem a szokásjog alapján utódainak is, mivel róluk is neki kellett gondoskodnia.
A hárem sohasem volt üres. Ha új szultán lépett a trónra (akár öröklés vagy puccs révén), mindig talált a háremben több száz nőt, akik közül válogathatott. De mert soha semmilyen politikai vagy katonai erő nem küldte fegyveresit a hárembe, a falak között szinte változatlanul zajlott az élet.
AKI A SZULTÁNRA NÉZ, HALÁL FIA
Török történészek szerint a szultán megbízottai végigjártak minden rabszolgapiacot és folyamatosan vásárolták a kislányokat. Többnyire tíz-tizenkét évest vettek, de olykor még fiatalabbat is, ha már látszott; hogy felnőve kivételes szépség lesz. A gyerekek afféle élő játékszerként szolgálták a szultán gyermekeit, kislányait. Amikor pedig felnőttek, ágyas lett belőlük.
Csak a legszebbeket engedték be a hárembe, ahol is első útjuk a validéhoz, vagyis a szultán anyjához vezetett. Ha a kislány valami okból nem nyerte el a tetszését, sohasem került be a falak közé. Érdekes, a szultánt senki sem kérdezte, tetszik a „felhozatal”, de biztos lehetett benne: ha bemegy a hárembe, ott csinosabbnál csinosabb lányokat talál.
A háremben éltek tanítónők, nevelőnők is. Ők tanították az idegen, nem török származású vagy éppenséggel nem is mohamedán kultúrából származó lányokat a török nyelvre, az iszlám szokásokra.
A háremhölgyek – a korabeli szokástól eltérően – írni-olvasni is megtanultak. Tudtak verset szavalni, történeteket érdekesen előadni, de szabni-varrni és hímezni is. És hogy a szultánt megóvják a szexuálisan tudatlan lányokkal való bajlódástól, az idősebb nők a szeretkezés rejtelmeibe is bevezették az „újoncokat”.
A szultán és a hárem kapcsolatában nem volt semmi spontán, semmi rögtönzés. Az összevisszaságnak, a fejetlenségnek sem hagyománya, sem helye nem lehetett ebben a rendszerben. Már csak azért sem, mert olykor egy-egy ország sorsa dőlhetett el azon, kinek mikor született gyermeke a szultántól.
Amikor a szultán belépett hárembe, az érdekelteket előre értesítették. A hárembe lépve a szultán állítólag csizmát váltott. A „háremi csizmára” laza ezüstpatkókat vertek, így azok messziről csengtek a maguk jellegzetes módján. Ez azért volt fontos, hogy mindenki hallja közeledtét, és eltűnjön az útjából. Ugyanis senki sem nézhetett rá. Aki ilyenkor hívatlanul a szultán elé került, netán ügyetlenségével akadályozta az áthaladását, az halállal lakolt, vagy legalábbis komoly büntetést kapott.
A lányoknak és a szolgaszemélyzetnek ugyan meg volt tiltva, hogy egyáltalán felemelje tekintetét a szultánra – viszont ez természetesen nem volt igaz fordítva! A szultánnak sok alkalma nyílott rá, hogy alaposan megszemlélje hölgyeit és kiválasszon közülük valakit egy-egy éjszakára.
A PLETYKA ERŐS FEGYVER
Amikor a szultánnak kedve támadt a szerelemre, akkor jelt adott a háremnek. Többféle változat létezett. Ha valamelyik feleségét kívánta meg, akkor csak annak üzent.
A szultán azonban olykor tartott a feleségek haragjától, neheztelésétől. Nem mintha félt volna, de bizony nemegyszer jobb volt kerülni a konfliktust. Némelyik feleség nehezen emésztette meg azt a mai (egyetlen) feleség számára elképzelhetetlen állapotot, hogy férje bármikor több szép nő közül válogathat. Méghozzá úgy, hogy ő arról nem is szerez tudomást!
Persze a pletyka a háremben erős fegyver volt, és használták is. A szultán minden – akár titkos – látogatásáról szárnyra keltek bizonyos híresztelések. A feleségek és ágyasok azon vetélkedtek, kihez jött többször a szultán, kit kedvel inkább. Ki az, aki közülük a jobb szeretőnek bizonyult?
Nem csupán a szexuális „szolgáltatás” minősége lehetett döntő. Abban a társadalomban komoly érv volt a gyermekszülés is.
Ha a szultán tartott az asszonyaitól, vagy nem akart fölösleges féltékenységet ébreszteni, még az is megesett, hogy nem ő ment a hárembe, hanem az egyik szép új rabszolgalányt hozták ki neki. A Topkapi-Saray falán az est beálltával nyílott egy ajtó és fegyveresek vették körül a lefüggönyözött gyaloghintót. A főaga, vagyis a szultán egyik jobbkeze, a kizlaraga az éjszaka leple alatt vitte az új lányt a szultán lakosztályába, tehát a háremen kívüli területre.
S mert spontán semmi nem történhetett, sajátos könyvelést vezettek az udvarban a szultán szerelmi aktusairól. Ez csak részben volt szexuális jellegű. Sokkal fontosabb volt annak úgymond „anyakönyvi” jellege. A szultán ugyanis másnap reggel nyilatkozott a lány szexuális teljesítményéről és hozzáértéséről. Ez bekerült a könyvbe, és ha elnyerte a szultán tetszését, a lányból ikbal lett, ami a rabszolgaságnál egy fokkal többet jelentett. Feljebb került a ranglétrán, igazi ágyasként bántak vele később.
De volt a könyvelésben másik jelzés is. A szultán bizonyos jelet tett minden ilyen éjszaka dátuma és a lány neve mellé. Ez vagy függőleges, vagy vízszintes vonal volt, és a saját teljesítményét jelölte. A vízszintes vonal nem csupán az éjszakai kaland kudarcának plasztikus ábrázolása volt – hanem azt is jelentette, hagy a lány nem tudta felkelteni az érdeklődését, vagy nem jó az ágyban, nem ért ahhoz, hogyan hozza izgalomba a szultánt. A függőleges vessző is többet jelentett az ágybéli sikernél. A dátummal együtt ez a megtermékenyítés jele is lehetett. Vagyis ha a jelzett sikeres együttlétet követő kilencedik hónapban az ágyas gyermeket szült, a felelősök visszalapoztak a könyvben, és ha a dátum egyezett, a gyermeket a szultán a magáénak ismerte el.
HA FIÚ SZÜLETETT…
E sajátos könyvelés nélkül semmiképpen sem lehetett volna számon tartani az együtt töltött éjszakák és az utódok születése közti kapcsolatot.
Aki gyermeket szült a szultánnak, azonnal kiemelkedett a többiek sorából. Hát még ha fiút szült! Már nem kellett valamelyik nagy hálóteremben, sok társával együtt aludnia, külön szobát kapott és még néhány szolgálólányt is rendeltek a segítségére. Az ágyasok között hatalmas versengés folyt, melyikük szül fiút elsőként az uralkodónak. Ha sikerült valamelyik feleséget megelőzni, leírhatatlan öröm uralkodott a sokat látott falai között…
A háremben élő hölgyeket csak a szultán látogathatta, más férfi oda a lábát se tehette be. Vagy ha igen, akkor már nem számított férfinak. Az eunuchokat többnyire azért kasztrálták, hogy a háremben teljesíthessenek szolgálatot. Külön csapatban szolgáltak a fehérek és külön a feketék. Érdekes, hogy a háremben a fekete eunuchoknak volt nagyobb hatalmuk. Vezetőjük a szultánanya bizalmasa volt, és egyike azon keveseknek, akik bármikor bemehettek a szultánhoz, előzetes kérelem vagy bejelentés nélkül. Nyilván azért, hogy mindig beszámolhassanak, mi történik a falak mögött.
EUNUCH IS LEHET SZERELMES
Az eunuch együtt élt a háremhölgyekkel, hiszen ő volt az őrük, bizalmasuk, olykor szolgálójuk. Az eunuch nem számított férfinak, tehát előtte a nők nem szégyellték meztelenségüket. De mert az eunuchból sem halt ki a vágy, a legkülönfélébb szerelmi kapcsolatokra került sor a híres falak között.
A kasztráltak általában gyűlölték a külső világot, és akár bosszúra is képesek voltak azokkal szemben, akik nyomorék állapotukat okozták. Ugyanakkor védelmezték gazdáikat, hűségesen szolgáltak, szerették a gyerekeket és az állatokat, az édességet és a zenét. Ők kísérték ritka látogatásaikon a külvilágban a szultán családjának hölgy tagjait.
Mivel az eunuchok szabadon kijárhattak a háremből, ha nem voltak szolgálatban, híreket és üzeneteket hoztak és vittek. Sok esetben pedig arra használták fel ezt a szabadságot, hogy afrodiziákumot (nemi serkentő szert) hoztak, mivel ők voltak a hölgyek bizalmasai szerelmi ügyekben. S az eddigi ismeretek után talán az sem meglepő, hogy a háremben nagymértékben dívott a homoszexualitás. Elsősorban az évekre – olykor egész életükre – összezárt fiatal nők körében, bár az idősebb asszonyok, akikre már csak mint felügyelőre számítottak, igyekeztek ezt megakadályozni. Persze ők sem sokat tudtak tenni ellene, s hiába léteztek a tiltó törvények és belső szabályok, a legritkább esetben fenyítettek meg valakit ilyesmiért. Nem is lett volna illő, hiszen gyakorta a szultánok sem vetették meg saját nemüket. ‘II. Szelimről’ a külföldi követek is feljegyezték, hogy ágyasai nemcsak nők voltak, hanem fiatal fiúk is, akiket vagy saját beleegyezésükkel, vagy akaratuk ellenére vittek a szobájába.
A hárem létezésének utolsó századaiban már kizárólag fekete eunuchok szolgáltak. Őket a megszállt Egyiptom török helytartói küldték a szultáni udvarba. A fiatal fiúk hátán a kiképzés során gyakorta csattogott a vessző vagy a szíj. Érettebb korban kísérhették a hölgyeket „odakint” is.
Kevesen tudják ugyanis, hogy azért ez a bezártság nem volt totális. A háremhölgyek istentiszteletre vagy kirándulásra kimehettek a háremből. Legalább évente egyszer csónakázhattak – szigorú őrizet mellett, és természetesen egész alakjukat eltakaró fátylak mögött – az Aranyszarv-öbölben. Olykor pedig a Nagy Mecsetbe is elmehettek. Ilyenkor azonban erős őrség állt sorfalat, és a mecsetet is kiürítették.
Hogy az élet nem volt fenékig tejfel azt az is jelzi, hogy olykor a hóhérnak is akadt dolga a háremben. Ha valamelyik nő főbenjáró bűnt követett el, bizony letejezték vagy megfojtották, és az ítélet végrehajtását a fekete eunuchok főnöke személyesen felügyelte.
A főeunuch mellesleg le is mondhatott rangjáról, és hazatérhetett Afrikába, ha már több évtizedet letöltött az udvarban. Ilyenkor a szultán gazdagon megjutalmazta.
A tizenkilencedik században persze ezek a régi szokások alaposan fellazultak. A háremhölgyek az 1800-as évek vége felé kikocsizhattak a városba, persze továbbra is eunuchok társaságában – ez volt a legbiztosabb jele annak, honnan is jönnek. Mindig nagy érdeklődés kísérte őket. Ekkor már – megvesztegetéses alapon – európai nőket is beengedtek látogatóba. A huszadik század elején pedig nyugati, főleg francia újságírónők és európai orvosok is bejuthattak néha a nevezetes falak mögé.
ÉJSZAKÁK ÉS ORGIÁK
Ha a szultán megkedvelte valamelyik ágyasát, akkor többször is kihozatta a háremből. Ha az ágyas fiút is szült neki cobolybundát kapott ajándékba és néha kettesben ebédelhetett a szultánnal. Az ilyen nő élelmiszeradagját is feljavították, olajon és húson kívül több tyúkot, tejszint és jobbfajta kenyeret kapott, és bizonyos pénzösszeg is ütötte a markát.
Mohamed ugyan azt írta, a férj bánjon egyformán jól a feleségeivel és „mindegyiknek legyen meg az ő napja”. Ez azonban kemény szexuális teljesítményt kívánt a férfitól aki – különösen idősebb korban – erre már aligha volt képes. És hát ki tudna egyformán „ellátni” száz vagy kétszáz nőt?
A kedvenc háremhölgyet az uralkodó személyesen hívta meg éjszakára. Ha vacsora előtti időpontra szólt a meghívás, azt jelentette: együtt falatoznak és beszélgetnek majd, a többi csak utána következik. Ha a hölgynek a gondolkodás és beszélgetés nem volt erőssége, akkor a meghívás csak vacsora utánra szólt…
Az európai közvélekedés századokon át valamilyen buja szerelmi fészket, féktelen orgiák színhelyét sejtette a háremben. Tény, hogy volt ilyen szultán is – ‘Ibrahim’ -, aki valóban orgiákat rendezett, de róla utólag kiderítették, hogy elmebajos volt.
Sok szultán fél életét Sztambultól távol, hadjáratokban töltötte, oda pedig általában csak egyik feleségét vitte magával.
‘III. Muradról’ viszont azt jegyezték fel a török krónikák, hogy „több száz bölcsőt hagyott maga után”. Vagyis nagyon sok szerelmes éjszakája lehetett a háremben és azon kívül, hogy ez a rengeteg utód összejöjjön.
Ismert olyan szultán is, aki úgy élt, mintha a háreme nem is létezne, mert csak feleségével hált. És csak eggyel, a legkedvesebbel, a másik három talán csak hagyománytiszteletből került az udvarba. Mivel a padisah bizonyos értelemben alattvalóinak vallási vezetője is, hát be kellett tartania a szabályokat – legalább névlegesen… Ilyen hűséges típus volt ‘I. Szelim, III. Mehmed, IV. Murad és II. Ahmed’. Az egyik utolsó szultán, ‘II. Abdulhamid’ lányának emlékirataiból kiderül, hogy apja életének utolsó évtizedében már csak a felesége hálószobájába tért be, az ágyasokra ügyet sem vetett.
A legtöbb szultán azonban tartotta magát a török szokásokhoz, és hetente háromszor-négyszer, sajátságos „rotációs rendszer” szerint látogatta ágyasait. Egy éjszakát mindig valamelyik feleségével töltött, a többit az ágyasokkal, akiktől elvárta hogy teherbe essenek és fiút szüljenek. A mindenkori szultánnak szüksége volt fiú utódra, hisz másképpen nem tarthatta meg trónját a dinasztia. A nép is leszólta azt az uralkodót, aki nem volt képes fiút nemzeni.
Ha a szultán nem egyenlően látogatta a hölgyeket, egyeseket sokszor, másokat szinte soha, kitört a belharc a háremben. A küzdelem „vérre ment”, hiszen aki kiesett az uralkodó érdeklődési köréből annak semmi esélye sem maradt, ott hervadt el. Ám aki fiút szült, vihette valamire!
Nem volt könnyű dolga a kedvencnek, a többiek mindenféle módon igyekeztek akadályozni, kiközösíteni, lehetetlenné tenni. Arra is van példa, amikor az egyik rabszolganő terhes lett, de az első feleség még nem. Ilyenkor a feleség megmérgeztette az ágyast. A hárem népe pedig összefogott, és igyekezett öngyilkosságnak beállítani a történteket. Meglepő, milyen szolidaritás volt ilyenkor a hölgyek között.
A feleségek nemegyszer szörnyen viselkedtek, a szó szoros értelmében mindenre készek voltak, csakhogy eltegyék az útból a veszedelmes vetélytársat. A ‘Mahidevran’ nevű feleség sósavval öntötte le az egyik ágyas arcát – tettéért aztán messzi vidékre száműzték, de ez ritkaságnak számított. A legtöbb gyilkosság ugyanis titokban maradt, mivel az orvosokat megvesztegették és így hamis jelentést adtak a halálesetekről. ‘Gülnuszról’ azért följegyezték, hogy az egyik toronyból a mélybe taszította férje kedvenc ágyasát. A korábban említett szultáni „szexnaplóból” derült ki az is, hogy valamelyik ágyas frissen született gyermekét pénzért eladta az egyik szultánfeleségnek aki addig csak imitálta a terhességet és a kellő napon aztán ő is „szült”. Az ilyesmi nem volt tréfadolog a háremben – bizonyíték rá, hogy az asszonyt ‘Szulejmán’ szultán halálra ítél tette épp emiatt. Az ilyen asszonyokat általában megfojtották, majd a hóhér az éjszaka beálltával a várfokról zsákba varrva ledobta a tengerbe.
TEJJEL-MÉZZEL FOLYÓ DORBÉZOLÁS
És mi lett azzal, aki nem csinált karriert a háremben? Bizony ez is előfordult abban a tömegben. Ki tudhatta előre, hogy a pár évesen odavitt kislány például meddő lesz? Amikor ez kiderült, vagy más okból nem tudott teherbe esni, elajándékozták. Az is előfordult, hogy egyes nőkre egész ottani tartózkodásuk alatt egyszer sem figyelt fel a szultán és nem hivatta őket ágyába. Így ottlétük értelmetlenné vált. Legális lehetőség volt az is, hogy kilencévi hiábavaló ottlét után elhagyhatták a háremet és férjhez is mehettek.
Talán furcsának tűnik, de ezek a nők nagyon kapósak voltak szerte az országban, de főleg Sztambulban! Hiszen nagyon jó helyismerettel rendelkeztek, ismertek befolyásos személyeket – főleg nőket, de a kulisszák mögött a hölgyek is intéztek ügyeket -, és tudták, mi történik a szultáni udvarban és palotában. Az ilyen információkért és kapcsolatokért egy-egy tehetősebb kereskedő vagy hivatalnok hajlandó volt arra is, hogy feleségül vegye valamelyik szultántól „levetett” rabszolganőt.
A Boldogság Házának is nevezett nagy épületben éltek a legtöbben. Unalmasan teltek napjaik, hát ettek, ittak, zenéltek és dohányoztak. Igen, a háremben tekintélyes mennyiségű dohány fogyott, amit kintről az eunuchok hoztak be. Akinek nem jutott más kéj, az a gasztronómiában élte ki magát. A Topkapi-Sarayban, vagyis a háremben naponta mintegy száz borjút, kétszáz balkáni birkát és csaknem kétszáz tyúkot fogyasztottak el a rengeteg rizs és gyümölcs mellett. Cukor helyett akkor az egész török birodalomban mézet használtak. Cinből és porcelánból készült edényből ettek a hölgyek (nem pedig színarany tálakból, ahogyan azt Európában képzelték). Az evőeszközt csak a tizenkilencedik század elején vezették be, addig mindenki kézzel evett, ősi szokás szerint. Szalvéta helyett gazdagon hímzett kendőt és illatos vizet használtak. Minden étkezéshez törökülésben helyezkedtek el a hölgyek a szófákon. Senki sem evett egyedül, még a szultán sem. Italként a tehetősek – és a háremhölgyek – nem vizet, hanem gyümölcslét ittak.
A hölgyek sokat kávéztak, dohányoztak. A kávézás is közös rituálé volt, már csak azért is, mert esténként sokáig fennmaradtak, várva a szultánt vagy annak küldöncét. Olykor alkohol is bejutott, amit az igazhitű mohamedánoknak tilt ugyan a Korán, de ezzel a háremben nem nagyon törődtek. Unalom ellen a hölgyek narkotikumhoz is nyúltak, ez legtöbbször az ópium volt. Számos olyan ábrázolás maradt fenn, ahol a hölgyek dohányoznak, s vízipipán át szívják az ópiumot is.
Fürödni mindig együtt mentek a hárem nagy fürdőházaiba és a rengeteg meztelen nő látványát valóban csak az eunuchok bírhatták ki… Testüket illatos olajjal kenegették be a rabszolganők. A körmüket és a hajukat különféle szerekkel festették színesre, és a muzulmán törvény szerint testüket megfosztották minden szőrzettől. A hajra viszont különös gondot fordítottak. A legkülönfélébb krémeket, balzsamokat használták, ezek nagyobb része később innen jutott el Párizs és London előkelő asszonyaihoz.
Mivel a hölgyek hetekig, vagy akár évekig hiába vártak igazi férfira – és hiába a szultánra is -, egymás iránt lobbantak szerelemre. Számos forrásból kiderül, hogy nemegyszer ugyanolyan erős érzelmek ébredtek bennük, mint normális nők esetében a férfiak iránt, és valóságos szerelmi tragédiák játszódtak le a falak között.
KEMÉNY ASSZONYOK
A török nők az elmúlt kétszáz évben nemcsak a háremben, hanem odakint is szabadabban éltek, mint az arab-mohamedán világban bárhol. A háremhölgyek is ebből a világból származtak, de a bezártság nagyon rosszul hatott rájuk.
Némely szultánfeleség nagy szerepet játszott férje és a birodalom életében. Ilyen volt például ‘Nagy Szulejmán’ felesége, ‘Hürrem’. Az ukrán származású nőt tatárok rabolták el és adták el Sztambulban, ahol a szultán felfigyelt rendkívüli szépségére. A becsvágyó és intelligens lány előbb kitúrta helyéről a szultán akkori kedvencét, majd eltávolított másokat is. Végül elérte, hogy a szultán feleségül vette és attól kezdve érezhetően részt vett a politikai életben és a döntéshozatalban is.
A másik ilyen hölgy az európai – valószínűleg velencei vagy ciprusi – ‘Nur Banu’ volt. ‘II. Szelim’ feleségeként ismert, őt is háborúban rabolták el és úgy került Sztambulba. Nur Banu Szelim herceg tulajdona lett, aztán rabszolganőből ügyes és hasznos feleség, aki megszülte Muradot, a későbbi szultánt. Mindenféle módon hangsúlyozta anyaszerepét, fiát is ő nevelte és így kétszeresen is befolyást gyakorolhatott a birodalom sorsára. Amikor már régóta ő volt az első asszony a háremben és az udvarban, váratlanul meghalt. Minden jel szerint Murad felesége, vagyis a saját menye mérgeztette meg.
Aki a hölgyek közül a tilalom ellenére valahogyan férfikapcsolathoz jutott, sokat kockáztatott. Megvesztegetéssel azt is el lehetett érni, hogy valamelyik hölgyet lefüggönyözött gyaloghintóban néhány órára kivigyék a háremből. Viszont ha rajtakapták, és volt például gyermeke is, azt azonnal törölték a trónörökösök listájáról és a hölgyet is, a gyerekét is száműzték vagy megölték.
Fortélyos félelem uralkodott a háremben. A hölgyek sajátos jelnyelvet alakítottak ki. Nem kellett beszélni, a különféle anyagok, virágok, keszkenők, színek, sőt illatok és ízek is jelentést hordoztak. Üzenni lehetett hát kendővel, virággal vagy bármivel.
Elérendő cél volt nemcsak a kellemes külső – már csak az esetleges szultáni vizit miatt is -, hanem e kapcsolat gyakorlatiasabb változata számára a kemény hús is. Ezt sajátos étrenddel segítették elő. Nem volt fonnyadó, lógó mellű, hervatag háremhölgy. Aki ilyen állapotba és korba került, attól így vagy úgy megszabadultak.
A háremhölgyek, ha biztosak voltak benne, hagy aznap éjjel a szultán ágyába kerülnek, testüket több színben virágokkal festették ki. A török szépségideált követve korommal húzták ki a szemöldöküket. Általában a hajukat is feketére festették, mert ott és akkor az volt a megkívánt, az uralkodók által kedvelt szín.
Nem volt más dolguk, mint széppé varázsolni magukat. Nap mint nap – és úgy maradni estig. Aztán másnap reggel kezdhették elölről. Órák hosszat fürödtek és kenegették magukat, társalogtak, vetélkedtek, zenéltek és sóvárogva várakoztak.
Olyan esetet is említenek a korabeli leírások, amikor ruhájukat szantálfából rakott tűz, vagyis füst fölé akasztották, hogy az öltözet az illatot beszívja, majd pedig viselés közben átadja a bőrüknek. Minden nőnek több tükre volt, kicsi és nagy, idejük jelentős részét tükör előtt töltötték. Arra is törekedtek, hogy a szultán sohase lássa őket kétszer ugyanabban az öltözetben. Ezért akik gyakrabban kerültek sorra az uralkodó ágyában, egymás között cserélgették holmijukat és igyekeztek újat szerezni. Némelyik olyan tehetséges volt – hiszen szabni-varrni is megtanultak -, hogy maga tervezte ruháit. Persze ehhez értő rabnők is rendelkezésükre álltak, ők pedig furfangos ruhadarabokat eszeltek ki, csak hogy elnyerjék a legfőbb úr és egyben az egyetlen igazi férfi: a szultán kegyeit.
AZ ALKONY
Mint mindennek, lassan ennek a hagyománynak is vége szakadt. Persze ma is akadnak háremek, de ezek már nem az igaziak. A muzulmán férfiak között azért még akad, aki ma is megköveteli, hogy a felesége (netán feleségei) házának elkülönített részében éljen, és ne mutatkozzon más férfi előtt. De a szokás lassan a múltba vész, ahogyan már csak történelmi emlék a hárem világa is. Források: Hírbank, Nemere István, Gyöngy, Partypeople.