Vitázhatunk a nemi szerepekről, a társadalmi és biológiai nemek kérdéseiről, a feminizmusról, az emancipációról és a nő helyéről a társadalomban, egyvalamit sose feledjünk: minden férfi hímsoviniszta, szexista és macsó. Még mielőtt lila fejjel a kommentdobozhoz pörgetnétek, tegyük hozzá, hogy ez természetes, sőt, nagy baj lenne, ha kiveszne belőlük az utolsó morzsa machizmo és az agyuk száz százalékát a fejükben hordanák. Elképesztően unalmas lenne ez a világ hárommilliárd töketlen férfival. Szóval maradjunk annyiban, hogy senki sem képes megszabadulni a teljesen szexizmustól, a kérdés legfeljebb az, ki hogy adja elő és mennyire tiszteli a nőket. A kettő ugyanis nem zárja ki egymást, de megtalálni az egyensúlyt kész művészet.
A közhelyet ugyebár minden férfi ismeri, siránkoznak is miatta eleget a sörük felett: „ha kemény vagyok vele, egy rohadt állat vagyok, ha gyengéd és figyelmes, akkor puhapöcs, és három hét múlva lelép valami vadbarommal”. Ez természetesen szintén hímsoviniszta attitűd, mégis minden olyan férfinak van legalább egy ilyen sztorija, akinek már legalább három nővel volt dolga. A nagy tanácstalanságban általában a nők sem könnyítik meg a férfiak dolgát, akik jellemzően akkor értik meg, hogy mit akar a másik, ha azt az illető elmondja nekik (méghozzá a szájával, nem testbeszéddel és egyéb, a férfiak radarképernyőjén messze kívül eső metakommunikációs eszközzel).
A férfiak elvárt, vagy legalább elfogadott hozzáállását a nőkhöz tehát még mindig rengeteg tévképzet és tabu övezi és szokás szerint általában a két véglettel találkozunk. Az egyik a gyávaság, amikor az illető hím annyira fél az ismeretlen területtől és a menetrendszerű lebőgéstől, hogy inkább rá sem néz a nőkre, a másik a nyílt násztánc, azaz a szexuális aktusra való folyamatos és nyilvánvaló buzdítás. A problémakör veleje mostanában került újra az újságok lapjaira, miután egy torontói rendőr teljesen őszintén és valószínűleg minden rossz szándék nélkül azt mondta: ha a nők nem akarják, hogy megerőszakolják őket, akkor esetleg nem kellene annyira ribancosan öltözködniük és akkor nem lesz baj.
Ezen persze ér felháborodni, de kezeljük most diagnosztikus tünetként a nyilatkozatot mint jelenséget. Ez az alapállás (ti. a férfi csak a természet parancsának engedelmeskedik, amikor ráveti magát egy kihívóan öltözködő nőre, ezért igazán nem lehet hibáztatni, sőt, tulajdonképpen a nő kereste a bajt) évtizedek óta újra és újra előbukkan, rendszeresen előfordul ugyanis, hogy egy-egy férfi nem bírja tartani a száját és a nagy nyilvánosság előtt ilyet mond. A reakció persze borítékolható volt: közfelháborodás világszerte, kész kis mozgalom indult, több nagyvárosban is úgynevezett „ribancmeneteket” szerveztek, amikor is nők ezrei vonultak az utcára, természetesen megfelelő öltözékben, hogy felhívják a figyelmet a férfiközpontú társadalom igazságtalanságaira.
A legfrappánsabb válasz a rendőr szavaira talán az volt, hogy ahelyett, hogy a nőknek mondanák meg, hogyan (ne) öltözködjenek, talán a férfiaknak kellene szólni, hogy ne erőszakoljanak. A végcél persze nem csak a megerőszakolások visszaszorítása, hanem úgy általában az, hogy a férfiak ne szóljanak be, a lengén öltözött nőknek – és úgy általában a nőknek, akik szeretik azt felvenni, amiben jól érzik magukat. Még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy kilóg mindenük. A rendőr, miközben látszólag megfeddte a nőket és megvédte a férfiakat, egyúttal (persze akaratlanul) kimondta azt is, hogy utóbbiak még mindig önmagukon uralkodni képtelen állatok, nem kell csodálkozni tehát, ha semmilyen civilizációs gát nem áll az erőszak útjába: ha fedetlen másodlagos nemi jellegeket látnak, magukévá teszik a gazdájukat és kész.
Természetesen vannak gátlástalan, gonosz, buta és beteg férfiak, akik nem riadnak vissza attól, hogy a nőket fizikai fölényükkel térítsék jobb belátásra. Méghozzá jóval többen vannak, mint az átlagos naiv kispolgár azt gondolná, legfeljebb félnek a következményektől és visszafogják magukat. Aki mégsem, annak valóban a börtönben a helye, ahol a cellatársa remélhetőleg bevezeti a szexualitás rejtelmeibe egy hosszú és intenzív tréning keretében. Az erőszaktevők azonban nem feltétlenül a „ribancosan” öltözött nőkre utaznak, az esetek döntő hányada ugyanis kapcsolatban (szakszóval: háztartásban) történik, így a rendőr szavai még inkább érvénytelenek.
A kérdés tehát az: mi baj van tulajdonképpen a kihívóan öltözködő nőkkel? Miért baj, ha valaki orbitális dekoltázzsal és a lényeget éppen csak hogy eltakaró miniszoknyában szambázik az utcán? Nyilvánvalóan semmi. A baj nem az ilyen nőkkel van, hanem a férfiak kollektív frusztrációjával: azzal, hogy egyszerűen képtelenek feldolgozni, ha megkívánnak egy nőt és nem kaphatják meg azonnal. Marad a beszólás, jobb esetben egymás között („nézd már, basszus, mekkora ordas kurva, mit képzel?”), rosszabb esetben az alanynak. Ehhez nem árt tudnunk, hogy a férfi, ha teheti, pornót néz, azaz alapjáraton semmi baja azzal, ha egy nő mutogatja magát, de a többség, ha ezzel élőben szembesül, leblokkol. Nézegetni nem illik, leteperni nem szabad, marad tehát a legegyszerűbb megoldás: a verbális vagy fizikai erőszak.
Magyarország ebből a szempontból különösen szerencsétlen hely, a magyar férfiak (látens) prüdériája és frusztrációja legendás. Kereshetnénk az okokat hosszan, felhozhatnánk azt, hogy a szocializmus aszexualitása még eleven, a szabad piac mellei, fenekei, csábos pillantásai és vastag, erotikusan csücsörítő ajkai pedig nagyon hirtelen, kész kulturális sokként borították el az országot; mindegy, a lényeg, hogy férfiaink többsége egyelőre képtelen feldolgozni, ha majdnem fedetlen melleket és lábakat lát. Talán ezért is irigyeljük annyira a mediterrán népek hím egyedeit, akik (legalábbis a hiedelmek szerint) bevett rituálék mentén nyilvánítanak tetszést, a nők pedig szintén rutinból szólnak vissza, fakszinznak, feleselnek, a kitartó férfiak azonban megkapják a jutalmukat.
Emlékezzünk a vonatkozó jelenetre a főbb szerepekben Igazi Férfiakat felsorakoztató Volt egyszer egy vadnyugatból. Arra, amikor Jason Robards a film végén kiküldi Claudia Cardinalét a munkások közé azzal, hogy vigyen nekik vizet, hiszen szomjasak és egyébként is rég láttak nőt. „Ha pedig valamelyik ráver a fenekedre, rá se ránts, hadd csinálják.” Akkor és ott, abban a közegben valamiért nem volt ezzel semmi baj. Forrás: Cotcot.hu
Látható egy nagyméretű kép, rajta egy nő, Nagy Kriszta, az alkotó és egy férfi – felismerhetően Árpa Attila közszereplő – talán szexuális együttlétének egy megörökített pillanata. Mintha dokumentáció lenne, mintha fotó, de mivel egy művészeti vásár kiállításának keretei közt jelent meg, és technikáját tekintve festmény, joggal gondolhatjuk, hogy ez egy műalkotás.
