Címke: szexnapló

Xéna alig hitt a szerencséjének, amikor meglátta a tavacskát. Négy napja gyalogolt már a kopár, sziklás dombok között, hogy elérje a Camroot folyót. Most végre talált egy mellékágat. A víz szélesen, lassan hömpölygött a sziklák között, az egyik kanyarban árnyas fáktól védett kicsiny medencét alakítva ki magának.
Xena mohón térdelt a partra, két kézzel merített a vízből. Idejét sem tudta, mikor ivott ilyen jót utoljára.
Első szomjúságát eloltva, megtöltötte bőrtömlőjét is, és elégedettem nézett körül. Mosoly futott át az arcán, észrevéve egy kíváncsi nyulat, ami egyetlen mozdulatára riadtan ugrott vissza a nádasba. Aztán elnyúlt a sziklák közt nyíló barlang előterében, és a kis tűz füstjébe hamarosan a készülő étel nyálcsordító illata keveredett. Evés közben Xéna átgondolta útját.
A kereskedőcéh arannyal fizetett neki, hogy elkísérje egy megbízottját Dunwich-ból a Berlandi partvidékre. A kereskedők azóta tárgyalni akartak, mióta Dunwich háborút indított a Vörös tenger menti törzsek ellen. De a tárgyalások elakadtak, mivel a két utolsó megbízottnak nem sikerült elérnie a Willow folyót.
Xena megszabadult a fegyvereitől, bár kéznyújtásnyi távolságba tette őket, és vértjének csatjaival játszva sóvárogva bámulta a kis medencét. Egy hete indult útnak, és útálatosnak érezte az izzadtságtól bőrére ragadt port, piszkot. Ez igazán békés hely volt ahhoz, hogy megpihenjen, de tudta bárki, ember, vagy más ragadozó ugyanerre a következtetésre jutna. A partmenti, élénkzöld, rezzenéstelen nádas azonban elaltatta a gyanakvását, kinyitotta az utolsó csatot is, és fejest ugrott a vízbe. Levegő után kapkodva bukott fel, mellbimbói fájdalmasan meredtek fel a hideg víz ölelésétől. Újból lebukott és a mélyebb víz felé úszott, súrolva a fenék csillogó homokját. Végül a sekély részen megfürdött, és könyökére támaszkodva könnyedén libegett a homokos rézsün.
A lustán csordogáló víz ringatta testét.
Így felfrissülve, mindennel elégedett volt, lustán sóhajtott, nyújtózkodott, és kitárta karcsú testét a napnak, hogy megszáradjon. Az öblöcske felé fordult, és elmerülten nézte a napsugarak játékát az alig fodrozódó hullámokon.
Arról nem volt tudomása, hogy közben az ő csábító testét is bámulja valaki. A sovány, inas fiú fiatalabb volt Xénánál, legalább öt évvel. Csendesen húzódott vissza a sűrű fák ágainak takarásába, amelyek mindkét oldalról szorosan kísérték a szélesen kanyargó folyóágat. A fiú a túlpartot fürkészte, amikor megérezte a tűz illatát, és meghallotta a fürdőző fröcskölését. Közelebb húzódott és felfedezte az idegen szépséget, aki elfelejtette megvizsgálni a folyópartot, amikor a medencéhez érkezett. Hangos sóhajtás szakadt ki belőle, amikor az ágak között meglátta a bőr villanását, és a víz felszínén szétterülő fekete hajat. Ijedten bukott vissza a fák mögé, emlékezve az erdei nimfák történeteire, a rengeteg leányaira, akik bosszúból megvakítják azokat a halandó férfiakat, akik vannak olyan pimaszok, hogy megbámulják makulátlan, meztelen testüket.
De a homokon heverő csomag, a durva bőrcsizma izgatta a fantáziáját. A mesékben a halhatatlan szépségek mindig finom, fátyolszövet köntöst és káprázatos ékszereket viselnek. Mivel kíváncsisága erősebb volt, megkockáztatott még egy kis leskelődést.
A lányt úgy takarta a víz, mint egy kecses delfint. Fejét hátraszegte, sötét haja vállára, hátára omlott. A fiúból a bámulat sóhajtása bukott ki, amikor a lány teljes testtel kiemelkedett a vízből. Az arca olyan csodálatos volt, mint a sötét óceánból visszanéző telihold, a szemei halványkékek, mint a kinyíló ég. Bőre barna az úttól, naptól, széltől. Ámulattal vette észre a hatalmas izomkötegeket, és hogy számos sebhelyet hordoz a testén. A nő a macskafélék kecsességével, és a harcosok éberségével mozgott. S a keze sem volt gyenge, láthatta, ahogy hátrasöpörte haját, végigsimított telt, kemény mellein, hosszú, izmos lábain.
Esmeralda hercegnő tombolna a keserű irigységtől.
A hercegnő gondolata felébresztette a szívfájdító látványba merült fiút. Nem tudta, ki lehet ez az izgató nő, és mit csinál itt. Talán egy kóborló a Willow folyótól, vagy egy baljóslatú menekülő a pestises Dunwichból. Mindegy, ellenőrizni kell. Az utolsó, gyászos gondolattól elszontyolodva, fogta a kardját, és lassan a tavacska felé indult.
Mire átjutott a part menti nádas keskeny, ám sűrű szövedékén, a lány eltűnt. Rémülten pördült körbe. A lány nem volt sehol. A túlpart üres, a homokon se batyu, se csizma. Óvatosan közeledett a medencéhez, végigvizsgálta a medret, folyásirányban kilesett az odakint szélesen hömpölygő folyóra. Nincs! Hát persze, a következő tavacska! Lélekszakadva rohant a nádfalban nyíló keskeny rés halk vízeséséhez, lesett át a következő, kristálytiszta vízű medencébe. Tanácstalanul forgolódott, hatalmas csalódást érzett, amikor egy villanásra újra meglátta a lányt. Karnyújtásnyira tőle, mozdulatlanul állt, a sziklához tapadva a kis vízesés mögött. A lezúduló vízfátyol, s a felcsapó permet rejtette testét. Olyan közel volt a fiúhoz, hogy az hátrahőkölve belepottyant a vízbe, nem tudva elszakadni a kék szemek dühös, fenyegető pillantásától.
Xéna közben három különböző ostobaság miatt is átkozta magát, míg a fiút a sziklának szorította, jobb karja pedig gyilkos csapásra emelkedett. Ám mielőtt lesújtott volna, észrevette, hogy ezt a csatát már végképp feladta a fiú.
– Úrnőm, én Dunwich városának őre vagyok!
Hát Xéna két kézzel megragadta a tunikáját, és a puha homokra repítette őt. Széles terpeszben, a szemében veszedelmes tűzzel állt meg fölötte.
– Az előljáró parancsolta nekünk, hogy vigyázzuk a Willow felől érkezőket. – folytatta gyorsan a fiú.
Xéna feszültsége engedett. Bár a fiú ittléte nem volt ínyére, az szemmel láthatóan kimerült a rövid erőfeszítéstől, és nem lehetett képes semmilyen erőszakos viadalra. Xéna látta, hogy a fiú jó néhány évvel fiatalabb nála, s bár az út őrzésére rendelték ki, őt nem akadályozhatja semmiben, egyébként is egészen jóképű volt. Úgy tűnt a fiú elpirul, és nagyokat nyel, Xéna észrevette, hogy a szíjakat már nem volt ideje becsatolni a vértjén. Ő maga is érzett némi lüktetést a lába között. Lenézve pedig látta, hogy a fiú fityegője is erőlködik a nadrágjában, mintha önálló akarata lenne csak úgy belécsusszanni.
Xéna bosszúsan rántotta fel a kölyköt a homokról. Nem minden szégyenkezés nélkül, bár a férfiak régóta nem voltak idegenek számára, igénytelen sem volt, tudta, időnként el kell fogyasztania egyet-egyet, és ilyen jellegű kívánságait soha nem rejtette véka alá.
Most ez az érzés olyan erős volt, ahogy a fiú tekintette óvatosan tapadt izmos testére, hogy képtelen volt egy hangot kipréselni magából. Érezte, hogy a felébredő vágy a gyomrába markol, és nedves, bizsergető tűz önti el az ágyékát.
– Hol vannak a többiek? – kérdezte Xéna, miközben csendben igyekezett elnyomni a hasában kergetőző színes lepkéket.
– Egyetlen ember őrjáratozik Dunwich határai mentén háború idején?
– Azt mondták nekem, tízfős csapat áll készenlétben, ha értesítem a parancsnokot. Én nem gondoltam, hogy itt találkozom valakivel, Úrnőm.
Xéna tépelődve nézett rá.
– Utazó vagyok. Calimportba tartottam, észak felé.
– Hallottad a hírt, hogy Esmeralda hercegnőt és kíséretét foglyul ejtették, amint dél felé vitorláztak a Tenger Hercegéhez? Feltételezem, hogy a jelentésem holnapra eljut Dunwichba.
– Akkor miért Calimport felé mégy? Ott nem találsz senkit, az egy semleges város.
– Úgy van, kiváltságos hajóval megyek, a dunwich-i flotta hajójával.
– A király ismer téged?
– Tagja vagyok a házi testőrségének. Ott kellett volna lennem Esmeralda hajóján.
– A háború alatt Dunwich úgysem tud hajókat küldeni a megmentésére.
– Várni kell a váltságdíjra. De az az érzésem, hogy rabszolga kereskedők ejtették őket foglyul, és nem is a váltságdíjat akarják. Ha már nem találnak semmi érdemlegeset, akkor jön az emberrablás, ha érted, mire gondolok.
Xéna gyűlölte a rabszolga kereskedőket.
– És nem is csak Esmeralda miatt. Az unokatestvérem Justin volt a hercegnő személyes testőre. Fülig szerelmes volt a hercegnőbe, senkit nem tűrt meg a közelében. – mondta a kölyök.
A fiú lehúnyta a szemét, belegondolva, micsoda árat követelhetnek a hercegnőért.
– Ott kellett volna lennem a tengeren. Justin szerelmes volt, és Esmeralda is viszonozta, de mindketten tartottak a hercegnő apjától, aki messze küldette Justint a testőrség parancsnokával. Mégis találtak módot a találkozásra. Amikor nekem a tengeren túlra kellett mennem a háború miatt, magam választhattam meg a helyettesemet. És én Justint bíztam meg az északi határok védelmével. Így ők együtt tölthették az időt távol a várostól, és Esmeralda apjától. Sokáig távol voltam a Minrosz szigeteken, nem gondoltam, hogy egy éjszaka lerohanhatják őket.
Míg Xéna hallgatta a fiú hadarását, az érdeklődve pislogott rá. Xéna keresztbe tette a karját, hogy elrejtse duzzadt mellbimbóit. Minrosz említése egyébként is édes emlékeket ébresztett benne. Számos történetet hallott a trópusi paradicsomról, a nedves lombokról, a vakító partokról, ahol a homok olyan fehér, mint a cukor.
Egy lakomán a tisztjei, miután kiraboltak egy várost történetekkel szórakoztatták egymást. A történetek a bor és sör kiapadhatatlan forrásairól szóltak, gőzölgő ételekkel teli tálakról, és apró termetű félmeztelen, barna bőrű lányokról, akik bárkivel, bármikor hajlandók voltak szerelmeskedni. Volt a lakomán egy új kardforgató, aki nemrég tért vissza a seregbe, megcsillantott néhány gyöngyöt, és különös mesét mondott az arany szigetekről. A katonák ordítottak a lelkesedéstől, amikor két nőről mesélt, akik friss gyümölcsök levével öntözték a testét, aztán a nyelvükkel fürdették meg. Akkor halt el a nevetés, amikor leírta az egyik asszonyt. Mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy az izgatottam hadaró fickót Xéna bájai nyűgözték le.
Neki, róla szólt a piszkos, durva történet. Mindenki azt várta, hogy Xéna karddal tesz pontot a történet végére, de általános elképedésükre a nő csak elmosolyodott. Ugyanolyan züllötten, kihívóan, piszkosan, mint az ismeretlen kardforgató:
– Csak álmodozol! – Xéna soha nem ismerte el nyíltan, hogy valaki az álmaiba lopózhatna.
Xéna folytatta a fiú kihallgatását, de a vágyát képtelen volt elfojtani, az ott lapult, mint nyúl a fűben.
– Isten hozott, egyél velem! – mondta végül, és a fiú mohón kapott az ételért, mielőtt Xéna befejezhette volna.
– De előbb fürödj meg! Nem vagyok olyan hangulatban, hogy együtt egyek valakivel, aki bűzlik, mint egy öszvér. Ne vedd sértésnek, de előbb a víz. Én már fürödtem, csodálatos. – a fiú elindult a nádas rejtekébe.
– No, no! Maradj csak itt, ahol láthatlak! – a fiú óvatosan pillantott rá.
– Láttam már meztelen férfit. – mondta Xéna egészen tartózkodóan.
– És biztos akarok benne lenni, hogy nem lépsz meg a bozót felé. – a fiú elpirult a szégyentől, összeharapta a száját, aztán vetkőzni kezdett.
Xéna elégedett mosollyal fordult el, de a tekintete sóvárogva pásztázta végig a fiú horpadt fenekét.
– Mi a neved? – kiáltotta oda neki.
– Milan. És a tied?
– Xéna.
Milan szeme elkerekedett a felismeréstől, aztán elpirult, amikor észrevette, hogy a szíve gyorsabban ver, a fityegője pedig felemelkedik a név hallatán. Xéna nevetni akart, de meghatotta a fiú ámulata, vegyes érzések futottak át rajta. Egy biztos a fiú megőrizné a titkát.
– Együnk valamit Milan, mozogjunk!
A világossárga vitorlájú hajó méltóságteljesen kötött ki. Csak egy halk koccanás, ahogy a mólóhoz ütközött, amin a sejk állt. A sejk aranyfonállal hímzett fehér selyemköntösben várta a hajót, turbánján egyetlen hatalmas gyémánt, ezüst foglalatban. A szkúner utasa hájas középkorú férfi volt, sötét kaftánban, egyszerű turbánban, de a derekáról drágakövekkel gazdagon díszített tőr lógott le.
– Üdvözöllek Tahir Arrani, a Bandar Céh nagymestere, tiszteletreméltó üzletfelem.
– Jó szerencsét Hafez Makhi, Corsair lordja. – adta vissza a férfi a szóvirágot.
– Épp jókor kedves barátom, a portyázók már rég lemondtak erről a szezonról.
Makhi kalózai a Vörös tenger vizein portyáztak, de a zsákmány kevés volt. A kereskedők legtöbbje Dunwich hajóhadához és tengerészeihez fordult, a Tengerek Hercegének és az északi hajóhadnak a védelme alá helyezte magát a háború második évére.
Makhi a terveit magyarázta, egy hatalmas asztalon barátjának, és üzletársának. A kikötő, amelyben voltak, nem állt szilárd földön, egy hatalmas páncél tetejére telepítették. A kalózok elfogtak egy sarazent, a régi tengerjárók teremtményeinek ritka példányát, amelyek sziget nagyságúak voltak, és a déli vizeken kóboroltak. Makhi erődítményt épített a hatalmas tengeri teknős hátára, a kalózflotta pedig a páncél üregeiben lelt menedéket. Arrani egyike volt annak a néhány embernek, aki mindent tudott a bevehetetlen úszó erődítményről.
Ha valaki meg is találta volna a kalózok erődítményét, még keresztül kellett volna vitorláznia a katapultok és balliszták gyűrűjén, amelyek támogatták az állandóan ötszáz fős őrséget. Biztonságban voltak.
Makhi terve Calimport elfoglalása volt. A város a Camroot torkolatát őrizte, amelyen az ő rablói mélyen felvitorlázhattak volna a szárazföld belsejébe.
– Nos remélem jó hírt hoztál barátom?
Arrani szélesen elmosolyodott.
– Igen. A Céh új fegyverekkel fizet neked, a blokádot könnyebb áttörni ezekben a napokban. A keleti kánok gyengéi a Te csodás, szép hajú szolgálóid, akikért nevetségesen magas árat szabhattam.
Tahir Arrani a sejk megbízottja volt Bandar rabszolgapiacain.
Makhi nem csak kincsekért és a kereskedőhajók árujáért portyázott a háborús vizeken, de hatalmas összegeket keresett a rabszolgának eladott ifjakon is. A gyanús kikötővárosok háremeinek és bordélyainak kapzsi tulajdonosait képtelenség volt kielégíteni.
– Gyere! Vár a lakoma, ünnepeljük meg a jó üzletet.
A kastély márvány padlója, oszlopai a régi kereskedőcéh házára emlékeztettek, ahol valaha mesterségüket kezdték. A teremben friss gyümölcsből, húsból, meleg kenyérből álló vacsora várt rájuk. Amint leültek Makhi biccentett az eunuch őrnek, aki bemutatta nekik az utoljára megrohant városból származó zsákmányt.
Hét nő, hajuk mint a sodrott arany, bőrük mint az alabástrom állt sorba kettőjük előtt. Teljesen meztelenek voltak, hogy Makhi bemutathassa tiszteletreméltó barátjának és üzletársának feleségeit és ágyasait.
Arrani figyelmesen szemlélte a fiatal rablányokat, akiket égetett gyanta keserű, fűszeres illatával kábítottak el, hogy megfosszák őket akaratuktól, és a legocsmányabb szenvedélyeket szabadítsák fel bennük. A tanuló rablányok vékony nyakörvét hordták, hajuk hátrafésülve, finom selyemkendővel leszorítva, hogy a vásárló közelről megvizsgálhassa arcukat, hibák, a rossz bánásmód jelei, vagy a kellő odaadás hiánya után kutatva.
Makhi személyes ágyasa készítette elő mindegyiket. Tejjel és olajjal puhítva bőrüket, a szükséges helyeken borotválva és illatosítva őket a szerelmi aktus előtt.
Arrani helyeslést várva nézett a házigazdájára, aki mosolygott, és biccentett vendégének. Arrani tányérját a rabszolgafiúnak adta, a hús utolsó megrághatatlan, lenyelhetetlen falatját a gyerek markába köpte, és a sorban középen álló lányhoz imbolygott. Remegő kézzel tapogatta és emelte meg annak termetes mellét, amelyen hatalmas, rózsaszín bimbó volt. Másik kezével a lány erős combjai közé nyúlt, gyűrűsujját végigfuttatta a kövér szeméremajkak között. Makhi hangját csak akkor ismerte fel, amikor az eunuch tőrt nyomott a torkának.
– Mondtam! Ő az egyik utolsó zsákmányból származik. Egy nemes lánya, a keze, lába nem keményedett meg a munkától.
– Most rögtön megveszem! – mondta a kapitány, és remegő pénzzel nyúlt a pénzeszacskójáért.
– Ne félj öreg barátom. – mondta nyájasan Makhi
– Már maga a Padisah is tett rá egy ajánlatot.
– Kétszer annyit adok, mint ő!
– És a fegyverszállítmányt?
Arranit megállította a gondolat, ennyi pénzért egy egész hajót megvehetne, tele rabnővel. De a szeme végigfutott a lányon, aki a hanyagul a terem közepére dobott szőrmékre csúszott. A szemei mandula alakúak voltak, mint egy játékos tündéré Freehold erdőségeiből, ajkai telten, nedvesen váltak szét, karjaival fogta át felhúzott térdét. Nem tudott ellenállni.
– Rendben!
Arrani most már felszabadultan vigyorgott és egyszerre három lányt hívott magához. Makhi pedig elégedetten figyelte. Esmeralda hercegnő nem volt felkészülve tapogatózó férfikezek érintésére a mellén. A férfi felváltva szopta a mellbimbóit, és a hercegnő úgy érezte, hogy cserbenhagyja a saját teste, a bimbók álnokul keményedtek a szakállas száj nyomása alatt. Ő borzadva látta saját megerőszakolását, amikor elrabolták a Dunwichi palota hálószobájából, és most a saját hangja suttogott az öreg férfi fülébe.
Mintha egy kikötői szajha szolgálna ki ritkán látott gazdag vendéget. Arrani nyelve végigvándorolt a hercegnő nyakán, megízlelte izzadtságának sós ízét és tüzelő forróságát. Mint egy bővérű kurva, akit hosszú évekre megfosztottak a férfi örömétől. Rémülten nézte, hogy a kövér, szőrös férfi sima combjához szorítja megduzzadt hímvesszőjét, ami úgy lüktetett mintha pillanatok választanák el a robbanástól. Az egyik nő óvatosan kezébe vette, és szopni kezdte az érett, vöröslő szerszámot, nyelvével először megízlelve annak aromáját, majd egészen elnyelve azt.
Arrani kéjesen legeltette szemét a rabnőn, míg az gyengéden masszírozta a heréit és forró leheletével becézte vesszőjét. Aztán hosszú, erős combjait Arrani fölé lendítette, és tövig a szájába engedte a nyálától fénylő péniszt. Arrani belenyalt a rabnő fénylő, reszkető ölébe, nyelvét végigfuttatta a combok lágy, belső felén, majd próbaképpen hegyét tomporának rózsaszín ráncaihoz érintette. Esmeralda felnyögött a látványtól, társnője torkában eltűnt a vaskos vessző, ahogy a férfi nyelve hátul tovább kigyózott benne. Esmeralda négy lábon kúszott előre, szélesre tárta lábait, és a válla fölött nézett hátra a kapitányra, aki megvette őt. Arrani lüktető vesszővel bámulta a szaftos, vöröslő rózsát. Felnézett a lányokra, akik lába közét masszírozták. A legfiatalabbat intette magához, egy majdnem nő kislányt, aki már egészen közel volt az érettséghez. Intett neki, hogy térdeljen szembe vele. A kislány eléje csúszott, átkarolta a derekát, és ajkát megnyalva Esmeraldát nézte. Esmeraldának azt parancsolta Arrani, hogy a saját testével játszon, és a fiatal lány száját várakozó hímvesszőjéhez húzta.
Esmeralda egy párnára fektetve fejét, két kezét ölébe és végbelébe merítette,amig figyelte a kövér, szőrös férfit szopó lányt. A gyereklány szája szélén egy csöpp nyál csurrant ki, Arrani fölötte lihegett, figyelte a torkoskodó nyelvet, az igyekezettel szélesre nyitott szájat.
Arrani eltolta a lány fejét, és a hanyatt fekvő Esmeralda térdei közé nyomta azt. A kapitány előrehajolva átfogta Esmeralda derekát, hasát pedig a kislány popsijának préselte. A rablány nyelve Esmeralda klitorisza fölött körözött, aztán Arrani vesszőjéhez fordult, nyálával maszatolva be, mielőtt bevezette volna azt a hercegnő nedves hüvelyébe. Arrani felnyögött, amikor péniszét Esmeraldába süllyesztette. Esmeralda a szemébe nézett, szemérem nélküli kéjjel nyalta végig a fogait, csípője vonaglott a férfi lökései alatt. Arrani már nem tudta magát sokáig tartani, egy tucat lökés után kétszer megrándult, és magját a lányba fecskendezte. Amint lefordult róla a kis rablány vetette magát Esmeralda borotvált ölének ajkaira. Mohón szívta, törölte ki gazdájának magját társnője kelyhéből, és kente azt saját sovány fenekének vágásába. Két ujja végbelébe mélyedt, aztán térdre esett a kapitány előtt. Arrani szeme felcsillant, újra vágyat érzett, sokkal nagyobbat, mint az előbb, ahogy nézte a kislány várakozó lukacskáját. Megmarkolta a vesszőjét, és fejét a kitárt altesthez nyomta. Talán túl nagy volt, vagy a lány nem volt eléggé felkészült, de most már ruganyos teste teljes erejével tiltakozott. Arrani hirtelen döféssel hatolt át a záróizmán, mire a kislány fájdalmában elharapta az ajkát. A rablány sikoltozott, Esmeralda rebbenő kézzel símogatta a klitoriszát, amíg hátulról pumpálta őt a kövér szerszám.
Esmeralda szája a lány vállán, nyakán kalandozott, keze a vékony combok között dolgozott, Arrani pedig elégedett nyögéssel lövelte magját a szűk belekbe. Mindhárman a szőrmékre hullottak, és az erőfeszítéstől zihálva feküdtek. A többi lány gyengéd símogatással és hűvös kendővel csitította őket, közben mosolyogva néztek elégedetten üldögélő gazdájukra, Makhira.
Xéna és Milan másnap alkonyatkor álltak meg. A fiú elrejtette egyenruháját egy halom megfeketedett avar alá. Az óceáni szirteknél álltak, Calimporttól egy napi járásra. Innentől már toboroztak a pénzsóvár kalmárok, emberre vadásztak a martalócok. Xéna a sziklák menedékéből nézte Calimport fényeit. Tudta, hogy késlekedik a küldetésével, de a keleti rabszolgakereskedőkkel keserű tapasztalatai voltak. Ha Dunwich elveszíti a harcot a Willow-menti kereskedőkkel…
Milan elterült a pokrócon. Nem kockáztathatták meg, hogy tüzet rakjanak, de a telihold elegendő fényt adott nekik. Xéna lejött a szikláról, ledobta köpenyét, és a fiú mellé ereszkedett.
Milan érezte a melegét, hallotta elégedett sóhajtását, ahogy hátát egy fának támasztotta. Idegesen pattant fel. Xéna hamarosan melléje sétált. Gyengéden érintette meg a vállát, érezte az idegesen megránduló bőrt a tenyere alatt.
– Valami rosszat mondtam? – kérdezte szándékosan némi gúnnyal.
– Te nő vagy!?
– Gratulálok mester! Ezt jól kigondolta.
– A haj, a mellek, a puha bőr. Erre gondoltam.
Xéna hallgatott, nehezére esett beismerni, hogy a lelke, a lelke az túl férfias. S azt, hogy nő túl sokszor, túl sok férfitól hallotta már, akiket bosszantott, hogy egy nő áll mellettük kivont karddal a csatában. De ez most más.
– Akár el is mehetek. Nem kell nekem itt állnom karddal, vagy lándzsával a kezemben.
– Justinnnak volt igaza. A háborúban a hercegnő kedvence voltam, tudod? Távol tartottam őt a vakmerőségektől, udvariasan és fontoskodva beszéltem neki az adókról, a királyi felelősségről, meg minden ilyesmiről. Az igazság az,hogy féltem, féltem a kedvességétől, a gyámoltalanságától, és féltem attól, hogy érezni kezdek. Justinnak legalább volt bátorsága próbálkozni. Sok férfi, akivel találkoztam, inkább rohamozta volna meg dühös lovagok falanxát, mint hogy elismerje érzéseit egy nő iránt. Pedig ez több a harcos életében, mint a csaták. Ez az az irgalom, amit villogó kardok nem tudnak megénekelni, és most zavarban vagyok. – mondta a fiú.
– Ez az, ami olyan kínossá teszi.
Xéna előtte állt, kezét a vállára tette, és mélyen a szemébe nézett.
– A sujel törzsek között az a szokás, hogy sohasem házasodnak. De mielőtt elmennének a háborúba mindegyik társat választ magának egy szertartáson. Szerelmeskednek, aztán másnap ellovagolnak a csatába. A sujeleké harcos törzs. A férfiak és a nők is harcosok. Nem érnek meg hosszú kort, de a csaták előtt gondoskodnak arról, hogy folytatódjék az életük. – beharapta az ajkát, és remélte, hogy eleget mondott.
– Kényelmetlen lenne neked velem? – akarta tudni Xéna.
– Nem. – válaszolta a fiú lehajtott fejjel.
– Kényelmetlen neked, hogy én tapasztaltabb vagyok?
– Egyáltalán nem.
– Jó, akkor megosztok veled mindent, amit tudok.
Milan felnézett rá. Gyengéden csókolta meg. Édes csók volt,olyan amilyenről mindig is álmodott, aztán a következő egy kicsit több mint édes, és egy kicsit más is. Halk füttyentést hallott, amint kicsatolta a szíjakat, ledobta vértjét, és megmutatta magát a fiúnak.
Meztelenül álltak egymással szemben. Xéna átkarolta a fiú nyakát, szorosan hozzásimult, mintha egész életében ezért a pillanatért élt volna, várt volna, vágyakozott volna. A fiú keze végigsiklott a bársonyos bőrén, hátán, fenekén, simulékony combjain. Érezte, hogy Xéna ajkai kissé szétválnak és a nyelve végigsöpri az ő ajkait. Válaszul Milan megpróbált Xéna szájába nyomulni. Xéna nyelve játékos volt, siklott, kergetőzött az övével. A lány kezének gyengéd lökése folytatást ígért. Nevetve nézett a takaróra esett fiúra. Egymással szemben térdeltek, elégedetten nézték egymást, csendben, zavar nélküli csodálattal.
Milan Xénát nézve azt gondolta, hogy bár a nő idősebb nála, és harcos, az arca mégis gyermekien gyengéd és sugárzó.
Xéna hanyatt fektette őt, a lábai közé térdelt, kezével a combjára támaszkodott. Lassan símogatta végig a lábát, combját, fel és le, fel és le. Egyik kezével megérintette a vesszőjét, óvatosan megemelte a tojásait. A vesszőt gyengéden a markába szorította, és ujjhegyével cirógatta a végét. Milan lehúnyta a szemét, hagyta, hogy elöntsék a gyönyör hullámai. Xéna végigcsókolta őt, a mellkasát, a nyelvét megmártotta a köldökében. Érezte, hogy a fiú teste ívben megemelkedik, ahogy elfogadja kutatva barangoló nyelvét.
Megállt, keményen megszorította a fiú ágaskodó vesszőjét.
– Nem, nem. Még nem- súgta.
Milan felkiáltott, amikor Xéna nyelve végigfutott péniszén teljes hosszában. Ajkait szorosan összezárta a fiú szerszámjának fején és szopni kezdte. Felnézett Milanra, és mélyebben a szájába engedte. Felső ajkát felhúzta, hogy kivillantak fehér fogai, és a nyelvével végigsímogatta a lüktető szerszámot aljától a fejéig. Aztán újra a szájába vette, a torkáig engedte és a fejét mozgatta erőteljesen fel, le. Kezével a fiú mellét, hasát símogatta. Milan úgy érezte karjai, lábai zsibbadni kezdenek, érzékei elszabadulnak, Xéna szájának nedves tapadásától, nyelvének játékától.
Xéna figyelte az arcát, érezte a keze szorításán, hogy eltalálta a ritmust, és eltökélte magában, hogy nem kínozza a fiút. Olyan élményt akart neki adni, amire az egész életében emlékezhet, és tudta hogyan juttathatja a gyönyör csúcsaira. Saját öle már duzzadt, forró volt az izgalomtól. Xéna is megremegett belülről, amikor megérezte a fiú csipőjének rándulását. Milan megfeszült, majd összeomlott, mint a dróton táncoltatott bábuk, és a spermája Xéna szájába áradt, hosszú, nehéz, forró patakban, beteritve a lány szájpadlását. A mag olyan sűrű volt, szinte krémes, hogy Xéna nem is tudta mindet lenyelni. Láthatta az örömöt a fiú szemeiben, ahogy őt nézte, a szája szélén kicsurranó fehér magot. Xéna szemérmetlenül hagyta, hogy az állára folyjon, az ujjával gyűjtötte össze, tisztára nyalta, aztán a vesszőjét is megszabadította a maradéktól, a szemük végig izzó szenvedéllyel kapcsolódott össze.
A fiú felhúzta Xénát, és hálás csókot nyomott kemény duzzadt ajkaira. Hátára fordította a lányt, megfogta a térdeit, felemelte, és szétnyitotta őket. Most ő nyomott nedves csókokat bokájától a térdéig, combjai belső feléig, és szemérmesen megállt Xéna pirosló, duzzadt szeméremajkainál. Óvatosan húzta végig közöttük az ujjait, gyönyörűséggel töltötte el, hogy meghallotta Xéna sóhajtását. Középső ujját mélyen beléje csúsztatta, míg hüvelykjével fürgén dörzsölte a rózsaszínben fénylő, ágaskodó klitoriszt. Xéna lélegzete egyre szaggatottabbá vált, a feje hátrahanyatlott, amikor a fiú szopni kezdte az egyik nagy, rózsaszín mellbimbót, a kezével pedig egyre gyorsabban dolgozott odalent.
Xéna diadalittasan nevetett, a szemei szorosra záródtak az elragadtatástól, amikor Milan nyelvét kelyhébe fúrta. A fiú hosszan végignyalta ölének aljától fel egészen a köldökéig. Nyelvét a húsos ajkak közé dugta, és szopta, falta őt nedves bizalmas csókjaival. – Nem vagy te kezdő Milan! Soha nem tapasztaltam még, hogy férfi így használja a száját, amikor ágyba vitt engem. Herkules erős volt, mégis gyengéd. De ezt az érzést… Milan elvörösödött a büszkeségtől, hogy Herkuleshez hasonlítják. Rászorította a nyelvét, és Xéna duzzadt csiklóját ringatta. Most Xénán volt a sor, hogy védtelenül megrázkódjon, amíg a fiú szája az ölére tapad. Milan melleit markolta, és ujjai között morzsolta a bimbókat.
Xéna fogai összekoccantak, a feje hátraívelt, amint villogó szikrák pattantak az agyában, égették az ágyékát. Milán szorosan hozzásimulva feküdt mellette, megcsókolta, hagyta, hogy a harcos hercegnő megízlelje saját, sötét, forró nedveit. Xéna megmarkolta a fiú fenekét, élvezettel símogatta az ifjú csődör újra ágaskodó vesszejét. Ujjai között erőteljesen csúszott az duzzadó szerszám, a fiú felnyögött és Xénára fordult mohóságában. Ő újra kész volt, és Xéna tudta, hogy a fiú jutalmat érdemel.
Lángoló, duzzadt kelyhét. Lábai közé húzta a fiút, izmos combjaival átkulcsolta a derekát. Csókolták egymást, kínozták egymást csípőjük játékával, markolták a másik fenekét, ágyékuk vakon kereste a másikét. Milan érezte, hogy vesszejének libatojás feje nekifeszül Xéna ölének, felnyitja azt. Csípőjét határozottan döfte előre. De Xéna kelyhe szorosabb volt, mint gondolta volna, és félt, hogy fájdalmat okoz neki. Xéna felszisszent, amikor megérezte az őt szétfeszítő erőt.
Felnézett, amikor érezte a fiú megtorpanását, gyenge elkínzott mosolyt küldött feléje, és biccentett. Elfojtott egy fájdalmas nyögést, amikor a fiú befejezte a mozdulatot. A húsba hatoló kés égető érzését keltette mélyen bent Xénában, amikor megállt nem tudván jobban belé hatolni. Xéna szemei felpattantak, arca vadállati éhséggel telt meg, amint a fiú kihúzta, majd újra belédöfte magát. Milan soha még ilyet nem érzett életében. Úgy tűnt mintha ő is Xéna része lenne, része a bensejének, és a gyönyör tőrei őt is szurkálnák, ahogy a szétfeszített öl dagadt ajkai vesszejének tövét szorították. Belül Xéna forró volt, és hüvelyének falai olyan síkosak, hogy a befogadott pénisz bőrének minden milliméterét külön simogatták. Milan érezte Xéna hasizmainak táncát, és visszavonult kissé, amikor a lány körmei hátába téptek. A döfései egyre gyorsabbak lettek, keze Xéna csípőjét markolta, hatalmas döfésekkel gyötörte az alatta vonagló testet. Már úgy látszott nem bírja tovább, amikor Xéna erős karja birkózta le őt. A hátára fordította, és lovaglóülésben guggolt föléje.
– Erről álmodtál,amikor találkoztunk? – dorombolta, teljes hosszában rásimulva. Xéna a fiúra préselte magát, száját az ajkára szorította. Nyelve mohón tört a fiú szájába. Milan érezte, hogy Xéna kemény, forró mellbimbói szúrják a mellkasát, mintha belé akarnának döfni. Leheletük és nyögéseik egymásbe vegyültek, érezték a gyönyör bennük épülő mérhetetlen hullámait.
Szorították egymást, és érezték, hogy a világ megperdül, Milan magja végeérhetetlenül áradt Xéna méhébe.
Lélegzetük lángoló kemenceként égette a másik bőrét.
Lassan nyugodtak meg.
– Aludj harcosom! – súgta Xéna, magukra húzva a takarót.
– Holnap csata vár ránk.
A kereskedőhajó közvetlenül a reggeli szürkület után futott be Bandar nyüzsgő kikötőjébe. Bár maga a város még csak ébredezett, a dokkokban az élet soha nem szűnt meg. A hajó két súlyosan megrakott teherszállítón túl kötött ki, amelyek értékes kelméket szállítottak a messzi keletről. A dokkmunkások hosszú sora morgott a nehéz bálák alatt, átkozva az előmunkásokat, meg az alacsony keresetet. A két harcos nehezen tört utat magának az emberek és nem emberi szerzetek tololngásában a hajótól a raktárak és a piac irányába.
– Az istenekre! Még sosem voltam ilyen borzalmas helyen. Micsoda szag!
Milan unszolta volna Xénát, hogy menjenek már távolabb a halkereskedők kordéitól, de ő figyelmen kívül hagyta a fiú émelygéssel küszködő hangját, és a mólókat vizsgálta elmélyülten.
Talált, egy sárga vitorlájú rabszolgahajót, amelyik a legdélibb mólónál horgonyzott. Ahogy közeledtek hozzá, ritkult a tömeg. Xéna pedig behúzta a fiút egy keskeny sikátorba.
– Vörös turbánban, és fekete nadrágban, a kikötői őrjárat. Tőlük mindenképpen távol kell maradnunk. A legtöbbjüket az orgyilkosok céhe fizeti.
Az őrjárat mögött világossárga turbános, tekintélyes férfiak vonultak: rabszolga kereskedők. A szomszédos utcába fordultak be, amely tele volt fűszerárusokkal, Xénáék illő távolságból követték őket. A széles útkanyar a piacra vezetett. A néhány holdnyi terület zsúfolva volt kordékkal és bódékkal, bennük a világ minden sarkából származó áruval. A levegőben füst, sülő pecsenyék illata, és ürülékszag keveredett.
– Ez az! – biccentett Xéna egy hosszú, zárt ablakokkal ellátott épület felé.
– Azok ott a rabszolgaszárnyak. Oda megyünk.
Az árverés egy nagy, fedett csarnokban folyt. Elkerített résszel az eladásukra váró nőknek, lányoknak, ifjaknak. Előttük tolongó, kiabáló, füttyentgető, lökdösődő férfiak.
Xéna nem próbált áttörni a tömegen. Várhatnak, amíg az első licit befejeződik. Akkor a bordélyba tartó lányok első hulláma elvonul, az éhes vásárlók utánuk. Inkább elsétált az árverés mögé, ahol az utolsó előkészületek folytak, és a kiválasztott kevesek alkudoztak a legértékesebb árura. A már elkelt rabnőkről az új tulajdonosok letöröltek minden festéket, rejtett sebhelyek, hibák után kutattak, vagy a lábuk között nemi betegségek nyomait keresték. A pénzt zacskójukba söprő elégedett kereskedők álmélkodó arccal színleltek meglepetést. Milan ásított. Az egyik sarokban egy álarcos fickó türelmetlen, közömbös döfésekkel defloreálta a sorban várakozó lányokat, és tette el a tulajdonosok tallérjait. Hiszen a törvény pontosan előírja: szűzet nem lehet bordélyba eladni. Egy-egy formásabb lányt az őrök diszkréten félrekísértek a sorból, csendben süllyesztve el az ínyenc gazdától kapott maréknyi pénzt.
– Miért vennél zsákbamacskát, ha jól bevált portékát is kaphatsz? – fordult Milanhoz egy sötét ruhás nő.
Félrehúzta a fiút, hogy megmutassa neki hosszú, fehér combját, és sötét bozontját. Ruháját elöl megbontva kiemelte dinnyényi melleit.
– Csak egy napi bér, és a mennyekben érezheted magad!
A fiú kezét a melléhez vonta, végighúzta lábain, és felkínálkozva mosolygott, amíg a fülébe suttogott. Xéna keze gyorsan emelkedett, a szajha az ütéstől a földre került, és elejtette Milan pénzeszacskóját.
Gyűlölködve pillantott Xénára, és elrohant.
– Ha jól emlékszem, azt mondtad, a hercegnő szőke.
– Csodálatos haja van. – sóhajtott Milan.
– És nyúlszája, mi? Ne most epekedj!
Nem is igaz, gondolta a fiú, Xéna sohasem látta.
– A hercegnő és a szolgálói sehol sincsenek. Most mit csinálunk? – kérdezte Milan
– Szeretnék körülnézni, és meglátogatni néhány régi ismerőst. – válaszolta Xéna.
Az arckifejezése elárulta, hogy neki nincsenek illúziói.
– Isten hozta hercegnő! – üdvözölte Xénát egy éjkék ruhás, nevetséges férfi.
Hosszú, sötét haja volt, rövid kecskeszakálla, az orrában arany karika, köpenyét finomművű medál kapcsolta össze.
– Mióta nem láttuk egymást? Egy hónapja, kettő?
– Négy éve Senguro! – Xéna haragos pillantást vetett a föléje tornyosuló két testőrre. Azok kedvesen mosolyogtak, és megragadták széles handzsárjuk markolatát.
– Már ilyen régóta? Hogy elment az idő! Mindig reméltem, hogy visszatérsz, és elfogadod a vacsorameghívásomat.
– De nem most Enyves-Kéz. – Xéna arca megenyhült, mosolygott, de a keze a csípőjén nyugodott a tőr közelében.
– Érdeklődni jöttem. Olyan rabszolgakereskedők érdekelnek, akik nyugati asszonyokat adnak el.
– Nehéz úrnőm, ez nagyon nehéz. – Senguro érdeklődése kialudni látszott.
– Mit csináljak, gondolod, hogy én nem tudom? Az aranygyűrű érdekel, a rombusz alakú rubinnal, az orgyilkosok céhének jele.
Senguro minden szívélyességét elvesztette, testőrei pedig elfehéredő ujjakkal szorították fegyverüket.
– Ki szólhatna bele az ő dolgaikba? Megölhetnélek Xéna, és még meg is köszönnék nekem.
– De nem teszed Senguro. Mert te vagy az utolsó, aki fel akarná hívni magára a Céh mestereinek figyelmét. Mennyit kaszáltál ebben az évben Enyves-Kezű, három százalékot, tízet?
– Én sohasem kereszteztem a Céh útjait! Nem úgy, mint mások.
– Persze, én meg a Padisah lánya vagyok. – mosolygott Xéna gúnyosan.
Senguro intett a testőreinek, hogy álljanak távolabb.
– A vesztemet okozod Xéna. Egy aprócska tévedésért az északi kikötőkben…
– Tudom, a legtöbb férfi meggyilkolna ezért a tudásért. Néhányan már megpróbálták. – Xéna halkan beszélt, de mindketten tudták, nem dicsekvésből mondja.
– Tehát, mit kívánsz úrnőm? Nevedre címzett mérgezett pengét? Levágott száradó fejet a szomorú szélben?
– Egy lányt Senguro. Dunwich-i lányt, a haja mint a sodrott arany, pajkos, tündéri szemek. Talán járt itt az utóbbi napokban.
– A Céhmester két napja hajózott ki. Onnan érkezett, aztán keletre indult az újholddal. – Bizonyos vagy benne?
– Mondtam és neked valaha rosszat? Soha! Elfogadom a bocsánatkérésedet úrnőm, ha elfogadod a vacsorameghívásomat, ahol lerovod nekem csodás háládat.
– Erre most nem alkalmas az idő Senguro. Tartsd meg azt a nemes lányt, akivel a napokban megosztottad az ágyad.
– Az nem lesz ugyanaz. – mosolygott Senguro, amíg eltűnt az egyik sikátor mélyén.
– Nem is mondtad nekem, hogy ő a…- mondta Milan némi féltékenységgel, amint a férfi eltűnt.
– Ha te mindent elhiszel, amit hallasz…
– Bízhatunk benne?
– Nem. De jobban gyűlöli a Céhet, mint bármi mást. Egyszer beléphetett volna, de tévedett, és most már soha nem gondolhat rá.
Az Éjszakai Árnyék jó időben kelt át a Kolkhoszi-szoroson, és ért a nyílt tengerre. Jó szelet kapott másnap alkonyatkor, épp időben ahhoz, hogy elkerüljék a Céh rabszolgakereskedőit, akik a zátonyokon túl várakoztak. A kalózok mindig a zátonyok külső szélén maradtak, és éhes állatokként csavarogtak a nyílt vizeken.
Karmanka herceg flottája csak a partvonalat ellenőrizte, a nyílt vizek túl veszélyesek voltak. Pontosan látták a szigetet, amikor a magasan álló Nap eltűnni látszott az égről. Remegtek a félelemtől, a köd baljós leple elborította a látóhatárt, indái körbefolyták a hajót.
– Vigyázz! – ordította Morgetheau kapitány.
A kapitány hét háborút vívott már végig a Vörös tengeren Dunwich szolgálatában.
– Őrök a hajóorrba, és az árbocra! Figyeld a zátonyokat!
Ez volt a legtöbb, amit tehettek, időben észrevenni a sekély vízben alattomosan rejtőzködő sziklákat.
– Mi ez a köd kapitány? – Milan fogai vacogtak, a köd körbezárta a hajót, a hőmérséklet gyorsan zuhant.
– Az ördög lehelete fiú. – A kapitány a gőzölögni látszó vízbe köpött.
– Errefelé még sohasem láttam ködöt, fényes nappal.
– Boszorkányság. – vélte Xéna.
Egy vállrándítással oldalra sodorta köpenyét, hogy könnyebben hozzáférjen a fegyvereihez. Az előbb még látott sziget felé tartottak, úgy gondolták, ráakadnak valami kikötőre, öbölre. A sűrű ködben a méltóságteljes hullámok mintha készakarva terelték volna őket a sziget felé. A legénység rémült kiáltása hallatszott, amint egy hatalmas szikla hullámtaréja tűnt fel közvetlenül előttük. A sziklában sötét üreg nyílt, belőle a világ óceánjainak százados bűze áradt. Az Éjszakai Árnyék félig összetört hajótestének darabjai ott örvénylettek a hatalmas hullámok között. Xéna elborzadva nézte, hogy Milant az egyik pillanatban még az ég felé emeli a recsegő-ropogó fedélzet, a következőben pedig a fiú teste már odalent szántja a hullámokat.
– Menj az orrba úrnőm! – lökte meg Morgetheau kapitány.
Xéna a fedélzet korlátja mellett igyekezett a hajóorrba. Szorosan megmarkolta a vastag kötelet, amikor a fedélzet szabályosan szétmállott a kapitány lába alatt. Morgetheau utolsónak csatlakozott boldogtalan legénységéhez a fortyogó vízben, mielőtt a teknős torka leszívta volna az összetört hajót, velük együtt.Xéna ujjai kapaszkodót találtak a szörny vastag kéreggel borított állkapcsán. Lába a vízbe csúszott, de a kezével kétségbeesetten kapaszkodott.Érezte, kemény kéz ragadja meg a csuklóját, és emeli őt a szirt tetejére. A teknős pillanatnyi éhségét csillapítva megnyugodott, és újra lusta sziklás szigetként úszott a tengeren. A kéz Xénát egy csapat kalóz lába elé dobta.
– Kit látok? Xéna, a harcos hercegnő! – gúnyolódott Hafez Makhi.
Az ő vigyora volt az utolsó, amit Xéna még látott, mielőtt egy lándzsa fejére sújtó vastagabbik vége kioltotta volna öntudatát.
A kalózok összekötözték Xéna csuklóit, megbéklyózták a bokáját, és a könyökét fogva feltaszigálták egy keskeny ösvényen a citadella bejáratához. A kis menet tucatnyi kalóz figyelmét vonta magára a bástyákon és oromzatokon.
– Hé, nézzétek, ez maga a rettegett hadúr, Xéna!
– Szívesebben néznék egy új szajhát.
– Megkaphatod ezt is a priccsedre ma éjjel.
– De lehet, hogy ízekre szedne téged.
– Á, mindjárt nem lesz olyan erős, ha hárman, négyen lefogjuk.
– Nem tudom, hogy akarom-e őt utánad Drago.
– Hé, mutass egy kicsit többet nekünk! – A gazfickók ott tolongtak az ösvény két oldalán, nyalták a szájuk szélét, sokatmondóan markoltak a lábuk közé. Az őrök vállukkal lökdösődve törtek át köztük a Céh házához. Fölmentek a lépcsőn, és benyitottak a fogadóterembe.
Makhi várt ott rájuk Tahir Arranival. A terem közepén heverő szőrméken néhány alig felöltözött szőke nő ült. Az egyik a hercegnő volt.
– Vigyétek a háremembe, és vendégeljétek meg egy itallal! Új dísze lesz a gyűjteményemnek.
Xéna vadul tört Makhi felé, de lendületét megakasztották a vigyorgó őrők, akik szorosan tartották a köteleit.
– Jobban mondva…- mondta Makhi.
– Szórakoztassátok egy kicsit az alsó szobákban. Azt csináltok vele, amit akartok, de sebhelyek nélkül. Szorítsátok némi engedelmességre.
Xéna hiába kiabált, a fény újra kihúnyt, amikor az őrök leütötték.
Fulladozott, amikor magához tért. Félelemmel teli pillanat volt, aztán észrevette, hogy az orrán át azért tud lélegezni. Betömték, gondolta, és a szememet is bekötözték. Csuklóit és a bokáját szoros kötelek fogták, derekát széles szíj szorította. Úgy kötözték a furcsa alkotmányra, mint egy kitárt szárnyú, felszegezett sast. Xéna érezte a horzsolásokat, sebeket a bőrén, máskülönben meztelen volt.
– Nézzétek, magához tért! – lépéseket hallott, és az ismeretlen hang közelebb jött. Egy kéz óvatosan tolta a homlokára a szemét borító kendőt. A kéz negyvenes, csatáktól kemény, sovány testű férfié volt. Széles vigyora kivillantotta ezüst fogait. Rostovnak hívták, Hafez Makhi jobb keze volt.
– Nézd csak Xéna! Ő Spider, a kihallgatónk. Művésze a mesterségének. Persze erről csak kevesen tanúskodhatnak utólag.
Rostov vastag, hajlított végű hegyes horgot emelt fel az asztalról. Hagyta, hogy Xéna közelről szemügyre vehesse a parázstartó szenétől pirosan izzó eszközt. Aztán felmordultr és visszadobta.
– Nem, ennél jobb ötletünk van! Szórakoztatóbb, ha te szolgálsz mulatsággal számunkra.
Öt káromkodó, röhögő kalóz tolakodott be a szobába, fémkupáikból gondatlanul locsogtatták ki a mézsárga sört. Lelkesen éljeneztek, amikor a meztelen nőt meglátták.
– Billentsük el fiúk, úgy kényelmesebb!
Rostov eloldotta a kereszt alakú alkotmányt tartó láncokat, meglazította a csigákat, és úgy állította be, hogy Xéna meztelen teste hanyatt fekve táruljon eléjük.
Xéna figyelte, ahogy a férfiak kapkodva vetkőznek. Látta vaskos, szőrös lábukat, amint közelebb léptek emelkedő, keményedő szerszámjukat, kardforgatók fegyverei a támadás előtt.
Rostov nyúlt hozzá először, megnyálazta az ujját, és dörzsölgetni kezdte Xéna mellbimbóit, amelyek megkeményedtek a váratlan érintéstől.
A férfi elismerően füttyentett, egyik kezével szerszámját ragadta meg, és Xéna fejét hajánál fogva hátrafeszítve azt arcához, nyakához, melléhez dörgölte. Élvezettel vigyorgott, látva a kék szemekben tükröződő rettegést és undort.
Az előrelépő férfiak szoros körbe fogták a fehér testet, durva kezükkel markolták, simogatták a puha bőrt. Az egyik arcát a mellébe temetve szopta, rágta a libabőrös bimbókat. Ketten a fenekével foglalkoztak, vöröslő szerszámjukat a görcsbe ránduló combokhoz préselték. Egy másik ujjával, nyelvével Xéna ölét tágította, és saját farkát verte.
Nagy darab, sebhelyes arcú fekete kalóz lépett először a lány széttárt lábai közé. Társa zsíros ételmaradékkal telt tálcát nyújtott neki. A sárgás zsírral végigkente hatalmas szerszámját, fénylő tenyerével Xéna ölébe markolt, két ujjával tárta fel a bejáratot, míg fegyverének vöröslő végét a célnak szegezte. A férfi felnyögött, és csípőjét előrelökte. Lehúnyt szemmel, élvezettel nyomta, préselte magát Xénába. Társa a telt melleket kente végig a zsírral, és a lány hasára telepedve keresett magának kielégülést. A fekete fejezte be először, harsány ordítással tudatta, hogy megtöltötte Xéna méhét, a másik szorosan összepréselve a kemény melleket oda ürítette magját. A következő pillanatnyi szünetet sem hagyva nyomakodott a lány combjai közé, rövid, kutyaszerű lökésekkel gyalázva őt. Egyik sem hagyta ki Xéna feltárt, védtelen ölét, fehér magjuk bőséges patakokban csorgott vissza, míg csak tócsát nem képezett a piszkos kőkockákon. Rostov a háttérben állva figyelte, hogy az öt kiválasztott hogyan használja a pompás, fehér testet. Ujjai szorgalmasan dolgoztak közben, és csak az utolsó pillanatban lépett előre. Megragadta a fekete hajat, makkját Xéna ajkaihoz szorította, és végigspriccelte az undortól megránduló arcot. Rostov mérte az időt, úgy gondolta, ad még egy fél órát a fickóknak, mielőtt átadná Xénát a szolgálóknak, hogy fürdessék meg, illatosítsák, és kábítsák el, hadd szolgálja immár engedelmesen a Mester élvezetét.
Az úszó erőd kelet felé vette az útját. A teknős masszív végtagjai harminc csomóval hajtották előre, kérlelhetetlenül falva az utolsó mérföldeket Calimport felé. Amikor megálltak a kalózok serege nyögve, káromkodva rohant a kötelekhez, hatalmas fogaskerekekhez, felnyitni a mólókat, előkészíteni a hajókat a támadáshoz. A nyüzsgő hangyák szorgalmával hordták a felszerelést, fegyvereket a fregattokra, hogy elpusztítsák a várost, hosszú mérföldekre végigrabolják a partvidéket. A tolongás, sürgés-forgás közepette Milan is előbukkanhatott rejtekhelyéről.
A fiút beszippantotta a hatalmas teknőc nyomdokvize, amikor a vízbe esett. Megértette, hogy csak másodpercei vannak, hogy a vízbefúlástól megmeneküljön, és megragadott egy lelógó kötéldarabot. Négy órán keresztül húzatta magát, míg végre a teremtmény lassított, és a kalózok nyüzsgése, figyelmetlensége lehetővé tette, hogy felmásszon a teknőc páncéljára. A hatalmas állat hátát borító bozótos erdőn keresztül jutott el a Céh Házáig. A kapuk tárva, nyitva, szolgák serege hordta a friss ellátmányt a várakozó hajókra. Milan könnyűszerrel surranhatott be az épületbe a fekete ruhák forgatagában.
Iszonyatos düh vett erőt rajta, amikor megtalálta Xéna celláját. A lányt meztelenül feszítették egy furcsa, bizarr alkotmányra. Milan hallotta az öt fickó elégedett nyögéseit, éljenzését, akik körbeállták a hátborzongató kínpadot, tapogatták Xénát és szurkoltak társuknak, amelyik a combok közt mozgott. Xéna homloka fénylett az izzadtságtól, szemét szorosan zárva tartotta. Arca kipirult az erőfeszítéstől, ahogy lélegezni próbált a fogai közé ékelődó bőr szájpecektől. Milan az árnyékba húzódott és két dobókést vett elő a ruhája alól. Berúgta az ajtót, és meggyőződött róla, hogy hat fárfi tartózkodik a szobában. Azok nem vették észre a fiút, túlságosan belemerültek a látványba, ahogy a sorukra vártak.Milan a hozzá legközelebbi várakozóra támadt. A tőr a férfi torkába csapódott, aki levegő után kapkodva rogyott térdre. A Xéna lábai közt álló kalóz volt a következő. Milan a két lapos pengéjű tőrt egyszerre döfte alulról és felülről a férfi bordái közé. A fickó előredőlt, és vért hányt, amint a pengék a mellkasába hatoltak és feltépték tüdejét. Két a Xénával való szórakozástól még bágyadt fickó anélkül halt meg, hogy Milannal szembefordulhattak volna. Az egyik azonnal elesett, a közelről hajított tőr a szemény keresztül hatolt az agyába.
A másik kétségbeesetten markolta a nyakából kiálló pengét, ujjai között a feltépett artériából széles sugárban tört elő a piros vér.
Milan a Xénát erőszakoló kalóz testét használta pajzsként, amikor Rostov egy felkapott íjjal próbált rálőni, aztán a testet oldalra lendítette, és az idősebb férfi ellen fordult. Milan ruganyosabb volt, talán magasabb is egy kicsit, ám Rostov száz csatát túlélt már. Egyik tenyerét a fiú álla alá feszítve szabadult meg annak fojtogatásától, és apró tőrt húzott elő a ruhája ráncaiból. Milan az utolsó pillanatban kapta el a férfi csuklóját, és megcsavarva a parázstartóra szorította a kemény öklöt. Rostov felüvöltött, a füst és égett hús szaga betöltötte a levegőt. Ellenfelének fájdalmát kihasználva Milan egy ökölcsapással bezúzta a fickó ádámcsutkáját.
A fiú egy földről felszedett késsel megszabadította Xénát kötelékeitől. A lány aléltan hullott a karjaiba, Milan óvatosan húzta ki szájából a nyáltól, kalózok spermájától bemocskolódott pecket. Xéna mélyen felsóhajtott, és hálásan kapaszkodott a fiú vállába, amikor az lemelte őt a súlyos fakeresztről. Aztán vizet hozott az asztalon álló kancsóból, és lemosta az elkínzott arcot. Körbenézett, valami száraz rongy után. A Xénáról letépett vért, és a ronggyá szakadozott ruhák a sarokban hevertek.
A máskor oly rettenthetetlen harcos most zokogva temette arcát Milan vállába. A fiú gyengéden tartotta és simogatta őt, amíg enyhült az utóbbi órák rettenete. Xéna szívverése lassan csillapult, egy hosszú sóhajjal lépett a padlón heverő vértjéhez, és kezdte felölteni azt. Rostov eddig mozdulatlanul heverő teste megmozdult.
– Életben van. – mondta Milan meglepődve.
– Nem sokáig! – Xéna már a hátára erősítette kardját, a csupasz penge most fenyegetően meredt a sebesült kalóz felé.
– Várj! Nem ölhetsz meg. – a kalóz rekedt hangját alig lehetett érteni.
– Mondd el, mit tervez Makhi!
– Engedj el, és megmondom!
– Beszélj mocsok! – Xéna körmei kíméletlenül vájtak bele a kalóz megégett kezébe.
– Azt tervezte, hogy elkábít téged, és a háremébe vitet. A ma esti lakomán akart bemutatni a Céh többi Mesterének, mint legutóbbi zsákmányát. – Rostov ezüst fogai kivillantak, amint folytatta.
– Calimport holnapi elfoglalását ünnepelik este. Makhi a sereg válogatott vezéreit hívta meg, hogy szórakoztasd őket. Kérlek, hagyj elmenni! – Xéna arca megkeményedett, ahogy döfésre emelte a kardot.
– Ne, megígérted!
– Nem! – válaszolta Xéna csendesen, és a pengét lassan döfte Rostov mellkasába.
– Gyere, segíts elrejteni a hullákat, aztán vedd ezt fel! – fordult Milanhoz, egy többé-kevésbé tiszta fekete kalóz ruhát dobva neki.
– Miért vegyem fel?
– Mert lakomára vagyunk hivatalosak.
Xéna álmos tekintettel bámult a szolgálókra. Milan fekete ruhájában feltűnés nélkül vezethette a fürdőházba, ahol három lány várt az érkezőkre. Hozzáértő kezekkel vetkőztették őket, amíg a többiek a fürdővizet készítették elő.
– Rostov mondta, hogy készítsétek fel estére! – igyekezett Milan elaltatni a három feltűnően szép, érzéki szolgáló éberségét.
Az egyik, aki a vezetőjüknek látszott, biccentett. Ők is ledobták ruhájukat, ékszereiket. Kettő Milant fogta kézen, míg a vezető Xénát vezette a márvány medence lépcsőihez. Egymás mellé ültették őket a gőzölgő vízben, és egyikük kecses kőkorsóból meleg vizet csorgatott a fejükre. Xéna hálás volt, hogy az illatosított víz lemosta a kalózok kezének és undorító magjának gyalázatos emlékét, A lányok puha szivaccsal masszírozták a bőrüket, illatos szappannal dörzsölték be a hajukat. Vezetőjük apró borotvával szorgalmaskodva, lecsupaszította Xéna ágyékát.
– A Mester szereti megfigyelni az apró részleteket is. – magyarázta.
Xéna bólintott, és gyanakvó pillantást vetett egy másik lányra, aki Milant mosdatta, és teljesen kisajátította magának, apró csókjaival és simogatásaival, rózsaszín nyelve pedig fürgén szaladgált a fiú ágaskodó szerszámján fel s alá. Milan bocsánatkérően húzta fel a vállát, mintha azt mondaná, sajnálom, a Te ötleted volt. Aztán hanyatt feküdt, és hagyta, hogy a lány az ő pihés szőrzetét is eltávolítsa. Amikor végeztek velük, a nők illatos, langyos vízzel öblítették le kipirult bőrüket, és az alacsony gyúrópadokhoz vezették őket. Bódító, síkos olajat öntöttek a két harcosra. A szolgálók vezetője Xéna hátán, fenekén lovagolt, telt társnője pedig jól fejlett melleivel Milan hátába dörzsölte az illatszert. A fiú ellazult testtel élvezte a masszírozást. Tudta, olyan csatába készülnek, ahol reménytelen túlerő vár rájuk, de most nem akart ezzel foglalkozni. Makhi ugyan egy disznó, de jó érzékkel választja ki a legcsodálatosabb nőket, gondolta. A lányok hanyatt fordították őket a keskeny padon, és elölről is bedörzsölték a testüket. Aztán átvezették őket a hárembe, ahol már egy tucat nő hevert, aludt, és várta, hogy kiválasszák őket az esti orgiára.
– A Mester elvárja, hogy felhevítsük őt a jelenlétünkkkel. De nincs ellenére, hogy egymásnak is gyönyört szerezzünk. – mosolygott rájuk az egyik lány, amikor bevezették őket a szőrmék, párnák, és illatosított testek sokasága közé.
A bódító, fűszeres gyantától felajzott lányok festett körmű, puha kezükkel cirógatták, csiklandozták a két kemény testű harcost, pirosló ajkuk közül előbukkant rózsaszín nyelvük hegye. Kettő Milant fektette hanyatt, és fürge szájuk szorgalmasan nyalta, szopta a fiú gyorsan ébredő férfiasságát. A harmadik, feje fölé reeszkedve Milan nyelvének nyitotta meg ölét. Egy hollófekete, rövid hajú lány Xéna lábai közé térdelt, és hosszú tollal simogatta a harcos combjait, gyorsan duzzadó szirmait. Két szőke a mellét masszírozta, míg egy lágyan csókolózott vele. Más lányok az összefonódó, olajtól fénylő testeket cirógatták, vagy egymással ölelkezve vártak a sorukra.
Milan Esmeraldát nem látta a teremben, de biztos volt benne, hogy este ott lesz a lakomán. Terveket kezdett volna kovácsolni, esélyeket latolgatni, de egy hosszú, vörös hajú lány puha csókja elterelte a gondolatait.
– Ott leszel este is? – kérdezte kíváncsian.
– Remélem engem fogsz választani! – mosolygott rá a lány.
Milan bólintott, és lüktető izgalmat érzett, amikor a lány fölé ereszkedett, és csípőjének gyakorlott mozdulatával magába fogadta őt. A lány hüvelye hullámzott Milan forró szerszámja körül, megszorította, magába szippantotta őt.
– Az Úr is jobban szeret engem a többieknél. Aphrodité papnőitől tanultam. Csak feküdj hanyatt, és bízd rám magad. Meglátod, nem fogsz csalódni. – súgta a fiú fülébe, míg combjaiban, ágyékában lüktetve feszültek, ernyedtek el az izmok.
Xéna sem volt képes az előttük álló harcra gondolni, amikor az egyik barna orrát, nyelvét ölének fénylő bimbójához dörgölte. Hagyjuk most a harcot, az előttünk álló csatákat, határozta el, és mohón visszacsókolta a fölébe hajló szőke rablányt. A szolgáló Xéna fülébe suttogott, és beleegyező biccentést kapott válaszul. Oldalra feküdtek a puha szőrméken, arccal a másik lábai között, és a szőke csókolni, nyalni kezdte Xéna lecsupaszított, hamvas ölét, szorosan markolva közben izmos, márványkemény fenekét. Xéna két ujját merítette a lányba, nyelvével annak ágaskodó, piciny bimbóját izgatva. Egy pillanatra elszakadt a lány lángolón szétnyíló rózsájától, hogy Milanra nézzen, aki nem vett tudomást a körülötte lévő világról amíg a vörös hajú lovagolt rajta. Mikor a lányok elégedetten nyalogatva ajkukat, imbolyogva távolabb húzódtak, magára hagyva a két kimerült harcost, ők is távolabb vonultak. Makhi ágyasai úgy értelmezték, a hadnagy egyedül akar maradni uruk új szerzeményével, és tisztelettudó távolságban telepedte le.
– A ma esti lakomán kell megkísérelnünk, kiszabadítani Esmeraldát. – súgta Xéna.
– Azt mondták, a kalózok többsége a Calimport elleni támadást készíti elő. Ha meg tudjuk akadályozni, hogy riadót fújjanak, könnyen elszelelhetünk.
– Ennél azért többet szeretnék. A dunwich-i flottának ma éjjel kell ideérnie, ha nem veszítették el a nyomunkat. – mosolygott Xéna baljóslatúan.
– Nos, készen vagy a harcra, ifjú harcos?
– Ha valaki veled utazik, annak mindenre készen kell állnia.
– Csak ne mondd, hogy unatkozol. – mondta Xéna.
A kimerítő szerelmeskedés, és a baljós jövő ellenére, még mindig lángoló vágyat érzett magában, játékosan markolta meg a fiú szerszámját. Örömmel érezte, hogy az alaposan meggyötört, kiürült tag megvonaglik, és keményedni kezd érdes tenyerében. Átölelte Milant, mohón mart bele feldagadt, fájó ajkába, betartották a sujel törzsek szokását, a harc előtt áldoztak a szerelemnek. Az ágyasok áhítatos, csillogó szemmel nézték őket.
Tahir Arrani a gazdag asztal végén foglalt helyet, lábánál Esmeralda hercegnő kuporgott. A többiek, nyolc másik vezér és rabszolga kereskedő, akik Calimport elfoglalására, és a várható zsákmány hírére érkeztek rang szerint foglaltak helyet. Minden előkelőség két válogatott rablányt kapott Arrani nagylelkűségét hirdetve.
Makhi, aki Arrani jobbján ült a vendégeket figyelte, ahogy ittak az arany serlegekből, válogattak a pompás étkek halmaiból. Az általában zord, mogorva arcok az idő előre haladtával egyre inkább felengedtek, magabiztos, már-már önelégült mosoly ömlött el rajtuk, amint közeledett a várva várt időpont. Arrani késével megcsendítette a kezénél álló kicsi harangot.
– Barátaim! – adta meg a tiszteletet az összegyűlt vezéreknek.
– Holnap vakmerőbb vállalkozásba kezdünk, mint a Céh történetében valaha. Bebizonyítottuk már, mire képes ez a hatalmas erőd a tengeren. Keserkedőhajó nincs tőlünk biztonságban, flotta nem állhat ellen nekünk. Három nap múlva Calimport a miénk. Mi ellenőrizzük a várost, és a partvidéket. Velünk fognak alkudni a kereskedők. Bandar három kontinens központja lesz. Ügynökeink már rég elfoglalták helyüket, és megtették az előkészületeket a fogadásunkra. Ha Calimportot elfoglaltuk, bárkáink felhajózhatnak a Camrooton, Barlandic mélyébe, a kezünkbe hull minden, amit a gazdag ültetvények és bányászvárosok nyújthatnak. A miénk lesz minden, minden, amire vágyunk!
Arrani utolsó szavai még visszhangzottak a teremben, amikor az előcsarnok függönyeit széthúzták, és Milan lépett be Xénát vezetve. A fiú meztelen volt, eltekintve az apró ágyékkötőtől, fiatal izmait kiemelte a belédörzsölt olaj fénye. Kezében könnyedén tartotta a vékony selyemzsineget, ami a Xénára csatolt, drágakővel díszített, jelképes és valóságos rabszolga-nyakörvhöz volt erősítve. Xéna az ágyasok átlátszó fátylait hordta, kemény, kard súlyához szokott felsőkarján arany karkötők, bokáját vékony lánc díszítette.
Az összegyűlt vezérek és rablányok szeme mohón kúszott végig a két belépő testén. A halk, tiszteletteljes suttogások Arrani és Makhi utolérhetetlen képességeiről most igazolódni látszottak.
Makhi mosolyogva tapsolt, és bólintott Milan felé. A fiú leoldotta Xéna nyakörvét, és szerényen a prémmel takart széles kanapé sarkára ült a lakomaasztal alsó sarkánnál. A zenészek halk, ősi, mégis mindenki által ismert dallamot kezdtek játszani, Xéna csípője alig észrevehető, hipnotikus ritmusban mozdult. Vállai megrázkódtak, lábaival épp ellentétes mozgást követtek, a lány a háremhölgyek sokat emlegetett, de ritkán látott rafinált hastáncát kezdte járni.
Milan, mint mindenki más, elmerült a fátylakkal borított, fehér test hullámzásában. Xéna lába szélesebbre nyílt, gyorsabban siklott, testének kígyózó kanyargása minden férfit és számos nőt arra késztetett, hogy megnyalják ajkukat. Az egyik vezér csodálattal nézett fel rá, amikor Xéna érzékien megperdült, alig egy arasznyira az arcától. A lány kezébe adta a testét takaró lenge fátyol csücskét, és továbbperdült, hagyta, hogy a férfi kibontsa az amúgy is alig takaró ruhából istennőkre emlékeztető testét.
Xéna felágaskodott, amikor lehullott az átlátszó fátyol, és szembefordult, a fiatal kalózzal. Szétterpesztett combokkal rogyott térdre előtte, és két kézzel kínálta melleit a férfi, meg a mellette ülő nők felé. A vezér keményen nyelt, amikor Xéna keze a vállára nehezedett, és a nő kifeszített mellkassal előrehajolt úgy, hogy a mellbimbói végigsimítsák a férfi selyem kaftánját. Xéna fekete haja a másik arcába hullott, csak egymást láthatták egy futó pillanatra. Az ifjú harcos lehunyta szemét, ajkai csókra nyíltak, de Xéna váratlanul elfordult, és a mellette ülő rablány telt ajkait kereste meg. Tenyerébe fogta a fiatal lány arcát, és nyelvével nyitotta szét annak telt, nedves ajkait.
Aztán Xéna a padlóra hullott, hosszú lábának lendületes mozdulatával hasra fordult. Egy vadállat kecsességével négykézláb kúszott a következő vezérhez. Előtte emelkedett fel, kezével hátracsapta hosszú haját, feltárva pompás melleit. Egyik lábát a harcos mellkasára helyezve játékosan hanyatt lökte őt. Föléje lépve lábával oldalra kényszerítette a fejét, aztán egyetlen mozdulattal ráguggolt, szétnyitva előtte csupasz rózsájának szirmait. Kezével csak annyira fogta be a kalóz szemét, hogy az lássa, amint magába mélyeszti egyik ujját, és addig játszik, amíg a vöröslő ajkak nedvesen nem fénylenek. Ujját végighúzta fenekétől fel a jól látható klitoriszig. A férfi mohón nyújtotta nyelvét, és Xéna hagyta, hadd érintse meg néhányszor, aztán felemelkedett.
Tovább táncolt Arraniig. Kivette a dús szőlőfürtöt Esmeralda kezéből, amivel az Urát táplálta eddig. A duzzadt szőlőszem eltűnt néhányszor Xéna ajkai között. A lány közben vakmerőn farkasszemet nézett a kifejezéstelen tekintetű Mesterrel. Aztán néhány remegő csepp nedvet préselt a szőlőszemből, és végigdörzsölte vele ajkait, állát, nyakát, mellbimbóit, végül Arrani szájába adta a gyümölcsöt.
Xéna továbblépett, és folytatta táncát körbe a teremben. Arrani Esmeralda vállára csúsztatta kezét, és széttárta neki a lábait. Az tudta a kötelességét, benyúlt a kaftánja alá, és megnyugtatóan simogatta a duzzadó jogart, míg mindketten a táncot nézték. A lakomaasztal körül egyre többen tették ugyanezt, Xéna felkavaró táncának hatására, de szemüket le nem vették volna róla, többet, még többet vártak, a fegyvereitől, és öntudatától megfosztott híres harcostól.
Xéna közben visszaért Milanhoz. Végigfuttata a kezeit a fiú testének rejtett zugain, aztán az ölébe hullott.
Milan önkéntelenül is átölelte őt, A lány megmarkolta a karjait, és a melléhez, combjához szorította őket.
Kemény teste most Milan ölében kígyózott, közben két ujját jól láthatóan ölébe csúsztatta, majd a fiú szájába adta. Xéna megfordult, és mellkasát a fiúnak vetette. Az egyik rablány irigyen figyelte az ölelkező párt, és Milan hátának szögletes izmait kezdte simogatni. Xéna észrevette, maga mellé húzta a lányt, és hanyatt fektette, térdei közé térdelt, lábait szélesre nyitotta. Ráborulva a lány mellét szívta, míg egyik kezével annak ölében dolgozott, a másikkal a saját kelyhét borította lángba. Hagyta, hogy az őt egyre nyilvánvalóbban elborító gyönyör megbabonázza a bandát. Megfordult, és fenekét a levegőbe emelve Milannak kínálta magát. Mindenki jól láthatta erős ágyékát, a szélesre tárult nyílásban ki-be csúszkáló ujjait.
Újra megfordult, és hanyatt fekve, lábait a fiú vállára támasztva emelte magasba hullámzó testét. Milan végigcsókolta a vádlik sima bőrét. Xéna egy mozdulattal újra kiszabadította magát, a földre feküdt, térdét magasra felhúzta. Ruganyos teste képes volt annyira meghajolni, hogy erős mellei combjának belső, érzékeny bőrét simogatták, sima hasa, kiugró ágyéka szemérmetlenül tárult fel, mielőtt magára rántotta volna a fiút.
Erős kézzel tépte le Milanról az apró ágyékkötőt, megszabadítva a pompásan előremeredő férfiasságot az utolsó lepeltől is. A közönség figyelme feszültebb lett, amikor a vastag erekkel hálózott jószágot a kezébe fogta.
Néhányan térden csúsztak hozzájuk, csak hogy közelebbről lássák Xéna lüktető, valószerűtlenül szétnyílt ölét.
Xéna senkitől sem sajnálta a látványt, újra négykézláb, a közönség felé fordított fenékkel hajolt a fiú fölé. Nézték, ahogy nyelvével végigrajzolja a vastag erek körvonalait. Xéna zajosan, hangosan szopott, nem bánta, hogy nyála végigcsorog a fiú jogarán, hogy ajka hangos cuppanásokat ejt. Milan is utánozni kezdte Xéna látványos alakítását, és az izgalmas bemutató nem maradt hatástalan a közönségre sem. Az egyik vezér a szőrmékre húzta a számára kiválasztott rablányt, aki lelkesen követte Xéna példáját. Milan felállt, a harcos hercegnő izmos combjai erősen ölelték a derekát. A fiú karjai hóna alatt átkarolva, egyenes gerinccel állva tartotta a lány súlyát, aztán összefonódva újra a szőrmékre dőltek. Néhányan elég közel voltak hozzájuk ahhoz, hogy megérinthessék olajtól, izzadtságtól fénylő összefonódó testüket, markolják feneküket, Xéna telt melleit, kemény izmaikat. Xéna felemelkedett, szemével végigpásztázta a lakoma vendégeit, kezével közben Milan férfiasságát simogatta, hogy bevetésre kész állapotban maradjon. Ártatlan szemű, kis, karcsú lánykát szemelt ki magának. Végigsimította a vállát, bíztatóan megcsókolta, és Milan fölé húzta. Gondos kézzel igazította a vaskos szerszámot a lányka szűk hüvelyébe, megnyugtatóan simogatta a keskeny, fehér hátat, amíg nem látta, hogy enyhül a fájdalmas grimasz a gyerekes arcon. Aztán magukra hagyva őket a fiatal kalózhoz fordult. Az diadalmas arccal hatolt Xénába, egy ragadozó magabiztosságával mart bele a lány ajkába. Milan Xéna tekintetét kereste, de az jelzett neki, várjon még. A rajta mozgó férfi csípőjét, derekát simogatta, vállát, nyakát harapta, míg csak meg nem érezte, hogy annak farka megrándul a testében, és fülébe nem ért az elégedett mordulás. Xéna karjait a kalóz nyakára kulcsolta, és szorosan tartotta, amíg annak áradása el nem csitult.
A barna lányka Milan vállába vájta éles körmeit, és lassan már lovagolni is mert a nem neki való méreten. Csak akkor jajdult fel, amikor Milan maga alá gyűrte, és szájával elfojtva fájdalmas kiáltását, telefecskendezte ölét. Az üvegből kihúzott dugó cuppanása hallatszott, ahogy a fiú szelidülő szerszámját kirántotta a meggyötört hüvelyből. Xéna félretolta Milant, és a lány fölé helyezkedett, aki tátott szájjal pihegett a harcosnő tátongó öléből csepegő zápor alatt, míg az az ő öléből préselődő bőséges spermát keresgélte nyelvével. A fiatal vezér felkönyökölve, még mindig kőkeményen itta a látványt, és várta, hogy Xéna visszatérjen hozzá. Az rámosolygott, és térdét magasra húzva, ölét szélesre tárva feküdt melléje.
Milan egyre türelmetlenebbül figyelte Xénát. Látta, hogy az őrök tátott szájjal bámulják a vezér alatt vonagló nőt, meg a két szorgalmas rablányt, akik az ő csepegő férfiasságát tisztogatták fürge nyelvvel. A lakoma többi vendége már semmivel sem törődött, a bemutató csúcspontja után ki-ki félrevonult a maga választotta rabővel. Végre a fiatal kalóz is befejezte egy utolsó lökéssel és hördüléssel, és erőtlenül borult Xénára.
Xéna mosolya észrevétlenül vált fenyegetővé, és brutálisan kegyetlenné. Szinte gyengéden fogta meg a rajta heverő kalóz állát, egy apró mozdulat és annak nyakcsigolyája halk roppanással tört el. Mialn felugrott és két vastag szőrmét vetett a bamba őrökre, akik jóformán még fel sem ocsúdtak.
Zavaruk elég ideig tartott ahhoz, hogy Milan az egyiknek bezúzza a légcsövét. Xéna ledobta magáról a halottat. A hirtelen támadt pánikban a lakomázót rémülten szóródtak szét, fegyvereik után kutattak. Az uraik nélkül maradt rablányok kábultan meredtek maguk elé.
Milan magához rántotta Esmeraldát, és a nyakába akasztotta a régóta rejtegetett kis elefántcsont medált, amely Thetiszt, az Óceán istennőjét ábrázolta. Esmeralda elsápadt, teste görcsbe rándult, és fulladozni kezdett.
Néhány hosszú pillanatig úgy tűnt, nem bírja ki a testében küzdő két félelmetes erő küzdelme okozta megrázkódtatást. Milan kétségbeesetten tartotta őt a karjai közt, míg csak a hercegnő szája sarkából két sötét csepp nem gördült le. A kábító mérget kikergette testéből Thetisz kegyelme.
– Milan? – a hercegnő hangja még halvány volt, szemeiben a felismerés tétova.
Milan a rettenetes, sötét nemlét széléről húzta vissza őt.
– Igen hercegnőm! Menekülnünk kell! Tudsz járni?
– Mióta vagyok ezen a szörnyű helyen?
– Összeszedem a többi rabnőt! – Xéna tudta, hogy az evezőkhöz ember kell.
– Hajót kell keresnünk, amin elmenekülhetünk. Milan, az őrök!
A fiú rohant, hogy segítsen megállítani a kívülről betörő őröket. Felragadott két, félelmetes kinézetű handzsárt, és az egyiket Xénának dobta. Az vijjogó kiáltással vetette magát a kalózok első hullámára. Vijjogása a haldoklók sikoltásával keveredett, akik kardjának csapásai alatt sorra hullottak el. Xéna úgy tört ellenfeleire, mint egy elszabadult fúria, szétszórta őket, mint pelyvát a szél.
A kalózok rémült ordításába egyszer csak a katapultok lövedékeinek súlyos dobbanásai vegyültek. A Dunwich-i flotta mégsem veszítette el a nyomot, és épp időben érkezett. A kalózok szétszóródtak a Céh palotájában, arcukra halálfélelem ült ki, amikor látták, a katapultok sorra rombolják le az erődítményeket. A két harcos vállvetve pusztította őket, míg csak a lakomacsarnok padlóját vér nem borította. A még élő brigantik tömege a hajók felé menekült.
A pillanatnyi szünetet kihasználva Xéna és Milan kiterelte a palotából az elrabolt asszonyokat. A fiú felsegített egy lányt, és Xénára nézett.
– Megsebesültél? – nem tudhatta, hogy a harcosnő testét mások vére borítja.
– Az ő sebesülésük rosszabb. – mutatott körbe Xéna.
Eldobta a handzsárt, és visszavette saját fegyvereit az egyik halott őrtől.
– Lord Corsair sok bűnért fog felelni, amikor láncra verjük. Az igazság gyorsan utoléri ezt a szörnyeteget. – mondta Milan.
– Jobb, ha én találom meg, te még megkönyörülnél rajta.
– Jó vadászatot Úrnőm! – emelte tisztelgésre fegyverét Milan, Xéna pedig gyors léptekkel futott a rabszolgaszárnyak felé.
– Gyorsan, siessetek! A kikötőbe kell menekülnünk! – sürgette Esmeralda a kábult rabnőket, hogy kövessék Milant, és felragadott egy pallost az egyik halott markából.
A kaput három kalóz próbálta elállni. A fickók harsogva nevettek az anyaszült meztelen, kardos lányon, de Esmeralda nem volt tapasztalatlan vívó. Jól emlékezett Justin leckéire.
Eleinte szórakoztatta a dolog. Úgy gondolta, mestere úgyis győzni engedi majd, ha látja, hogy a súlyos kardot tartó fehér karja megremeg. De ajkáról lefagyott a mosoly, amikor látta Justin komoly arckifejezését.
– Nem tudsz mozogni, ha páncél bilincsel. – mondta neki, és bemutatott egy pördülést.
Balett lépésnek tűnhetett volna, ha nem párosul a meztelen penge komisz döfésével, ami halálos fenyegetést jelentett. Megtanította, hogyan használja ki apróbb termetét, sebességét, akrobatikus képességeit a nagyobb, lassúbb fegyveres ellenfelekkel szemben. Most hálás volt a leckékért.
Az első kalóz az övébe dugta a kardját, és tekergő korbácsot húzott elő. A korbács nem volt méltó párja a pallosnak, de a meztelen hercegnő nem ajánlott kegyelmet. A kalóz csak a penge villanását láthatta, a mészáros lesújtó bárdjának tompa hangját hallhatta. Amikor korbácsos karja a földre hullott, a hercegnő már a másikra támadt. A harmadik gyorsabban reagált, de nem elég gyorsan. Kardja az üres levegőt szelte át, míg Esmeralda pengéje a nyaka és válla közti izmot érte. Mire egy merész mozdulattal az első ellenfelétől is megszabadult, gúnyos nevetést hallott a háta mögül. Megpördült és Arranit pillantotta meg, aki drágaköves tőrének fénye pengéjét megnyalva gúnyosan vigyorgott.
– Mindig tudtam, hogy a legcsodálatosabb dolgok, egyben a legveszedelmesebbek is. – vicsorgott rosszindulatúan.
– De most ideje, hogy feladd! A testednek minden nyílását élveztem már, most újabbakat fogok nyitni rajtad.
– A teheneiddel beszélhetsz így, nem velem! – vágott vissza a hercegnő, a szeme megvillant, amikor felemelte a fegyverét.
– Most a királyi ház asszonyával állsz szemben, és a büntetésed a kezemben van! – hirtelen szúrt.
A karcsú test a zsíros combok közé bukott, és Arrani mögött egyenesedett fel újra. A feje fölött tartott kard egy sima villanással herélte ki a kövér kereskedőt, majdnem a köldökéig hasítva fel a testet. Az megijedt a támadás gyorsaságától, még megfordult mielőtt a borzalmas fájdalom megbéklyózta volna. A lány hidegen adta meg a kegyelemdöfést, úgy ahogy Justintől tanulta. A csarnok csendjét csak a kövér test zuhanásának hangja törte meg. Esmeralda a vértől csepegő fegyverrel sétált ki a fénybe.
Xéna megtalálta a rabszolgaszárnyakat, és megkönnyebbülve látta, hogy az ottani asszonyok nincsenek elkábítva. Nem volt ideje megkeresni a kulcsokat, szétzúzta a zárakat, hogy kiszabadítsa őket. A cellák folyosójának végén egy tucat őr tűnt fel csupasz fegyverekkel. Xéna vijjogva repült feléjük, nem törődött azzal, hogy meztelenül száll szembe a kalózok sorfalával, és a számszeríjakat rászegező csatlósokkal.
– Athéné, szent istennő, védj meg engem ellenfeleimtől! – fohászkodott.
– Hiszen utoljára is azért álltál mellém a csatában, hogy megvédjem az ártatlanokat!
Meglepetésére az íjászok fegyvere lehanyatlott, az őrök előrenyomulása megtorpant. A Dunwich-i asszonyok fültépő rikoltása harsant fel mögötte. A kalózok rémülten hátráltak meg rabjaik gyilkos szevedélye elől. Az asszonyok szenvedélyes bátorsággal küzdöttek a szabadságukért. Harcoltak foggal, körömmel, összetört bútordarabokkal, a katapultok által lebontott falak tégláival, sikoltva és ütve, amíg csak állva maradt valaki.
Amikor vége lett hét nővérük feküdt holtan, és néhányan komoly sebekben, de minden őrt megöltek. Páncéljukat letépve szaggatták darabokra a testeket a felbőszült asszonyok.
Xéna parancsára a sebesülteket magukkal vive siettek a kikötő felé. Xéna pedig visszaosont, hogy Makhit megkeresse. Tudta, Makhi nem fog gyáván elmenekülni.
– Gyere Xéna! Mutasd meg nekem, mit tisztelnek benned a szárazföldiek olyan nagyon!
Ellentétben Arranival, aki elpuhultan élt a palotájában, Makhi a Vörös tenger egyik leghalálosabb kardforgatója volt. Felfogta Xéna csapását, félresöpörte a pengét, és halálos döféssel válaszolt. Xéna térdét Makhi gyomrába nyomta, hárított, de az oldalát szabadon hagyta. Alig sikerült elugrania, érezte a penge csípését, ahogy a bőrét súrolt a hegye. A két ellenfél ezután már nagyobb tiszteletet adott a másiknak. Csendben harcoltak, hiba nélkül, teljes összpontosítással, csak a tüdőből kipréselődő levegő mutatta az erőfeszítést. De Makhi nem húzhatta sokáig az időt, meg kellett törnie Xéna akrobatikus, könnyed védekezését. Sokat kockáztatott, amikor egy utolsó, vad támadással próbálta legyőzni a harcosnőt. Xénát a lendület ellenfele mögé sodorta, egyik pengéjét annak vállába mélyesztette, a másikkal kiütötte a kardot Makhi kezéből. Aztán a kard hegyét a végzetes döfésre emelte.
– Ha van istened, most fohászkodj hozzá kalóz! És imádkozz, hogy meghallgasson! Azok nevében, akiknek életét vetted, a sebek nevében, amelyek már sohasem gyógyulnak be, megöllek. – Xéna érezte, Athéné megbocsátott neki. Megbocsátotta a gonosz, sötét harcokat, rablásokat, martalóc-korát.
Érezte a tisztaságot, dicsőséget lelkében.
Milan megkönnyebbült, amikor végre Xéna is megjelent a kikötőben. Az utolsó rabnőket terelte fel egy hadihajó fedélzetére, ami majd visszaröpíti őket a szárazföldre.
– Hol a hercegnő?
– Nem veled van?
– El sem hagyta a Céh palotáját.
Kétségbeesetten keresték Esmeraldát. Milan pillantotta meg, amikor kilépett a tenger fölé magasodó szirtre, szándékát világossá tette eltökélt, gyötrődő arca.
– Hagyj meghalni Milan! – sírt reménytelenül.
– Nem Úrnőm! Nem fogom hagyni, hogy a rabszolgakereskedők még utoljára diadalmaskodjanak fölöttünk a haláloddal.
– Megtörtek! Meggyaláztak, elvették a méltóságomat! Elvették Justint. Minden, ami fontos volt, elveszett.
– De akkor is remélünk. Justin szeret téged! Az élethez nagyobb bátorság kell, mint a halálhoz Esmeralda. Justin szeret téged, és egyszer eljön érted. Ha pedig elpusztult, ő tudná, a szerelme túléli őt. Ez vigasztaljon a szenvedéseidben Esmeralda.
A hercegnő szomorúan, vonakodva hátrált. A kalózok erődjének groteszk borzalmait lassan elhalványította Justin arcának emléke. A bölcs, derűs, mosolygó arc, a vidéki lovaglások fényes napja. Lassan távolabb lépett a szirt szélétől, térdre hullott, és feltört belőle a zokogás. Milan átkarolta, és visszavezette a hajóra. Xéna tapintatos távolságba húzódott tőlük. Emlékezett, hogy védte, vigasztalta őt is a fiú, nem oly régen.
A hercegnő láthatóan hálásan fogadta Milan óvó karjait. Igen, a legtöbb nő örül a gondoskodó férfinak, míg én csak nevetek rajta? Dehogy! Herkules, szerelmem, mikor te tartottál a karjaidban, olyan biztonságban éreztem magam! Arról álmodtam, hogy levetem a vértemet, eltemetem a fegyvereimet, életem gyűlölt szimbólumait. Elfelejtem, hogy vágytam a hatalomra, szomjaztam az utamba állók vérére. Aztán megértettem, hogy másoknak szüksége van a karom erejére. Mert meg kell oltalmazni azokat, akik nem képesek megvédeni magukat. És én azokat fogom oltalmazni, akik mások erőszakától szenvednek.
– Milan, indulnunk kell!
– Hova Úrnőm?
– Meg kell tisztítanunk ezt a helyet! Nézd a teknőst, amin lovagolunk, nem tud szabadon kóborolni a vizeken, amiket úgy szeret. Valaki erős béklyókkal kötötte meg akaratát. Ezt csak erős mágiával teheti valaki. Meg kell találnunk, és feloldani a varázs alól az állatot. Kövess! A teknőc hatalmas, szaruval borított feje felé tartottak, útközben megálltak, hogy szétverjék a brigantik egy kis csoportját. A dunwich-i hajók kikötöttek, és a tengerészek harapófogóba szorították a kalózokat. A kifutó hajókat a fregattok üldözték. Milant és Xénát már a diadalmas tengerészek csapata támogatta az előrenyomulásban. A teknőc feje előtt, a maradék falak mögé húzódó íjászoknál akadtak el. A katonák olajjal töltött égő palackokat vetettek a résekbe, és a két harcos rohamot vezetett az utolsó erődítmények ellen.
– Öld meg azt, amelyik a mágus ruháját viseli! – kiáltotta Xéna, míg levágott egy brigantit, aki túlélte a lángokat.
– Látom. – mondta Milan, felkapva egy szigonyt a fal mellől.
A varázsló kétségbeesett erőfeszítéssel próbálta a teknőcöt bűbájának hatalmában tartani. De a hatalmas feladat minden erejét igénybe vette, így a Milan által dobott szigony akadálytalanul üthette át a fekete-arany ruhába öltözött férfi testét. A varázs szertefoszlásával az óriási teknős már csak a saját védelmével törődött, és lassan a víz alá merült. Xénáék a vízbe vetették magukat, és a lassan köröző dunwich-i hajók felé úsztak.
Esmeralda a katonáknak intett, siessenek, mielőtt az élő sziget teljesen elsüllyedne. Rémült kalózok hulláma próbált a hajók fedélzetére kapaszkodni, de visszaűzték őket a tajtékzó tengerbe.
– Nézd! Győztünk. – mondta Milan.
– Elpusztítottuk a bestia fekete szívét, de a csápjai még élnek.
– Nem félek tőlük!
– A végtagok majd új bestiákat növesztenek. A céhen belüli klikkek most versengeni fognak a hatalomért, de ha megújultak, visszatérnek bosszút állni.
– Az lesz az utolsó tévedésük. – mondta Esmeralda, míg figyelték a süllyedő, égő hajókat. A víz pezsgett a lerombolt erődítmény roncsaitól, a kalózok hulláin verekedő tengeri ragadózóktól.
– Amint hazatértünk az első dolgom lesz, hogy kérelmezzem apámtól a kikötővárosok megtisztítását. A Céh és a rabszolga kereskedők nem tehetik többé lábukat városainkba.
– Ó Bandarban nagyon elterjedt a korrupció. – vetette közbe a hajó kapitánya.
– Sok város háborúzni is hajlandó lenne, hogy megvédje a Céhet.
– Akkor legyen háború. Ezek a nyomorultak gyilkolták a szomszédainkat, elrabolták és eladták a gyermekeinket. Nem bújhatnak többé gerinctelen előkelők széke mögé. Tengerentúli gyarmatainkat sem tarthatjuk meg, ha saját városaink nincsenek biztonságban.
Esmeralda hercegnő a Willow folyó mentén utazott Milannal, Xénával és népes kísérettel. Megbízatásukat sikerrel teljesítették. Dunwich biztonságát katonai őrjáratok hálózata garantálta a mithrilbányákhoz vezető utakon és a környező tengereken. Dunwich elszánt hadai Xéna vezetésével visszaszorították a rabszolga kereskedelmet. Bár a Céh hatalma megszenvedte a Calimportnál elszenvedett vereséget, még inkább az azt követő heteket, piacaik távoli városokban újra feltűntek. De ameddig Esmeralda és Milan él, a dunwich-i nők közt nem lesz több eladott szerencsétlen.
Xéna elfogadta a hercegnő ajánlatát, hogy maradjon a városban. Boldog volt Milan közelében, aki a várőrség kapitánya lett. De ahogy a napok múltak, és hűvös szelek kezdtek fújni, egyre többet gondolt szülőföldje dombjaira, az asszonyok dalaira aratás közben. Dunwich kedves, hálás polgárai már közömbösnek tűntek számára. Udvariasságuk, előzékenységük megfakult, egyre inkább érezte, haza kell térnie. A változást Milan is észrevette Xénában, beszélni szeretett volna vele, de sohasem tudta rávenni, hogy kimondja, mi játszódik le benne. Xéna sem tudta, hogyan mondja el, miért kell elhagynia, s mivel győzze meg a fiút, hogy egyedül, nélküle kell elmennie. A változás Esmeralda éles szemét sem kerülte el, s a nő egy éjszaka alkalmat teremtett a beszélgetésre.
– Te nagyon elnéző vendéglátó vagy hercegnő. – próbálta Xéna megkerülni a választ.
– És én nagyon jól érzem magam a palotádban. Tudom, hogy mindenki szívesen lát, de nekem vissza kell térnem a szülőföldemre.
– Sok szerencsét kívánok neked Xéna. Városunkban mindig szívesen látott vendég vagy, ha erre jársz. – Esmeraldának remegett az ajka, amint a lágy szavak elhagyták.
– Szeretném, ha sok olyan harcosunk lenne, mint te. Szeretném, ha egyszer újra a személyes testőröm lennél.
– Milan ugyanolyan jól gondoskodik a biztonságodról, ahogy Justin is tette.
– Nem valószínű. – remegett meg Esmeralda hangja.
– Azt hiszem Justin valóban elveszett, s Milant te viszed magaddal.
– Nem, ő nem jöhet velem, én túl messzire megyek, hogy hazaérjek. Mit gondolsz, én nem láttam, hogyan néz rád? Hogyan nyílik meg a szíve, ha a te hangodat hallja? – lehunyta a szemét. Egyszerre emlékezett anyja utolsó szavaira, a dacos válaszra, a véres vágyakra, és Milan hűséges rajongására, kitartó gyengédségére.
– Milan téged szeret Xéna.
– Szerethet, de rád van szüksége, s ez fontosabb az első szerető boldogságánál.
– Elmondod neki?
– Nem hiszem, hogy képes vagyok rá.
– Képes vagy rá, ha valaki, te képes vagy ilyen áldozatra is. – Esmeralda királynői tartása elveszett a könyörgésben.
– Ez a seb még nekem is túl fájdalmas lenne.
– Igen Xéna. Mégis az ilyen sebek vigasztalják legjobban lelkünk fájdalmát.
– Nem értem.
– Szegény Xéna, gondolom, hogy nem érted. Senki nem érti, aki nem tapasztalta még, hogyan forr be egy ilyen veszteség ütötte seb, hogyan csitul a fájdalom halvány folyamatos lüktetéssé odabent. Szegény Xéna, és a szegény férfi, aki mindkettőnknek kedves.
Milan az asztalnál írt. A negyedik kimutatásával végzett már, ha eggyel kész volt, gondosan aláírta, és félretette. Száraz, finom homokot szórt rá, hogy felitassa a tintát, aztán megdörzsölte a szemét. Holnap előlépteti a helyettesét, és benyújtja lemondását. Mindig le tudta győzni a nehézségeket, de azok mindig világosak voltak. Xénával hetek óta valami baj volt, valami, amiről nem beszélt. Ha nem találja a helyét a városban, akkor nem keresheti a megoldást egyedül. Milan pedig nem hagyhatja magára Xénát. Halk kopogtatás az ajtón.
– Elengedlek mára! Ma éjszaka már nem lesz szükségem rád. – szólt ki Milan.
Zavarba jött, amint Xéna lépett be. A harcosnő finom selyemköntösbe burkolózott. Halványkék, tengerre emlékeztető ruhába. Milan először látta így. Amikor páncélban volt, fegyverrel a kézben mindig erőt sugárzott, de ez most egészen másfajta hatalom volt. Más, de nem gyengébb erő.
Esmeraldának igaza volt, gondolta Xéna. Volt valami finom, légies, kecses és felemelő a saját fájdalmában. A torkában gombócot érzett, tekintetét szemérmesen a padlóra szegezte, ahogy a szónoklatra próbált emlékezni, amit egész délután fogalmazott. De a szavak elvesztek, amint Milan elélepett, és átölelte.
Herkules, te sohasem mutattad nekem ezt az oldaladat. Ha választok, tudom, hogy mindig a legjobbat választom, neki is, magamnak is. Miért nem tudom most mégsem kimondani? Miért, hogy vele akarok lovagolni a tavaszi legelőkön? Vele akarom megosztani az álmaimat. Nem akarok aggódni az éjszakai biztonságomért, vagy azért, hogy mikor eszem újra. Nyugodtan akarom üdvözölni az embereket a fegyvereim nélkül is. Érezni akarom az erejét, amikor egymás mellett fekszünk az ágyban. Hallani a szívverését a mellemen, hallani, ahogy a nevemet suttogja, amíg szerelmeskedünk. Nem lehet. Az én utam más, és abban ő nem vehet részt. Lelkemnek ez a része nem élhet most. Nem élhet együtt a soha meg nem bocsátó sötét kísértetekkel, akik mohón tolakodnak álmaimban.
– Miért sírsz Úrnőm? – Xéna kétségbeesetten nézett rá.
– Ne hívj így Milan! Többek vagyunk mi egymásnak, mint bajtársak.
– Így van kedvesem. – mondta az, és végigsimogatta Xéna sötét haját.
Ajkaival súrolta nyakának puha bőrét, gyengéden harapta a füle mögött. Xéna a sírás szélén már minden esélyét elveszítette, hogy megszólaljon. A fiú erős karjának vigasztalása szétszaggatta utolsó elhatározását is. Ő, aki hátrálás nélkül dacolt karddal, nyíllal, ököllel, elhullott egy gyengéd érintéstől. Meghajolt a fiú elvesztésének lehetősége előtt.
Xéna eltolta Milant, és megoldotta a selymet a vállán. Az elválás szomorúságát másként is ki lehet fejezni, a fájdalmas szív tűzbe borult, a fátyol a lábához hullott, és Milant kézen fogva maga mellé húzta az ágyra. Xéna teste lázas volt és kitartó. Remegő combokkal szorította magába a fiút. Ujjai a hajába markoltak, míg ő csókolta a vállát, nyakát, kulcscsontjának a mélyedéseit. Xéna csípője erős, lassú ritmusban ringott, két kézzel markolta Milan fenekét, érezte az izmok feszülését, a testében tomboló férfiasságot. A nedves, összegyűrődött lepedőt tépte önkívületében. Milan összekulcsolta ujjaikat, teljes hosszában az ágyra szorította őt, és görcsbe ránduló csípővel siettette őt. Xéna felkiáltott, amint a testük szorosan összepréselődött.
A kiáltás néhány percre félbe is szakította szerelmeskedésüket. Milan óvatosan csak a fejét dugta ki az ajtón, és zavartan mentegetőzött a felriasztott cselédségnek. Xéna könnyes szemmel, és tiszta szívvel kacagott. Ritkán tett ő olyat, ami miatt mentegetőznie kellett volna, különösen egy férfi előtt, most boldogan nevetett Milan szégyenlősségén, és a rémült cselédek tiszteletteljes hátrálásán.
Aztán a fiú visszamászott az ágyba, és belekeveredett az ágyneműbe, mialatt apró csókokkal árasztották el egymást. Ekkor már lágyan, óvatosan ölelkeztek, a gyönyör izzása a ragaszkodás melegévé csendesedett.
Xéna felkelt, és lenézett a mélyen alvó városra. A levegő friss volt, és ő örült, hogy mégsem tudta elmondani. Immár megértette a fájdalmat, de tudta, nem tehet mást. Milan az ágy szélén ülve nyúlt utána.
– Gyere vissza az ágyba, Xéna. Ez a csendes éjszaka olyan gyorsan elmúlik.
– Ölelj meg Milan! – hálás volt a sötétségnek, hogy elrejti a szemében csillogó könnyeket.
A reggeli nap beözönlött az ablakon, és melegével felébresztette Milant. A fiú a félálom kellemes érzésével nyújtotta karját Xéna felé. De csak a gyűrött, kihűlt lepedőt érezte maga mellett. A szoba csendes és üres volt. Kapkodva öltözött, és Xéna szállására rohant, de az ajtó előtt megtorpant. Már tudta, mit talál. Bár a csalódás keserű volt, nem volt meglepve. Az ablakból kinézett az ébredő világra. Tiszta nap volt, közömbös a bánat iránt.
Xéna ott lovagolt valahol a napsütötte földeken, fölötte az ég olyan lágy kék, mint azok a szemek, amelyekből – Milan tudta – csorognak a könnyek.