Váratlanul hivatott az Intézmény nagyhatalmú csoportvezetője és egyben igazgató helyettese is. A kékharisnya típusú öreglány pártkörökben felettébb befolyásos valakinek számított, és nem lebecsülendő, de a munkásőrségnek is oszlopos tagja volt.
– Hallom Gyulám, hogy bajban vagy – meredt rám savószín szemeivel, amitől menten a hideg futkosott végig a hátamon, s lábaim citerázni kezdtek.
Na ez megint készül valamire! – fordult meg bennem.
Kis hatásszünet után még egyszer lesújtón végignézett rajtam, miközben ragyáit piszkálgatta ripacsos orcáján, majd így folytatta.
– Elkapartad magadat a munkahelyeden s ennek nálunk is hatása lesz: megszűnik a mellékállásod. Értjük egymást Balogh úr?
Megrökönyödve meredtem rá.
– De hát mi bajotok velem Borikám? – nyögtem halálra váltan. – Hiszen a gyárban megkaptam a büntetésemet a kimaradozásokért.
– Nem eleget! – vágta rá szigorúan. – Mint már említettem kénytelenek leszünk megvonni elsejével a mellékfoglalkozási engedélyedet.
– Borikám, ha istent ismersz, nem teszed ezt velem! Miből élek, ha elesek ettől a havi 1200 Ft-tól is?
– Legfeljebb kevesebb marad nőkre, piára meg kártyára, Balogh úr! – köpte az arcomba gúnyosan a szavakat, miközben savószín szemeit egy pillanatra sem vette le rólam. Úgy bűvölt, mit csörgőkígyó az egeret.
– Ezt nem gondolhatjátok komolyan Borikám!
– De, egészen komolyan gondoljuk. Holnaptól be se gyere! A gazdasági irodán majd elszámolnak. Meleg a pite Gyulám.
– na, de ennyire? – néztem rá esengve, mire kőkemény szíve meglágyulni látszott. Mintha eszébe jutott volna valami mentő ötlet. Homlokát ráncolva rejtélyes mosollyal kibökte
– Lenne egy megoldásom számodra. Kifested a cellámat, kitapétázol nálam. Busásan megfizetlek.
– És utána, mi lesz utána? – kapaszkodtam szavaiba kétségbeesetten.
Megvetően végigmért, perzselő tekintetével végigsiklott rajtam, de úgy, hogy a víz csurgott végig a hátamon, majd tekintete megállt s elidőzött ágyékomon, aztán megszólalt sejtelmesen.
– Lesz munkád utána is, ha okos leszel… Hétfőn reggel jelentkezzél nálam teljes felszereléssel. Most pedig elmehet Balogh úr!
Hétfőn aztán vödörrel, ecsettel, létrával felpakolva megjelentem Borcsánál. Merthogy magamban belül mindig csak Borcsának hívtam ő főnökasszonyságát. Borcsa elvtársnő régi, rókalyukszerű, mosókonyhából kialakított lakásában fogadott.
Felvázoltam neki a munka ütemezését, a körülbelüli költségeket. A díjazást rábíztam. Tárgyalás közben tisztességesen kínált pálinkával, sörrel, s emberi hangot próbált megütni. Ez meglehetősen nehezére eshetett, mert a sok idióta brossura és különféle pártszemináriumok hatására kezdett begolyózni, és rém magasan hordta az orrát. Mindenki rettegett tőle, mindenki gyűlölte a háta mögött. De szemből hízelegtek neki, és megalázkodtak előtte. Egy szavába került, és fönn, az elvtársi régióban rögtön intézkedtek. Velem mindenesetre nyájasnak mutatkozott.
– Bocikám, pia a hűtőben, kaja ugyanott. Egyél, igyál, de dolgozzál, ne lazsálj! Ötkor itthon vagyok, főzök valamit, aztán segítek. Most rohanok be! Délután fegyelmi tárgyalást vezetek. Igyekszem haza. Na, szí’ haver! Munkára fel! – mondta, és elviharzott.
Én pedig nekiláttam a régi tapéta levakarásának. Munka közben igencsak megizzadtam és elfáradtam. A folyadékhiányt a hűtőben talált sörrel pótoltam. Mire Borbála hazaérkezett a falak lecsupaszítva álltak. Ő rögtön felmosott, én meg sörömet szopogatva pihentem addig. Hamarosan a vacsora is elkészült. Meg kell adni, igen finom falatokat tudott készíteni, pártnagysága létére. Így senyvedtem már nála három napja, amikor eljött a szombat. Ő is otthon maradt, és kettesben könnyebben haladt a munka. Mivel már a tapétázásnál tartottunk, én egy fekete klottgatyában szorgoskodtam félmeztelenül, Borbálán meg csupán egy szellős otthonka volt a májusi melegben. Este kilenc óra fele végeztünk, és vacsorához ültünk. Azaz, csak én ültem, mert Borbála nem evett, kiszolgált, mint valami méltóságos urat.
Észrevettem, hogy csak úgy önti belém a pálinkát, és valahogy más, mint rendesen. Még ő is felhajtott egy-egy kupicával, vacsora után pedig vörösbort hozott. Cigarettával kínált, és sűrű pislogás közepette elárulta a titkot.
– Hamarosan kiemelnek…
– Nocsak – bámultam rá –, első titkár leszel?
– Az nem, de igen jó helyem lesz. Talán tudnék érted tenni valamit. Kellene nekem egy mindenes.
– Személyi titkárféle? – lelkesedtem a fél liter pálinka hatása alatt.
– a túlzás, de kell mellém egy mindenes, aki elintéz ezt meg azt. Amolyan személyi szolgálattevő.
– És rám gondoltál – folytattam izgatottan.
– Hát, ha okos lennél Gyulám, megfoghatnád az isten lábát! De ezért áldozni is kell!
– Áldozok én Borikám, szívesen, csak szabaduljak a gettóból, már nagyon kiáll a rudam.
– Szóval tetszene a dolog?
– Benne lennék.
– Na, erre igyunk! – mondta, és pálinkát töltött. Koccintottunk. Az ital teljes ködfelhőbe borította az agyamat.
– Tudod, ilyen beosztásban nem nézik jó szemmel, ha nincs az embernek valakije. Szóval érted a szitut?
– Értem hát, vegyelek el feleségül?
– Nem erről van szó. Nekem egy személyi szolgálattevő kell.
– Értem, egy nem hivatalos pali! Aki viszi a táskádat, este meg teszi, amit kell.
– Hát, valami ilyesféle, de szigorúan csak köztünk maradjon! Tudom, milyen lepcses pofád van Gyulám, de azért megfelelsz. Neked is érdeked, nekem is! Na, megegyeztünk?
– Meg! – csaptam az asztalra. – Mondjad, mi a dolgom, aztán isten neki!
Borcsa arcán kigyúltak a pattanások. – Akkor munkára föl! – mondta belelkesedve.
– Kaphatnék esetleg még egy kis szíverősítőt, Borám? – riadtam vissza a rám váró megpróbáltatásoktól.
– Már hogyne, drága Gyuszikám! – készségeskedett Bora, és telebuggyantotta a poharakat.
– Rögtön jövök – mondta. – Addig mássz fel a létrára, Boci! – adta ki az ukázt a fürdőszobából. Én bambán felmásztam, ő meg egy korbáccsal a kezében, anyaszült meztelenül beballagott, és megállt a szoba közepén. Az ütleget jól megsuhogtatta, és végigvágott vele a hátsó felemen.
– Gatyát le! – rikoltotta a korbácsot rázva.
Ijedten dobtam le magamról glottgatyámat. Gondoltam, mi történhet? Legfeljebb, ha nagyon, muszáj, megkefélem ezt az őrült nőt.
– Na, Gyulám, most olyat játszunk, hogy én vagyok a te rabszolgád, és azt teszem, amit parancsolsz!
– Öltözz fel! – dadogtam szememet eltakarva, mert a látványtól borsózni kezdett a hátam. Ugyanis Borbála egész combját fekete szőrzet borította, sőt a hasát, de még a melle közét is. Két hegyes bimbója viszont feszesen meredt rám. – Atya isten, öltözz fel! – nyöszörögtem önkívületben. – Nem, ilyen nincs – motyogtam, inkább csak magamnak befelé.
– Gyere le! – vágott végig rajtam. Amikor nagy nehezen lekecmeregtem, kezembe adta a korbácsot. – Én vagyok a te rabszolgád. Üssél, ne kímélj! Alázz meg!
– Na, de ilyet! Borikám, ezt nem kívánhatod! – vonakodtam.
– Üssél, üssél! Alázz meg, te pipogya fráter! – hörögte rekedten, és négykézlábra ereszkedett előttem. Remegve emeltem fel az ütleget, és mielőtt odavágtam volna, megnéztem, hova ütök. Iszonyodva meredtem hátsó combjaira. Egészen a segge partjáig fekete szőrrel benőtt burzsinttal borította be a jó isten.
– Uramisten, ne hagyj el! – rebegtem, és odahúztam neki.
– Még, még! – vinnyogott. – Én meg abriktoltam rendesen. Erre kezdett begerjedni. – Ülj fel a hátamra! Én vagyok a kutyád, alázz meg!
– Jó, felülök – adtam meg magamat –, de hogyan alázzalak meg?
– Szidjál, pocskondiázz! Mondj el mindennek!
– Ahogy akarod, Borikám! Te büdös, rusnya féreg! – puff, húztam szőrös valagára. – Te munkásnyúzó, te átok! – puff, és megint lesújtott a korbács. Ettől irtóra begerjedt, és elindult velem a fürdőszoba felé. A fogasról lekapott valami kutyahám félét, és magára tette.
– Én vagyok a szánhúzó kutyád… – lihegte. – Üss, szidj, ne sajnálj!
Ha csak ez hiányzik, gondoltam magamban, megkapod, amit a beosztottjaid suttognak a hátad mögött. – Te karrierista kurva! A rosseb essen a bőrödbe! Nesze, nesze, gyí! Ne te ne, pártbarom!
Így lovagoltam, csépeltem, szidalmaztam, míg ő habzó szájjal, kócosan, lógó hajjal, csuromra izzadt szőrzettel vonaglott alattam. Egyre jobban felizgult. Bennem meg dolgozott a szesz.
– Üssél, ne kímélj! – könyörögte zihálva, én meg csépeltem, ahogy bírtam. Annyira belejöttem, hogy már kezdtem élvezni a dolgot. Természetesen ebben közrejátszott a rengeteg pia is. Ő csak nem akart betelni… Aztán egyszerre lelökött magáról, fejét a padlóhoz nyomta, farát felemelte a plafon felé, és szétterpesztette oszlopszerű szőrös combjait… Lucskosra élvezett, hatalmas szeméremajkakkal keretezett nemi szerve csapzottan tátotta ki mohó száját…Én elkábulva, állati gerjedelemtől fűtve gondolkodás nélkül bíborlándzsámra tűztem. Amikor elértem a méhét, iszonyúan elkezdett vinnyogni, úgy szűkölt, mint egy szuka.
– a pofád úristenit! – húztam rá a korbáccsal attól félve, hogy a szomszédok kihívják a rendőröket a hajmeresztő vinnyogás hallatán, de ő csak nem hagyta abba. Valahogy befogom a száját, gondoltam, de első próbálkozásomra beleharapott a kezembe, így hát kénytelen voltam betömni a glottgatyával. Na, ettől elcsendesedett.
Kielégülten, félig ájultan fordultam le róla. Mire magamhoz tértem, ő már újra otthonkában sürgölődött körülöttem, és egy pohár hideg sörrel kínált. Miközben mohón ittam, dülledt szemmel bámultam rá, mint egy kísértetre. Elkapva tekintetemet, egy köteg százast nyomott a markomba, és így szólt:
– Tartsd a pofád! Ha nem ugatsz, haverok leszünk, de ha eljár a szád, kinyírlak!
– Nekem, Borikám? Inkább a nyelvem harapom le, minthogy egy szót is. Meg aztán ki hinne nekem? – vigyorodtam el, rádöbbenve a helyzet fonákságára.
Vasárnap már csak a tapétaszegélyek felragasztása és a bútorok helyrerakása maradt hátra. A munka is lazább volt, a hangulat is oldottabb. Borbála egészen feloldódott.
Azt ugyan nem tudtam eldönteni, hogy az előző esti korbácsolás, vagy a szép, újjávarázsolt lakás hatására, de mindenesetre röpködött körülöttem. Fején kis fityula, előtte fodros kötény, sütött-főzött, itallal kínált. Szóval nagyon kitett magáért. A lemezjátszón a Székelyfonó szólt, minden ünnepinek hatott. Miután befejeztem a munkálatokat, asztalhoz ültünk. Borbála pezsgőt vett elő a hűtőből, koccintásra emeltük a poharakat.
– Gyulám, az új lakásra és az állásomra; mától fogva igazgatónő vagy titkár elvtársnő vagyok! Erre igyunk! Proszit!
Én nagy szemeket meresztve, óvatosan kérdeztem meg:
– És mi ez az igazgatónőség, Borika? Itthon szabad így mondanom, remélem? – kaptam a szám elé a kezemet, mintha attól félnék, hogy rosszul szólok.
– Szabad, de, csak ha senki se hallja! Bár, mert a falnak is füle van, legjobb lenne, ha elvtársnőnek szólítanál itthon is. Sose lehet tudni.
– Borbála elvtársnő, mi lenne az, az új beosztás?
– Fiam, igazgatók lettünk, igaz, hogy csak hetven ember tartozik alám, de ez már beosztás. A tyúkfarmnak kell az erőskezű vezetés, és mivel egyben van az apaállat-teleppel, így azt is átveszem. De ez csak mellékes, mert a főállásom a pártfunkcióm: járási instruktort csinált belőlem a Zarga elvtárs.
– És a munkásőrség, azzal mi lesz?
– Természetesen azt is viszem, de csak közlegényként, mert a pártot védeni kell, Gyulám.
– Ó, Borbála … elvtársnő, ennyi rangot hirtelen, nem is tudom, hogy lehet ezt bírni energiával! – hízelegtem neki.
– Ne félts, majd lesznek helyetteseim… És még megtartom a fegyelmi bizottsági reszortomat is, ha már kiharcoltam négy éve. És beválasztanak a HNF-ba, mert kell ott is egy megbízható káder. Szóval, Gyulám, emelkedik a csillagunk.
– Bocsánat, csak a tiéd, az én szekerem rúdja meg kifelé áll.
– Mondtam már, ha okos vagy, megfoghatod te is az isten lábát. Már beszéltem rólad az elvtársaknak. Ismerik a Tyutyu haveroddal való viszonyodat, mindent tudnak rólad. Havi hatért simán átveszlek az apaállat-telepre.
– Hova? – kérdeztem megrökönyödve, azt gyanítva, nem jól hallok.
– Oda, oda, mégpedig inszeminátornak. Szükség lesz bizalmi emberre!
– Atyaisten, én inszeminátor, hiszen még egy szemináriumom sincs! Mit kell ennek az izének ott csinálni?
– Semmit. Nem kell ahhoz nagy ész, Gyulám!
– Na, az jó… kicsi munka, nagy pénz, kevés ész, ez kell nekem. Mi lenne a dolgom?
– Hát, amolyan lófaszigazgató lennél… Ahhoz csak értesz, nemde?
– Micsoda? Boriskám, ezt a szégyent! Hogy én, na nem! Egy Balogh, lófaszigazgatónak? Ezt, nem vállalom!
– Most meg mi a baj? – nézett rám Borbála aggódva, és egy pohár pálinkával próbálta lelkivilágomat helyrebillenteni.
– Hát, tulajdonképpen elvállalhatnám – hebegtem, lenyelve a pálinkát. – De, csak másodállásban végzem! Nem röhögtetem ki magamat.
– Gyulám, a pénznek nincs szaga. Itt megfognád az Isten lábát. Annyi csirkét viszel haza, amennyit nem szégyellsz. Ezt természetbeni juttatásként kapnád tőlem. És amit sikeres búgatás, hágatás esetén a szaporulat után prémiumban kapnál, az sem akármi. Gondolkozz! Nem érdekes, hogy mi van az ember munkakönyvében, csak az, könnyen jut-e a húsosfazékhoz, vagy nehezebben. Miért, most mi vagy?
– Egy senki, egy ötezer forintért robotoló nímand a gettóban. Nincs se ünnepem, se vasárnapom, csak kommunista szombatjaim vannak.
– És mi lehetsz?
– Fehérkesztyűs úriember, Borám!
– A kesztyű, az stimmel Gyula, de az úriember? Hm, ehhez még csiszolódnod kellene.
– Tudom, a marxista etika, esztétika, Lukács töke.
– Nem a Lukács töke, te tökfej! A Tőkét Marx elvtárs írta!
– Lukács töke, Marx töke, nekem egyremegy.
– Fityfenét! Óriási a különbség, te mafla!
– Hát nem is tudom. Annyira összezavartál, olyan hírtelen jött ez a nagy lehetőség, hogy aludnék rá pár hetet.
– Csak semmi kibúvókeresés, ez pártfeladat Balogh elvtárs! – jelentette ki Borcsa felajzva, s alányúlva csavart egyet a zacskómon. Azt hittem, menten kilehelem a párámat.
– Dehát nem vagyok párttag – vágtam ki az utolsó adumat. Borit ez nem érdekelte, elengedte a füle mellett lamentálásomat, és ellentmondást nem tűrően kijelentette:
– Majd leszel! Ha kell, visszadátumozva elkészíttetem az igazolványodat, akár 1945-ös dátummal, ha kell! Visszamenőleges hatállyal reaktivállak!
– De Borikám, csak négy éves voltam akkor?
– Nem számít, semmi sem számít – hörögte, bepárásodott szemeit rám meresztve, otthonkáját letépve szembefordult velem.
Most a változatosság kedvéért új figurát dobott be. A korbácsolás előtt meg kellett kötöznöm, muszáj volt egy párszor leköpnöm, és amikor kiélvezkedte magát, ráadásnak jöhetett a lovaglás, szidalmazásokkal spékelve. Végül pedig a bokafogás, az állatias szűkölés és vinnyogás, s a szőrös combok fortyogó vulkánjának lecsillapítása. Mitagadás, én is teljesen megvadultam, és teljes dühvel, szadista indulattal elégítettem ki ezt a szerencsétlen némbert. Miután ezt a nehéz harci feladatot letudtam, megfürödtünk, és Borbála baby doll-ba öltözött. Felbontottunk még egy üveg , pezsgőt, és halk zene mellett beszélgettünk. Borbála olyan őszinte volt, mint talán még soha senkivel.
– Gyulám! Tudom, hogy mit gondolsz rólam, de nem érdekel. Egyet vegyél tudomásul, hogy valahol én is ember vagyok. És bárhogy titkolom is, nő. Nekem is vannak igényeim, nekem is hiányzik a szex. Azt hiszed, hogy jó nekem ez a hülye kékharisnya póz? De hát valamivel el kell nyomnom a gyengéimet, pótolnom kell, amit az élet megtagadott tőlem. Ki akar egy ilyen nőt? Minek nekem gyerek? Hogy szégyelljen, ha rám néz; vagy az is ilyen legyen!
– Igazán sajnállak Borbála! Mit tehetek érted?
– Csak annyit, hogy néha feljössz, kisegítesz. Csak biológiailag, mintha egy állatot hágnál meg. Nekem úgy is jó.
– Mint egy kecskét?
– Mint egy kecskét. Ha erre van gusztusod, kecske leszek, nőstény kecske!
– De Boriskám, hogy a fenébe lettél te ilyen?
– Hát ez az! Állítólag valami mellékvese daganatom volt hétéves koromban, akkor kezdtem el szőrösödni. A daganatot később levették, de szőrzet megmaradt. Ó, ha tudnád, mennyit sírtam miatta, hányszor akartam öngyilkos lenni! Nem tudhatod, hogy én mennyit szenvedtem. Nekem nem lehettek ábrándjaim szép ifjú hercegekről, nekem senki sem udvarolt. Mindenki elhúzódott tőlem. Még barátnőm sem volt soha. Ó, ha tudnád, milyen borzasztó, ha nem kellünk senkinek!
– Ezért gyűlölöd az embereket?
– Csak a boldog embereket, Gyulám. Amikor valaki az osztályomról férjhez megy, gyereke születik és gratulálni kell, akkor én meg tudnám fojtani. Istenem, mi az én bűnöm, miért lettem én ilyen csúf? Pedig az anyám szép volt, szép még most is. Nézd! – vette elő a fényképes dobozt és egy halom képet borított elém. Szülei, testvérei, egy csomó kisgyerek, az egész család. Szépek, helyesek, vidámak. Csak ő komoly mindig a képeken.
– a testvéreidet is irigyled?
– Hova gondolsz, akkora állat azért mégsem lehetek! A gyerekeiknek én vagyok a keresztanyja, ők tartják bennem a lelket. Elfogadnak olyannak, amilyen vagyok, nem bámulnak meg, nem húzódnak el tőlem.
– És az anyád?
– Sajnál, de nem mutatja. Belül ő is szenved. Támogatom őket, és büszkék rám, a karrieremre. Pedig hidd el, a karrier nem érdekel. Értük teszem, hogyha már ilyen nagy bánatot okoztam nekik azzal, hogy nem mentem férjhez, nem vagyok anya.
– Talán ha találnál egy jóravaló pasast, rendbe jöhetne minden … – próbáltam vigasztalni.
– Tudod, egyszer férjnél voltam, de azzal sem volt semmi szerencsém. A férjem idegbeteg volt, ráadásul hiperszexualitásban szenvedett, mindig rajta volt a kangörcs. Állandóan gyimakolt, kétszer be is véreztem, olyan durván bánt velem. Az anyósom egy átkozott hárpia volt, a drága fiával szinte kiüldöztek a világból. Egy életre megutáltam a férfiakat.
– És a nőket?
– Azokat is. Habár az utóbbi években megnyugodtam, megbékéltem a sorsommal. Már nem lobog bennem a gyűlölet. A karrierem, a munkahelyi és pártbeli sikerek kárpótolnak valamit – mondta maga elé meredve, s üstökömnél megragadva maga elé húzott. Savószín szemeit szemeimbe fúrva rákezdte. – Őszintén beszélek. Megcsinálom a karrieredet, a hátamon feljuttatlak a magasabb szférákba…! Nem, nem szeretetből, hanem számításból… Most a hónod alá nyúlok, s ha más szelek fújnak, ha összedől a piadesztal, amelyre állítottalak, ha leomlik a bálvány, te kihúzol a romok alól. Vállalkozót csinálok belőled, gazdag embert a megmentett pártvagyonból.
– De Borikám – hebegtem meghatottan, de ő betapasztotta balkézzel a számat, s jobb tenyerével megmarkolta heréimet. Így elhallgattatván még egyszer megismételte.
– Megcsináltam a szerencsédet, s cserébe te fogod megcsinálni az én szerencsémet, ha eljön az ideje… Hajaj! Kölcsönkenyér visszajár, Gyulám!
