Kora délután búcsúzunk el. A hazafelé úton a főnököm felteszi azt a kérdést, amelyen már én is sokat gondolkodtam:
„Beszéltél már azzal a céggel, ahova mentél volna dolgozni?”
„Nem… pénteken nem volt rá időm, és túlságosan össze voltam zavarodva… Nem tudtam, hogy mit mondjak nekik.”
„Rendben. Hétfő reggel kezdjél ott, ahogy megbeszéltétek. Ha a munkaszerződés miatt kérnék a kilépős papírjaidat, mondd azt, hogy beteg a személyügyesünk, de utánanézel. Szerdáig dolgozz ott, majd mond azt, hogy magánügyi okok miatt, bár borzasztóan sajnálod, de sajnos nem maradhatsz.
Jó lenne, ha csütörtökön már nem kellene bemenned, úgyhogy lehetőleg reggel közöld velük. Addig is minden nap, amikor ott végeztél, gyere be hozzánk. Mindig hívj fel telefonon, amikor elindulsz.
Amikor a céghez mész, úgy öltözöl, ahogy akarsz, de mire bejössz az irodába, bugyi ne legyen rajtad. Neked van kocsid, nem?”
„Van, csak most épp szerelőnél. Kedden lesz kész, ha hinni lehet az ügyfélszolgálatosnak…”
„Rendben. Gyere taxival, ne mássz át a városon pucér puncival. Lehet, hogy megdugnának párszor útközben, ami nem is lenne baj, viszont iszonyú mocskosak az utcák és a közlekedési eszközök. Ne felejts el számlát kérni. Mármint a taxistól. És még egy: sürgősen borotváld le a pinádat, egyetlen szőrszálat sem akarok látni rajtad legközelebb.”
Ez a megoldás számomra is tökéletesen megfelel, bár az „új” helyen nagyon kínosan érzem magam. Jópofa cégnek tűnik, az első nap szinte alig adnak munkát, főleg a munkatársak bemutatása és a különböző feladatokkal való megismertetés zajlik. Ettől függetlenül igyekszem minél többet magamra vállalni, hogy később elhigyjék, komoly oknak kellett lennie, ami miatt lelépek.
Esténként bementem a céghez – a főnököm úgy viselkedett velem, mintha soha, semmi sem történt volna köztünk. Egyetlen apróságot leszámítva: valahányszor megérkeztem, leellenőrizte, hogy valóban babapopsi-simaságú-e a puncim. Ezt követően megnéztem, milyen SOS munkáim vannak, ami valóban nem tűrt halasztást, azt gyorsan megcsináltam, a többit pedig rendszerezve előkészítettem csütörtökre. Valójában nem volt különösebb gond. Azzal ugyan tisztában voltam, hogy meg fogok szakadni a melótól, de ezek főleg adminisztratív jellegű feladatok voltak, tárgyalás, szerződés-előkészítés, fontos megbeszélés nem volt ezekben a napokban, kivéve Vincent látogatását, de ő inkább csak ismerkedett – távollétemben – a céggel és a főnökömmel, szerződéskötésre, komolyabb tárgyalásra nem került sor.
Szerdán beszéltem az „új” főnökömmel. Nagyon meghökkent, főleg a „nagyon komoly magánéleti okokra” való hivatkozásnál, amelyet akkora sóhajjal hoztam a tudomására, hogy nem is mert faggatni. Szerdán sokáig maradtam, hogy mindent rendbetegyek, és minél kevesebb fennakadást okozzak, majd beugrottam a végre megjavított Kispolskimba, és már siettem is az igazi főnökömhöz.
Nagyon be voltam sózva: szombat óta lényegében semmi sem történt, és majd megőrültem a vágytól. A pár másodperces tapogatások, amikor a borotválkozás minőségét ellenőrizte, csak még jobban felhergeltek, ám szexről, kielégülésről szó sem volt. Este, amikor beestem az ágyba, majdnem magamhoz nyúltam, ám valami furcsa, megmagyarázhatatlan félelem visszatartott. Biztos voltam benne, hogy erről is be kellene egyszer számolnom, és nagyon szégyelltem volna. Ráadásul nem voltam teljesen biztos benne, hogy egyáltalán szabad-e.
Már majdnem megérkeztem a céghez, amikor rádöbbentem, hogy nem vettem le a bugyimat. A következő közlekedési lámpánál gyorsan feljebb igazítottam a szoknyámat, felemeltem a fenekemet, és letoltam. Miután kiléptem belőle, illedelmes kislányhoz méltóan lehajoltam érte, hogy fölvegyem és elrakjam a ridikülömbe. Amikor újra felültem, és lecsekkoltam az – egyébként még mindig piros – lámpát, gyorsan körülnéztem, nem látott-e meg valaki. Meglátott. A szomszédos autóból úgy bámult egy pasi, hogy attól tartottam, kiesik a szeme. Bár az ő sávjából elvileg nem lehetett balra fordulni, ez a legkevésbé sem zavarta: követni kezdett. Tettem néhány kört, hogy lerázzam. A céghez persze nem tudott volna bejönni utánam, hiszen a parkolóőr megállította volna, ám nem akartam, hogy megtudja, hol dolgozom.
Mint ha mi sem történt volna. Kedves, távolságtartó, korrekt. Azt sem tudom, melyik lábamra álljak. Napok óta egy merő erogén zóna a testem a hajam szálától a kisujjam körméig, amióta csak a saját külön bejáratú rabszolgájává és ribancává tett, azóta először térdelnék elé megalázottság nélkül, színtiszta lelkesedéssel, de úgy látszik, most nem kell. Dolgozunk. Egyeztetjük, mi minden vár rám holnap, és ebbe a „mi vár rám”-ban kizárólag csak munkaügyi témák férnek bele. Néha már szinte zihálok, annyira kapkodom a levegőt. Végül: „Hazaviszlek”.
Az én kocsim meg persze a parkolóban marad, de ki bánja?
Összeszorítom a combomat, ráhomorítok az ülésre: annyira fel vagyok izgulva a várakozástól, hogy szinte a szövet dörzsölésétől el tudnék élvezni. Csak „szinte”. Ami pillanatnyilag édeskeveset jelent. Helyesebben: izgalmat, felizgulást, élvezkedést, de nem élvezetet. Rámszól, tegyem szét a lábam. A hangja és az utasítás elég hozzá, hogy már-már önkívületi állapotba kerüljek. Belekapaszkodom az ülésbe kétoldalt, kérlelni kezdem, bár képtelen vagyok megfogalmazni, mit is szeretnék.
Hagyd ezt abba – csattan föl, és én megpróbálom. Elengedem az ülést, nem szólalok meg többé, de a lábam remegését nem tudom csillapítani.
Elveszi a kezemből a kulcscsomót, ő nyitja az ajtót, előreenged. Ahogy belép utánam, nem is látom a mozdulatot, csak a végeredményt érzékelem, döbbentem, fájdalmasan: hatalmas pofont kevert le. Elakad a lélegzetem, lehajtom a fejemet. A kulcsot az előszobában álló asztalkára dobja, megfogja az állam, felemeli a fejem. És újra pofonvág, a másik kezével. Kicsordul a könnyem, de már nem jajgatok. Leveszi a cipőjét, a fürdőszobába lép, kezet mos – nekem csak int, tegyem ugyanezt. Majd belemarkol a hajamba, a szoba felé lódít: Vetkőzz, és aztán feküdj hanyatt az ágyra.
Kapkodom le magamról a ruhát. Nem kommentálja, csak néz, egyetlen szó nélkül. Az arcáról nem tudok leolvasni semmit, igaz, ránézni is alig merek. Amikor lefekszem, kilép a szobából, nemsokára a táskájával tér vissza. Szemellenzőt rak rám, komolyabb, mint egy kendő, alul sem lehet kilátni, szinte teljes a sötétség. Kezeimet, lábaimat kiköti az ágy négy lábához. Majd vár. Percekig nem történik semmi, újra reszketni kezdek.
„Nem érdekel, mikor és mennyire izgulsz fel. Ha kíváncsi vagyok rá, megkérdezem vagy megnézem. Nem játszhatod a kéjvágyó kis kurvát, mert pontosan tudom, hogy mire van szükséged, és mindig pontosan tudom azt is, hogy meg akarom-e ezt adni neked. Ha látni akarom az izgalmadat, szólok, hogy megengedem. Ha nem, úgy viselkedsz, mint ha nem éreznél semmit – akár korbáccsal verlek éppen, akár megőrülsz az izgalomtól, akár épp elélvezel. Most csöndben leszel. Húsz korbácsütést kapsz mindkét melledre és a pinádra. És még annyit, ahányszor feljajdulsz.”
Halkan beszél, nyugodtan, mintha csak esti mesét mondana. Dermeszt minden szava.
Szinte be sem fejezi az utolsó mondatot, váratlanul és nagyon erősen már le is csap a korbáccsal. Annyira felkészületlenül ér, hogy azonnal felkiáltok. A továbbiakban viszont igyekszem szót fogadni. Újra és újra lesújt, felváltva a két mellemre. A korbács kötelekből lehet összefonva: közepesen hosszú, többágú műtárgy, legalábbis úgy tűnik. A számba harapok, egyre nehezebb megállni jajgatás nélkül, zihálok, rángatom a kötelékeimet, bár sejtem, a – viszonylagos – hallgatás ellenére ez azért nem felel meg tökéletesen az „úgy viselkedsz, mintha nem éreznél semmit” előírásnak.
A két mellemet összesen negyven csapás éri, a vége felé egyre erősebbek, az utolsó néhánynál bármennyire próbálkozom, szinte folyamatosan jajgatok.
Helyet változtat, érzem a matracon, ahogy arrébb mozdult. Rettegek attól, hogy a következő húsz a puncimat éri, szeretném összehúzni a lábomat, persze eredménytelenül. Reménykedem, hátha itt kicsit finomabb, kicsit fájdalommentesebb lesz, de ez hiú reménynek bizonyul. Már az elsőnél úgy érzem, elviselhetetlen a fájdalom. Csikorognak a fogaim, annyira igyekszem hallgatni, ám a tizedik környékén nem bírom tovább, „Ne…!” – kiálltok fel, rángatom a fejem, de folytatja, a következőnél sírni kezdek, és aztán, egy erősebb csapás után újra felsikoltok.
Lassan, nagyon lassan ér véget, de itt az utolsók nem olyan rettenetesen erősek, mint a mellemnél.
A puncimba nyúl, közben megkérdezi:
„Mennyit érdemelsz még?”
Alig bírok megszólalni, elakad a hangom:
„A melleimre… azt hiszem, hetet… a puncimra ötöt…”
„Egészen jól számoltál. Örülök, hogy a nyafogás közben erre azért volt energiád.”
Kihúzza az ujját. Csurom nedves, az arcomra törli.
Várom az ütéseket, vagy inkább: remegek tőlük. Hideg izzadtság csúszik végig a bőrömön, amikor meghallom a táska zárjának csattanását, nem merek hinni a fülemnek, és annak, amit a zaj jelenthet. Úgy tűnik, a plusz ütésekhez másik eszközt vesz elő. Nem is titkolja.
„A vergődésedért plusz egy ütést kapsz mindenhova, pálcával.”
Csattan, egészen másképp, mint a korbács. Élesebb, csípősebb, fájdalmasabb. Bárhogy próbálkozom, újra és újra felsikoltok, ahogy végigszánt a bőrömön. A mellemre leszámolt nyolc ütést a puncim követi. Precízen céloz: néha a nagyajkamat üti, néha a vágásba céloz, néha keresztben sújt le. A hatodik után két ujjával széthúzza az ajkaimat, végigfekteti a pálcát a puncimon.
„Szeretnél ide még egyet?”
„Nem… ha lehet, inkább nem, kérem….” – nyögdécselek, bár biztos vagyok benne, hogy úgyis meg fog ütni.
„De azt szeretnéd, ha megbasználak?”
„Igen… igen, uram” – Igen. Bár lüktet a puncim a fájdalomtól, ahogy elhangzik a kérdés, pontosan tudom, hogy alig várom, belémhatoljon. Bármivel, de lehetőség szerint a farkával.
„Előtte hány ütést bírnál elviselni ide, cserébe azért, hogy bedugjam a farkamat ebbe az ócska kis pinába?”
„Amennyit… amennyit csak jónak lát uram… nem tudom…”
Két, majd rögtön utána három ujját nyomja belém, nagyon durván, nagyon gyorsan. A testem jobban fogadja, mint az agyam: megdöbbennék, de a hűvelyem már tágul is. Egészen közel hajol a fülemhez. „Hiszen te alig várod kicsikém, hogy az egész öklömet beléddugjam…” Kirántja az ujjait, fölém térdepel, és a számba nyomja a farkát. Ebben a pozícióban lényegében nincs is módom arra, hogy rendesen leszopjam. Helyettem is megfogalmazza a szituációt: „Jól van, te kis szopóskurva, itt épp itt az ideje, hogy végre jól szájbabasszanak”.
Kapkodom a levegőt, fuldoklom, szinte a torkomig nyomja a farkát. Igyekszem használni a nyelvemet is, hogy minél nagyobb élvezetet okozzak, de ezzel nem nagyon törődik: kínozni akar, és sikerül is neki. Az utolsó pillanatban lerántja rólam a szemellenzőt, és beborítja az egész arcomat ondóval.
Szó nélkül leszáll rólam, kimegy a szobából, talán a fürdőszobába. Viszonylag hosszú idő telik el, mire visszajön. Eloldozza a kötelékeimet, utasít, hogy menjek el pisilni és alulról mosakodjak meg – ebbe az arcom nyilvánvalóan nem tartozik bele, pedig már rendesen rászáradt az ondó.
Amikor visszaérek, újra le kell feküldnöm, újra rámteszi a szemellenzőt, új elemként, fülhallgatót tesz rám. Klasszikus zene szól, talán rádióból, mindenesetre műsorvezetőnek, pláne az időpont közlésének nyoma sincs, csak opera oratórium hátán. Mielőtt kikötözne, bugyit húz rám – utána pedig a már klasszikus széttárt kéz-láb pozíció. Egy pillanatra elhúzza a fülhallgatót, kedvesen közli: Hát akkor további jó szórakozást – , félrehúzza a bugyimat, és belémnyom egy vibrátort. Miközben visszaigazítja a fülhallgatót és a bugyit, nem felejti el bekapcsolni. Az utolsó, amit érzek, az az, hogy rámdob egy vékony takarót.
Fogalmam sincs, hova megy, egyáltalán: elmegy-e, csak azt érzem, hogy megőrülök a vágytól. Telik az idő, a vibrátor teszi a dolgát, a puncim folyamatosan lüktet, ám elélvezni így nem tudok. Dobálom magam, nyöszörgök, könyörgöm hozzá, hátha hallja, egyre hangosabban, és egyre több mindent ígérve. A „bármit”, az „akárhányszor”, és az „akárhol” minden mondatomban előfordul.
Órák telnek el. Váratlanul megérzem, hogy a közelemben van. Leveszi a szemellenzőt, a fülhallgatót, kikapcsolja a vibrátort, de nem engedi el.
Kedvesen, gonoszul mosolyog. „Ezt a bármit, bármikor, bárholt beszéljük meg kicsit pontosabban – szólal meg, és egészen picit megmozdítja a rudacskát – Szóval komolyan gondolod, hogy szó szerint BÁRMIT megtehetek veled?
Igen, igen, igen – mondom, olyan gyorsan, hogy a három szó szinte egynek tűnik.
„Bármit, bármikor, bárhol. Akár mások előtt is. Akár másokkal is. Akárkivel. Tamással, Tamásokkal. Akár jelen vagyok, akár nem. Ha akarom, könyörögni fogsz minden járókelőnek, hogy legyen szíves megbaszni. Ha akarom, holnap lefekszel minden pasassal a cégnél, már amelyik igényt tart a redves picsádra.”
Folynak a könnyeim, miközben bólogatok.
Rendben. Fogd meg ezt a vibrátort – mondja, miután kikötötte a kezemet és a lábamat.
Elővesz egy fényképezőgépet, majd utasításokat ad, hogyan feküdjek, üljek, hogyan dugjam magamba a rudat, mennyire húzzam ki, milyen szögben álljon.
Pontosan kiszámított utasításokat ad: a mozdulataimmal tovább izgatom magam, ám egyik mozdulatsor sem tart annyi ideig, hogy valóban elélvezhessek. Amikor befejezte a fényképezgetést, rámszól, nyalogassam le a vibrátort, majd elveszi tőlem. Újra kikötöz, betakar és elmegy. Biztos vagyok benne, hogy ma este már nem jön vissza. Pár perc múlva zokogni kezdek.