Kit nevezünk anális karakternek? Mi köze a fösvénységnek, makacsságnak, a kényszernek, sőt, a gyakori székrekedésnek a kisgyermekkori szobatisztasághoz? Vegyük górcső alá a pszichoszexuális fejlődés anális szakaszának zavarait!

A pszichoanalitikus elmélet tanítása szerint másfél éves kor körül a szexuális energia, a libidó a kiválasztás szerveihez, a végbélhez (végbélnyíláshoz), illetve a hólyaghoz (húgyvezetékhez) kapcsolódik. Ez a pszichoszexuális fejlődés anális szakasza.
Ez azt jelenti, hogy ettől az időtől kezdve egészen hároméves korig a gyermek fő örömforrásává – a táplálkozás helyett – a kiválasztás, illetve a visszatartás válik. Meglepően hangzik, hogy a pszichoanalízis szerint ebben az életkorban a széklet és a vizelet eleresztése, illetve visszatartása valamiféle „szexuális” öröm forrása. Ne feledkezzük meg ugyanis arról, hogy ez az az életszakasz, melynek fő feladata a szobatisztaság kialakulása, vagyis a legtöbb öröm és bánat, legtöbb siker és kudarc pontosan ezekhez a szervekhez kapcsolódik. A pszichoszexuális fejlődés anális periódusa (az elnevezés a végbélnyílás latin nevéből – anus – származik) hároméves korig tart.

Korai alapokon nyugszik
Freud úgy gondolta, hogy a személyiség erői a fejlődés egész ideje alatt, már kora csecsemőkortól kezdve aktívak. Az egyes fejlődési szakaszok során a gyermek folyamatosan olyan eseményeknek és nyomásoknak van kitéve, melyek követelményeket állítanak elé, és megszokott életvitelét veszélyeztethetik.
Ezek az összeütközések az én, ösztön-én és a felettes-én folyamatos igazítását igénylik, mely – amennyiben sikeres – a személyes fejlődést gyarapítja. Bizonyos nyomások hatására az én, az ösztön-én és a felettes-én nem érik megfelelő tempóban, illetve nem működik elég hatékonyan együtt – ekkor a gyermek a fejlődés egy meghatározott szakaszában fixálódik, vagyis megreked. Ebben az esetben a későbbi fejlődés is zavart szenved, és elképzelhető, hogy a gyermek fejlődése a jövőben valamilyen kóros elváltozást mutat.
Az anális karakter
Témánkat tekintve a túlságosan szigorú szobatisztaságra nevelés anális fixációt eredményezhet, és a gyermek „anális karakterű”, makacsságra, ellentmondásra hajlamos, fukar, zsugori, illetve túlkontrolláló felnőtté válhat.
Az anális periódusban is előfordulhat tehát fixáció (megrekedés a libidó korai fejlődési fázisában), illetve valamilyen később bekövetkező lelki megrázkódtatás hatására regresszió (magasabb szintről való visszaesés az anális fázisba).
Ez általában pszichopatológiai kórkép (pl. kényszerbetegség) kialakulásához vezet, de beszélünk enyhe, „részleges” fixációkról, melyek az egészséges övezeten belül is hozzájárulnak speciális karaktervonások kialakulásához.
Az análisan fixált emberek rendszerint soványak, „gyomorbeteg-külsejűek”, sokan és sokat küszködnek székrekedéssel. A pontosság és a rend szinte már túlzott igénye és szeretete, konokság, önfejűség és fukarság jellemzi őket. (Molière Fösvényének főhőse az irodalom jellegzetes anális figurája.) Ugyanakkor, talán mert a társadalmi ízlés, a közvélemény ezeket a tulajdonságokat igen erősen elutasítja, sőt nevetségesnek tartja, sok anális típusú ember hárítja saját karaktervonásait, és az ellenkező végletbe csap át, felelőtlenné, könnyelművé, túlzottan nagyvonalúvá válik, fukarsága és rendimádata elől egyfajta bohém magatartásba menekül.
Érdemes felfigyelnünk az összefüggésre az anális típus ember székrekedéses problémái és fukar, zsugori karaktere közötti összefüggésre. Az analitikus iskola ezt az összefüggést egyszerűen így fogalmazza meg: nem adja azt, ami az övé…
És ami lesz belőle
A kényszeres magatartási zavarnak két típusa ismeretes. Amikor akaratunk ellenére rendszeresen gondolatok vagy képek „törnek be” tudatunkba, melyek zavaróak, de képtelenek vagyunk megszabadulni tőlük, kényszeres gondolkodásról beszélünk. Amikor pedig valamilyen cselekvéssort kell újra és újra végrehajtanunk – zavaró, kellemetlen, nem akarjuk, de mégis tennünk kell -, kényszeres cselekvésről beszélünk. Az esetek jelentős részében a kényszeres gondolkodás és a kényszeres cselekvés együtt jelentkezik.
Kényszeres gondolatok vagy cselekvések enyhe formában mindannyiunk életében előfordulnak, de gyorsan megszűnnek, és az egyént nem akadályozzák napi feladatainak ellátásában. A kóros kényszergondolatok azonban nem szűnnek meg: az egyén kétségbeesetten igyekszik megszabadulni tőlük, de azok napról napra, óráról órára menthetetlenül előtörnek. Tartalmukat tekintve általában kínos, elborzasztó vagy morálisan megalázó – szennyhez, erőszakhoz, vallási vétséghez kapcsolódó – gondolatok ezek, melyek megzavarják, kétségbe ejtik az embert, aki újra és újra átélni kényszerül azokat.
A kényszeres cselekvések igen gyakran a kényszergondolatokra adott „válaszok”; az egyén mintegy kísérletet tesz a betörő gondolatokban felidézett veszély elhárítására.
Vannak például „ellenőrző rítusoknak” (a kényszeres ember este akár tízszer is felkel az ágyból, ellenőrizni, hogy bezárt-e minden ajtót), gyakoriak a „tisztasági rítusok”, mint például az ismétlődő, kényszeres kézmosás, melynek háttérben mindig a piszkosság, a megfertőzöttség kényszergondolatai fedezhetők fel. A rítusok, bármennyire szeretne is tőlük megszabadulni, tulajdonképpen nagyon fontosak a kényszeres ember számára: ha környezete egy-egy rítus végrehajtásában megakadályozza, azonnal erős szorongás jelentkezik.
Túl korán kezdeni?
A zavar általában a serdülőkor táján jelentkezik, de nemegyszer jóval korábban, tehát már gyermekkorban is találkozunk vele. Az analitikusok úgy tartják, hogy elsősorban azok a gyerekek veszélyeztetettek, akik úgynevezett anális karaktervonásokat mutatnak: önzők, gondolkodásukban és viselkedésükben merevek, rendszerint túlságosan is rendesek, precízek, és általában székrekedéssel küzdenek. Túlzottan lelkiismeretesek, és ahogy mondani szokták: elvesznek a részletekben. Az ilyen gyerekek (gyermektől szokatlan módon) helyeznek hangsúlyt a tisztaságra, a rendre, a konvencionális modorra és viselkedésre. A vizsgálatok szerint szüleik iránt igen ellentmondásos – ambivalens – érzelmekkel viseltetnek, ugyanakkor a család belső szabályrendszere szerint a szülők felé tilos haragot, indulatot mutatniuk. A szülői háttér általában szigorú és perfekcionista, a gyereknek szinte minden moccanása a helyes vagy a helytelen kategóriáiban kerül megítélésre.
A pszichoanalízis szerint tehát a kényszer anális fixáció, a szobatisztaságra nevelés időszakában, az autonómia, a kontroll és a szégyen körül kibontakozó konfliktus következménye.
Még néhány „anális következmény”
A szobatisztaságra nevelés időszakában előforduló „balesetek” túlzott anyai elítélése húzódhat meg a krónikus székrekedés és/vagy a különböző ürítési „szertartások” mögött, mint például az alábbiak. Hashajtót szed, hogy legyen reggel széklete, tehát „letudhassa” a dolgot minél előbb; csak otthon tud üríteni; ha bármi ok miatt nem sikerül reggel produkálnia, csak másnap reggel „engedi el”, idegen környezetben napokig nincs széklete, stb.
Paradox módon – a legkisebb idegeskedésre – hasmenéssel is reagálhat az ilyen ember; fiúknál-férfiaknál e betegség hátterében gyakran az erős, szigorú, el nem engedő anya áll. Analógiás szinten pl. a székrekedésre való hajlam általában a visszatartás gyakorlatára utal: az ilyen ember nehezebben válik meg dolgoktól, pl. szokásoktól, tárgyaktól és személyektől is. Ott vannak a szekrényében a divatjamúlt, sérült ruhák, cipők, a „Jó lesz az még a telekre!” felkiáltással, újságokat, folyóiratokat (újabban: sms-eket és e-maileket) gyűjtöget – és megvannak, megmaradnak azok a kapcsolatok is, amelyeket már rég „selejtezni” kellett volna, de vár, mert „Hátha rendeződik még”, vagy „Mihez kezdene nélkülem?” és hasonló gondolatok miatt.
És fordítva: az idegességre hasmenéssel reagáló emberek a dolgokat, tárgyakat is szétszórják, könnyen elengedik a partnert is („Én ugyan nem tartóztatom! Csak menjen, ha menni akar!”), illetve ők maguk hamar megsértődnek egy életre, s már állnak is tovább (főleg, ha érzik, hogy egy „székrekedős” partnert fogtak ki, aki tapad, ragaszkodik)!
Egy biztos tehát, nem lehet eléggé hangsúlyozni a szobatisztaságra nevelés időszakának fontosságát. Szülő legyen a talpán, aki mindent „tökéletesen csinál”, hogy ne neveljen a világnak egy újabb Harpagont, vagy akár egy bohém életű, felelőtlen és túlzottan nagyvonalú felnőttet.