A dolgok pillanatnyi állása alapján azt gondolom, hogy irreális érzelmekre vágyom. Nem csak most, mindig is így voltam ezzel. Úgy akartam szeretni, hogy fájjon, hogy minél jobban érezzem. Még sokkal fiatalabb, kevésbé elkényelmesedett időkben arról fantáziáltam önkielégítés közben, hogy tányérok törnek, pofonok csattannak, kiabálás és egymásnak esés. Egymás felfalása, bekebelezése, megsemmisítése… Sok túlzás, sok irracionalitás, tömény érzelmek. Amikkel nem lehet együtt élni, sem elviselni, mert felemésztenek és megfojtanak. Az érzelmeket pillanatoknak gondolom, a pillanat pedig határtalan.
De persze, hogy is lehetne másképp… A tudomány szerint inkább férfi, mint női agyam van és rendelkezem az ikrek fajspecifikus jellemzőivel. Nekem az agyam az első, mindig is fontos volt a dolgokat értenem, ismernem, sokszor szó szerint rám tör az éhség az újdonságok iránt, melyek kitágítják a tudatom. Tudni akarom, mi miért történik, meg kell tudnom nevezni valamit ahhoz, hogy megértsem. A gondolkodásom tárgyává kell tennem a körülöttem zajló világ minden részét. Ez éltet, nem pedig az érzelmek, amik ugyebár irreálisnak tűnnek számomra… Persze a kettő összefügg, mivel nem tudok mit kezdeni az érzelmekkel, de mégsem iktathatók ki, szélsőséges formában kapom el őket. Ennek a színtere pedig a szexualitás. Nem túl meglepő, így lesz a világ középpontja a szex… Ami alkalmat ad arra, hogy a tudat kikapcsoljon és a gondolat háttérbe szoruljon. De ez csak átmenet, amit mániákusan űzök és próbálok fenntartani -hiába. Közben pedig menekülök minden elől, ami konzerválni akarná a stabilnak mondható helyzetet. Arról nem is beszélve, hogy az idegen ágyban ébredés egyszerűen képtelenség. Szellemi partner kell, különben nem is tudom partnernek tekinteni, hiszen az agyam a domináns…Ördögi kör.