Szerző: Domina

Nagyon egyszerű a szabály. Akit beavatnak, annak egy rövid erotikus takarítás látvány-showt kell előadnia. Persze imitálnia kell a népes közönsége előtt a takarítást, és maszturbálnia is kell a műsorban. Közben le kell vennie ruháit, és a zene végén meztelenül ráhajol az asztalra. Ezután a felső testét letakarják egy pokróccal, és mindenkitől kap ötöt a fenekére a lovaglópálcával úgy, hogy az ötödik ütés után a büntetője bemondja nevét. Ezeknek az ütéseknek a jellegzetességeit kell nekem, megpróbálni megjegyezni.
Ez után kezdődik maga a beavatás, ami abból áll, hogy valaki, most már természetesen a neve bemondása nélkül, ráüt a lovaglóostorral a meztelen fenekemre. Először egyet, majd kettőt, hármat, négyet, ötöt, egészen így harminc csapásig emelve az ütések számát. Közben nekem minden elszenvedett ütés után mondanom kell egy nevet, akire gondolok, hogy ő ütött rám.
Amikor eltalálom, hogy ki húzott rá éppen a fenekemre, akkor felállhatok, befejeződött számomra a beavatás. Még annyi nehezítés volt, hogy háromszor kellett eltalálnom, ki veri a hátsómat, mert az első két alkalommal, csak megmondták, hogy eltaláltam e fenyítőm nevét, de felállni csak a harmadik helyes találat után állhatok fel.
Ha nem sikerült háromszor eltalálnom, akkor a fenekelésem egészen a harmincadik ütésig folytatódott, de hogy akkor is legyen valami izgalom a játékban, ha valaki nem talált háromszor, a végén csak akkor állhatott fel a szenvedő fél, ha kétszer kitalálta, hogy ki fenekeli. Amennyiben, csak egyszer hibázott rá, akkor úgy ahogy volt, meztelenül kikötötték az asztalra, és két órát pellengéren kellett töltenie.
Ha pedig egyszer sem talált, akkor a pellengéren töltött idő három órára nőt, és előtte még minden részvevőtől, negyven ostorcsapást kapott mezítelen fenekére.
Elkezdődött az avatás, sorban kaptam fenekemre az ütéseket és én mindegyik után, bemondtam találomra valamelyik kolléganőm nevét, de mindegyik után csak felszabadult kacagás volt a válasz, hogy megint elvétettem. Már a tizenkettedik körben jártunk és még mindig semmi. Az ütések pedig csak jöttek, egyre csattogtak a pucér popómon. A lányok is bele jöttek a verésembe és mind erősebben verték fenekem.
Persze lehet, hogy akik az elején fenekeltek, azok egy kicsit kisebbeket ütöttek rám, mert sajnáltak, de ahogy teltek a percek és egyre szaporodtak a hurkák popómon, és én még mindig jajszó nélkül, némán álltam a verést – hála a rengeteg fenekeléstől megedződött popómnak- most már senki nem bánta volna, ha egy kicsit látszott volna valami nyoma rajtam, és nem csak a fenekemet behálózó mély, bíbor hurkák sokasága látszana.
Eljutottunk az utolsó, harmincadik menetig, mikor az utolsó harminc pálcaütést kaptam, és még mindig nem volt egy találatom sem. A pellengér már biztos volt, de, hogy még előtte kapok-e a lányoktól egy jó alapos verést, az már az utolsó fenyítéstől függött.
Ha nem találom el, akkor jön a fejenkénti újabb negyven csapás, a már amúgy eléggé megviselt fenekemre. Aki ekkor verte a fenekemet, az olyan erővel, és határozott magabiztossággal kezelte a lovaglóostort, hogy nem lehetett kétségem, Tercsi kezében van a fenyítő eszköz.
Mikor az utolsót csattant a hátsómon az ostor, egy keveset gondolkoztam, és bemondtam az egyik kolléganőm nevét. Olyan felszabadultan robbant ki a lányokból az ováció, hogy nem talált, hogy szinte megbántam, hogy adtam nekik még egy lehetőséget fenekelésemre. Persze ez őket egyáltalán nem érdekelte, csak a kikötözésemmel voltak elfoglalva, de a zsivajban még hallottam, amint azt mondják egymásnak, hogy majd most fog jajgatni. Miután végeztek a kikötözésemmel, rövid tanácskozás után elkezdték az újabb verésemet.
Ez most más volt, mint az első megveretésem, mert akkor csak a lovaglópálca süvítése és a csattanás, ahogy újra, meg újra lecsapott a pucér popómra, ez volt az összes zaj, senki nem akart beszélgetéssel a segítségemre lenni a találgatásban. Most viszont valóságos népünnepély hangulata volt a dolognak, és egymást érték a bekiabálások, bíztatások, az éppen pálcázásommal foglalkozónak. A fenyítőim meg is tettek minden tőlük telhetőt, mert mindegyikük magának szerette volna a dicsőséget, hogy nála török meg és kezdek majd jajgatni.
Egyedül Tercsi, aki ugyan most is jó alaposan kiporolta a fenekemet, de láttam rajta, hogy nem akarja mindenáron elérni a sírásomat. Pedig neki lett volna az összes lány közül a legtöbb esélye, de ő már tudta, hogy az eddig kapott rengeteg veréstől, már olyan érzéketlen a popóm, hogy csak akkor jajdulok fel, ha akarok. Mire befejezték a fenekem pálcázását, már nyolc óra is elmúlt rég. Úgy, hogy a pellengéren töltendő három órám még nem járt le.
Kolléganőim még egy ideig csúfoltak, piszkáltak, de aztán egyre többen felmentek lefeküdni a szobájukba. Éjjel már csak Marcsi ült ott a pellengéremül szolgáló asztalnál. Lassan felállt és odasétált mögém.
– El akarsz még verni?- kérdeztem halkan tőle.
– Dehogy felelte, csak elgondolkoztam rajta, milyen kár, hogy elmész.
– Ugyan, azok a reggeli elfenekelések úgyis csak paskolások voltak és péntekenként, ha akarod, ezentúl is felmehetek hozzád. Tercsi szomorúan, de mosolyogva felelt.
– Persze, hogy akarom, csak majd te fogod elfelejteni, de hagyjuk.
A zsebéből elővett egy tégelyt, amiben a véraláfutásra nagyon jó krém volt, és lágyan elkezdte vele a popómat bekenni. Utána a kezével a puncimat és csiklómat simogatva, könnyűszerrel megtalálta „G” pontomat, és hatalmas élvezethez segített hozzá.
Éjszaka lelopakodtam a ház körüli erdőbe, és néhány suhogós vesszővel felszerelkezve, meztelenül bekopogtam Tercsi szobájába. Felajánlottam neki, hogy azt tesz, amit csak akar, ám ő csak a puncimmal foglalkozott azon az éjjelen, és a csípős vesszőkkel csak olyankor paskolta popómat, amikor éveztem. Ezáltal még nagyobb kéjt okozva nekem.
Másnap reggel, mikor felkeltem kiderült, hogy nincsen vége a hétvégére kirótt szenvedéseimnek, mert kolléganőim kitalálták, hogy a búcsúztatóm tiszteletére, rendeznek a számomra, egy vesszőfutást, természetesen az én aktív részvételemmel.
Na gondoltam, még éppen ez hiányzik a tegnap este meggyötört fenekemnek, de azért rábólintottam.
Ekkor már javában folytak az előkészületek és már ki is jelölték számomra a pályát. Nem volt hosszú, de az egyik részén ember magasságú csalánon vezetett keresztül. Még egy nehéz szakasza volt, ahol egy majdnem negyvenöt fokos szakaszon kellett felkapaszkodnom. Itt csak lassan és négykézláb tudok majd felmenni.
Természetesen ezt a részt jelöltéki a lányok a vesszőzésemre, mert itt biztos nem fogok rohanni. Összesen öt kört kell majd megtennem, magától értetődő módon teljesen meztelenül. A csalánon úgy kell keresztül mennem, hogy kezeimet végig a fejem fölött tartom, mert, ha nem látják a kezem, akkor az a kör nem számít bele a távba. Az időt tíz perben jelölték meg, ha ezt bármennyivel túllépem, akkor a jutalmam száz vesszőcsapás és két óra kikötés. A futást délelőttre tűzték ki. Ennek csak azért örültem, mert október vége lévén reggel elég hideg volt, és ilyenkor sokkal jobban csíp a vessző. Tíz perc alatt biztos nem tudom lefutni a távot, tehát a száz vesszőcsapás és a kikötés az már biztos, gondoltam.
Az emelkedő hiába volt vagy harminc méter hosszú, bárhogy helyezkednek is a lányok, legfeljebb négyet-ötöt üthetnek rám fejeként. Ez maximum negyven körönként, azaz a teljes öt kör alatt sem kaphatok kétszáz vesszőcsapásnál többet. Így kalkuláltam esélyeimet. Nem lesz kellemes, de elviselhető.
Ezért aztán meglátogattam Tercsit a szobájában, és megkértem, hogy ápolja le egy kicsit a popómat, mert ma még rossz sora lesz szegénynek. Ő azonnal megtette. Ezért, én meztelenül hasra feküdtem, és kéjesen tűrtem, ahogyan Tercsi a fenekemet kényeztette.
[Domina történetek]

Dacára a nem rég kapott irgalmatlan vesszőzéstől még lángoló hátsónak, már azt találgattam magamban, milyen lesz vajon a verés az új lovaglópálcával? Nos el kell mondanom, hogy az előzményekhez képest, nagyon kellemesre sikerült a Tercsiéktól kapott verés. Bár a vesszőzés után a fenekemen alig éreztem a lovaglópálcával kapott ütéseket. Marcsi, és barátnője pedig kitett magáért. Mindkettőjüktől kaptam kétszázat, sőt fenyítésem végén a jelen lévő, öt idegen nőtől is kaptam fejenként ötvenet mezítelen fenekemre a lovaglóostorral. Csak azt sajnáltam, hogy a puncim vonalzózása ezúttal elmaradt, a vele járó élvezéssel együtt. Persze, mikor hazaértem ezt én pótoltam. Még másfél évig tartott ez, az idillikus állapot. Ekkor azonban lehetőségem kínálkozott elcserélni a lakásomat egy budaira, ráadásul társasházba. Igaz, hogy házfelügyelői lakás volt, de a társasház értékesíteni akarta a benne lakó házmesternek. Sajnos így, amíg a megvásárlás nem történik meg, nekem kellett elvállalnom mellékfoglalkozásban a házfelügyelői teendőket. Ez túl sok idő lett volna, ezért -bár fájó szívvel,- de beadtam a felmondásomat. Felmondási időmet természetesen ledolgoztam. Amikor ezt kolléganőim megtudták, elhatározták, hogy a búcsúztatómat az éppen esedékes cégkirándulással kötik egybe. A tervek szerint a Börzsönybe, egy faházba készültünk. Ennek az volt az előnye, hogy sokkal olcsóbb volt, mintha, szállodába vagy turistaszállóba mentünk volna. Hátránya pedig az, hogy nincs személyzet és mindent az igénybe vevőknek kellett megcsinálniuk.
Általában az eddigi közös megmozdulásokon nem vettem részt, de most, mivel az én búcsúztatóm is volt, nem bújhattam ki alóla. Különösen, mikor Tercsi elárulta nekem, hogy itt fogják majd tartani az egyébként belépésem óta esedékes felavatásomat is. Ez abból áll, hogy a kolléganőim jól kiverik a fenekemet. Azt, hogy ez mi módon történik, nem volt hajlandó elárulni. Csak annyit tett meg, mivel a többiek őt bízták meg a fenyítésemre szolgáló eszköz beszerzésével, hogy átengedte nekem a vásárlás jogát. Ez is több mint a semmi, gondoltam, és az egyik nap munka után elindultam a városba. Több helyen jártam, míg végül egy lovas felszerelési boltban kötöttem ki. Még élénken élt emlékezetemben a lovaglópálcával kapott fenekelés kellemes emléke. Ezért úgy határoztam, hogy ilyet veszek a kirándulásra. Eddigi keresésem során az volt a baj, hogy nem találtam semmit, itt meg a választék volt zavarba ejtő. Már hosszú ideje válogattam, nézegettem a legkülönbözőbb lovaglópálcákat, mikor az üzlet eladója odajött, és megkérdezte, tud-e segíteni?
Egy-két évvel lehetett csak idősebb nálam, tökéletesen sminkelve, öltözve és kérdésében is volt kis lenéző, arisztokratikus gőg.
Ettől egy kicsit megzavarodtam és azt válaszoltam neki, olyan nagy a választék a lovaglóostorok között, hogy nem tudok dönteni. Zavarodottságomban még azt is megkérdeztem, hogy nem próbálhatom-e ki?
Az eladónő kissé affektáló, de most már határozottan lenéző hangon azt felelte:
– sok mindent tartunk az üzletben, de élő lovakat még nem.
Válaszától olyan méregbe gurultam, hogy elhatároztam, most én fogom őt zavarba hozni, és flegmára véve a figurát, csodálkozó hangon azt mondtam.
– Jaj nem is lovakon akartam kipróbálni, hanem a fenekemen, ugyanis arra kellene az ostor. Gúnyos mosollyal arcomon vártam a kikent kis úrilány meglepődését. Ám, ha valaki meglepődött az én voltam, ugyanis az eladó ezt felelte:
– Akkor teljesen más helyzet, ezt természetesen megoldjuk.
Azzal odament a bejárati ajtóhoz bezárta, kitette rá a „ műszaki szünet” táblát és hozzám fordulva megkért, kövessem a raktárba.
Mit volt mit tennem, utána mentem. Mikor utolértem, már az egyik állvány középső polcáról pakolta le az árút. Mikor végzett, udvariasan megkért, dőljek rá arccal előre az üres polcra és fogjam meg az állvány középső két csövét.
Mikor teljesítetten kérését, ő folyamatosan csevegve mondta, az lesz a legjobb, ha két kezemet rögzíti, mert akkor nem mozgok annyira a próba alatt. Azzal a két csuklómat az állvány két vascsövéhez szíjazta a bőrszíjjal. A derekamat a polchoz, két bokámat az állvány lábaihoz szíjjazta még határozott mozdulattal.
Ami azt illeti jól tette, mert ahogy ott álltam, enyhe terpeszben a testem derékszögben előre hajolva a polcra, valóban nem nagyon tudtam mozogni a „próba” alatt. Mögöttem az eladónő szorgalmasan összerámolt, hogy kellő mozgástere legyen majd. Mikor végzett, odajött hozzám és közölte, hogy sokat rontana a lovaglópálca hatékonyságán, ha a nadrágom rajtam maradna, azzal kigombolta a rajtam feszülő farmer gombját és hosszas küzdelem után sikerült letolnia bokámig. Mivel a munkahelyemről egyenesen indultam vásárolni, így természetesen, most sem volt rajtam bugyi. Ezt a tényt az eladónő örömmel konstatálta, és megjegyezte, hogy nagyon helyes, hogy már eleve a próbához öltöztem. Máris csacsogott tovább.
Szerinte ahhoz, hogy megismerjek egy ostort, legalább huszonötöt kell kapnom, és ő igazán nem ajánlana kevesebbet.
Bólintottam beleegyezésem jeléül, és kértem, kezdjük már végre.
Ő térült fordult és kezében a teljes választékkal, összesen tizenegy lovaglópálcával tért vissza. Megkérdezte, hogy melyikre gondoltam?
Az igazsághoz híven azt feleltem, nem tudom.
Nem baj. Ráérünk, majd kipróbáljuk mindegyiket.
Ezzel neki látott, és sorban rávert az összes ostorral egyenként huszonötöt pucér fenekemre. Közben csak dicsérte az ostorokat, egyiknek a hangját, másiknak a kidolgozását, harmadiknál, hogy milyen szép és mély nyomokat hagy a meztelen popómon. Sőt három lovaglópálcával, amelyeket, ő a legjobbaknak talált, újra elfenekelt, ezúttal már ötven-ötven csapást számolt ki csupasz hátsómra. Így összesen négyszázhuszonöt pálcanyomot számolhattam volna fenekemen. Végül kiválasztottam egy lovaglópálcát és mondtam, hogy szeretnék fizetni, legyen szíves, oldozzon el.
Ekkor ő a fejéhez kapott, és azt mondta várjak, mert most jutott eszébe, hogy van még három új ostor. Ezek nem lovaglóostorok, hanem olyanok, amivel a parádés kocsisok hajtják a lovakat, és valamivel drágábbak is. Addig nem mehetek el, amíg ezeket is ki nem próbáltam, és erőtlen tiltakozásomat meg sem halva máris hozta a három új ostort. Elnézést kért, mert ezeknek a használatához egy kicsit több hely kell, de mindjárt megoldja. Úgy is történt.
Pár perc alatt kialakított egy több méteres helyet mögöttem, és neki látott az ostorok kipróbálásának. Ezekkel is ötvenet vert darabonként elgyötört hátsómra. Közben dicsérte az éppen használatban lévő ostort, milyen hajlékony a nyele, milyen erős és vékony a szíja, milye míves a kidolgozása, ezek örök darabok. Azt mondta, kár, hogy nem látom, de szinte mindegyik ostorcsapás után kiserkent a vér mezítelen fenekemből, és higgyem el, ezeknek az ostoroknak hónapokig, ha nem örökké fogom hordani nyomait. Ezt én készséggel elhittem neki, különös tekintettel arra, hogy az én fenekem volt az ostor másik végén. Végül aztán kiszabadított, és én megvettem az egyik lovaglópálcát, és bevallom, egy hajtó ostort is. Az eladónő becsomagolta és miután fizettem, az ajtóig kísért. Kissé szomorúan mondta, kár, hogy nincs több időm, mert szívesen kipróbálta volna az ostorokat a hátamon is. Ezen, az átélt korbácsolás dacára, nem tudtam elfojtani egy mosolyt. Mikor kiléptem az ajtón még utánam szólt, hogy ha nem is vásárolok, akkor is szívesen kipróbálhatom nála a készletének bármelyik darabját, bármikor. Azt válaszoltam, majd megfontolom, erre utánam jött és a kezembe nyomta a névjegykártyáját, hogy telefonáljak előtte, amikor jövök. Eltettem a kártyát és haza mentem.
Három hét elteltével, mikor a másnapi cégkirándulásra készülődtem izgatottan, mert azt tudtam, hogy beavatnak majd, de hogy miként, arról sejtelmem sem volt. Az út eseménytelenül telt el, csak a Börzsöny lábánál fekvő kis községnél álltunk meg a ház kulcsait elkérni a gondnoktól. Egy óra múlva, egy erdei út végén, megállt a kilencünket szállító két autó, és mi bementünk az üres házba.
A lányok rutinosan rendet raktak és egy óra múlva már békésen pattogott a tűz a kályhában. Mindannyian kipakoltunk, elhelyezkedtünk szobáinkban. Este hat órakor gyűltünk újra össze a ház társalgójában vacsorázni, persze bőven került ital is az asztalra. Hét órára megvacsoráztunk, és az italokból is jócskán fogyott már, amikor a csoportvezetőnk, Gizi emelkedett szólásra.
– Mint tudjuk, egy kolleganőnk kilép a munkahelyéről, és ez a kirándulás egyben az ő búcsúztatója is. Belépésekor sokan ellenérzéssel fogadtuk, mert protekcióval került közénk, ezért mi nem is fogadtuk be, mert tartottunk tőle. Az eltelt időben sokszor bizonyította, hogy bár történtek vele olyan dolgok, amiért jogosan mehetett volna panaszra, ő mégsem tette. Ne szépítsük a dolgokat, a munkája bizony bőven hagyott maga után kívánni valót. Most már elárulhatom, hogy ezért meg is kapta a büntetését Tercsitől és tőlem is. Bizony alapos feneklést kapott érte a csupasz hátsójára.
Ezért úgy gondolom, hogy így most utólag, fogadjuk be magunk közé és avassuk fel. Ő tudta már, hogy erre ma itt sor kerül, és bizony egy kicsit fájdalmas is lesz, de ezzel együtt ma saját akaratából van itt. Szerintem lássunk hozzá a beavatáshoz! Ekkor tudtam meg, hogy miből is áll ez tulajdonképpen…
[Domina történetek]