Most, hogy a nyári záporok egymást váltják nap, mint nap, egyre zavaróbb tényezőkként tekintük a csapadékra. És éppen megint összegyűltek a felhők fölöttem, és már épp mérges lettem érte. Pedig alapvetően lenyűgöz a vihar, de naponta 3-4 alkalommal már sok belőle. Túl sötét, túl hangos, gyorsan jön és hamar múlik. Mindent elmos…

Aztán eszembejutott, hogy amikor kicsi voltam, mennyire szerettünk kimenni akkor, amikor a legsűrűbben esett, hogy csak engedjük átázni a ruháinkat és tapicskoljunk az átnedvesedett földön. Elmosolodtam, kiléptem a papucsból és mezítláb indultam el a túlhevült kő és a hűs víz elegyébe. A nedves fűszálak simogató érintése a talpamon igazán barátságos volt. Az eső pedig csak ömlött, a ruháim egy pillanat alatt átáztak, a bőröm selymesen nedvessé vált. És élvezni kezdtem a helyzetet, nagyon is.

A fehér felső alól átütött a melltartóm csipkéje és a hideg vízre reagáló kemény mellbimbóim… Az utóbbi időben a fantáziám „haldokolt”, és magamhoz is csak éjszaka, alvás közben nyúltam, amire felébredve rosszallóan döbbentem rá és abbahagytam. De ez a helyzet igazán felizgatott, és nagyon sajnáltam, hogy nem néz az üvegajtón át egy fürkésző tekintet. Hogy a vizes ruháimon keresztül vágyjon megérinteni és a lehült bőröm simogatva kutasson a meleget adó zúgaim után.

Egyszer egy nagyon bohókás fiú mondta nekem, hogy a legjobb dolog esőben csókolózni, és azt hiszem a csókolózáshoz még valóban tökéletes körülmény lehet egy hirtelen jött zivatar a fülledt melegben, de azt hiszem, jobb, ha mire az előjáték véget ér, már csak a ruhámból, hajamból elcseppenő vízgyöngyök csordogálnak végig a pinám nyílásán