Nők is keverednek fizetett „kalandba” távoli országokban, idegenekkel, csakhogy ez a fajta szexturizmus egészen másképp működik, mint a férfiak thaiföldi kirándulásai. A neve ugyanis nem véletlenül románcturizmus: a szolgáltatás itt erős érzelmi töltetettel is rendelkezik.
Erika házasságának kudarca óta a szüleinél lakik, és gyűlöli a „szingli” címkét: „Képtelen vagyok öntudatos, büszke nőként megélni a magányt. A válásomat követően a munkámba temetkeztem, és fogalmam sincs, mikor szórakoztam itthon utoljára. Hat éve, júliusban egy barátnőm unszolására végül elutaztam Spanyolországba. Talán az idegenség, a nyelvtudás hiánya vagy az ismeretlenség tette, nem tudom. Soha életemben nem viselkedtem még annyira oldottan és gátlástalanul, mint a tengerparton. Azóta minden évben itt töltöm az öthetes nyári szabadságomat.” Koránt sincs ezzel egyedül: a világ különböző tájairól nők tömegei keresik fel az „egzotikusnak” mondott – vagy otthonról legalábbis annak tűnő – országokat, hogy saját pénztárcájuk terhére eltöltsenek néhány napot egy helyi férfival. Merthogy ez a sorok között rejlő igazság.

Titkárnőszindróma vagy románcturizmus
„Kanadaititkárnő-szindróma” – keresztelték el a jelenséget a barbadosiak. Megérkeznek az agyonstrapált, ámde tehetős, kalandéhes csajok a Karib-tengerhez, és már az első estéjüket sikerül egy, többnyire náluk pár évvel fiatalabb csábító karjaiban tölteniük. „A törökországi terepmunkám során találkoztam Jeannel, egy ötvenes amerikai nővel – meséli egy antropológushallgató. – Szinte semmilyen reális ismerettel nem rendelkezett a térségről, csak ájuldozott, hogy mennyire gyermekien tiszták és kedvesek a helyiek. Hamarosan sikerült közelebbi kapcsolatba kerülnie egy igen jóképű, isztambuli egyetemista sráccal, aki fel is bontotta az eljegyzését a menyasszonyával, hogy aztán a rákövetkező évben hites férjként zöld kártyát kaphasson az Államokba.” Rosszmáj ide vagy oda, a történetből látható, hogy a nők sok esetben egészen más típusú viszonyokba keverednek az „őslakosokkal”, mint a szexturistának nevezett férfitársaik.
Az angol nyelvű szakirodalom inkább „románcturizmusnak” hívja a nők nyári portyáit. A férfiakkal ellentétben a hölgyek például igen ritkán fizetnek magáért a szexuális szolgáltatásért: „Nem úgy kell elképzelni, hogy ácsorognak a srácok forrónadrágban a víz mellett, nyakukban az árcédulával – avat be egy Görögországba járó német asszony. – A barátnőimmel sétálgatunk az utcákon, betérünk egy-két klubba, táncolunk, és előbb-utóbb úgyis akad valaki, aki felajánlja, hogy megmutatja a várost. Ilyenkor már nem kérdés, hogy te állod a cechet, ha elvisz a legpatinásabb koktélbárokba – kicsit vonakodik, zajlik a színjáték, hogy ő csak a bejáratig kísér, ez nem neki való hely satöbbi, de ettől válik még izgalmasabbá a játék. Ha jól sikerül az éjszaka, gyakran előfordul, hogy ugyanazzal a pasival töltöm az egész nyaralást. Nem mondanám, hogy ekkor már az érzelmeknek nincs szerepe, de hazatérve úgyis mindig helyreáll minden. Egyszerűen feltöltődöm, és borzasztóan jót tesz az egómnak is a kényeztetés!”
Szociológusok szerint a női szexturizmus a prostitúció igénybevételének afféle szoft formája: tekinthetjük üzletnek, hiszen nyilvánvaló az adás-vétel, csak az áru és a vásárlás stílusa más. Míg mondjuk a Thaiföldön vadászó férfiak egyértelmű, világosan körülírható, egyszeri szolgáltatást várnak el és kapnak meg a pénzükért, addig a nők esetében jóval elmosódottabbak a portéka körvonalai. A biznisz többnyire nem egyszerűen a testiség, hanem a romantikus kaland, a „szerelemre lobbanás” eljátszása, az egyre nagyobb tétekkel zajló flört körül forog – miközben a háttérben zajló „csúnya” pénzügyi tranzakció is átszíneződik és újraértelmeződik: „Oké, itthonról belátom, hogy ezeknek a srácoknak egyszerűen kell az anyagi plusz az életben maradáshoz. De amikor ott vagyok, szeretem átadni magam az érzésnek, hogy a csillogó tekintetek az én számukra szokatlan szépségemnek vagy annak a szexuális szabadságnak szólnak, amit a helyi lányokkal ellentétben velem igenis átélhetnek!” – írja egy francia nő a blogján Kubáról.
A direkt szexuális szolgáltatás megvásárlását elutasító, vagyis inkább a „színházért” fizető nők a mindennapi életükben általában erős nyomás alatt álló, jól fizetett dolgozók, akik ritkán szabadulnak meg a rájuk nehezedő súlyoktól (és itt nem egyszerűen a munkahelyi terheléssel, hanem az általuk viselt merev álarcokkal is számolnunk kell, amelyek nem teszik lehetővé a spontán viselkedést vagy az érzelmek kimutatását). A románcturisták életébe így egy furcsa kettősség épül be: a túlszabályozott, mindenféle gátlással/önfegyelemmel turbózott hosszabb szakaszba beékelődnek a szabadság periódusai, amikor az idegen hely egy újfajta személyiséget hív elő. A nyaralás alatt számos olyan érzelem/vágy is vállalhatónak tűnik – a tetszés, a csábítás, a nőies nőként létezés, a flörtölés, a testiség vagy az élvezet igénye -, amelyről „civilben” vagy nem vesznek tudomást, vagy meglehetősen lekicsinylően értékelik.

Bár úgy tűnik, hogy az „őszintétlen mindennapok” néhány hetes kompenzációja megoldást kínálhat a problémákra, azért számos a hátulütő: „Egész évben erre az öt hétre spórolok. És eddig még mindig bejött: csodálatos napok voltak – mondja Erika. – Mégis, képtelen vagyok rájönni, hogy itthon miért nem működik mindez. Mások a férfiak? Más a magyar mentalitás? Nyilván ez is benne van a pakliban. De amikor véget ér a szabim, úgy érzem, mintha az igazi életemből kellene visszatérnem valami látszatvalóságba. Hónapokig rendesen depressziós vagyok, és a végén már úgy látom, hogy ezekkel a spanyol utakkal is ugyanúgy átverem magam, mintha ki sem mozdulnék”. A személyes kudarccal való szembesülés mellett persze felmerül a kérdés, hogy vajon a gazdag, nyugati nő plusz a kevesebb vagyonnal rendelkező, a testét – némiképp más módon, de mégis – áruba bocsátó helyi férfi kapcsolata nem ugyanarról a nagyképű erőfitogtatásról, az „én itt bármit megtehetek, hiszen mindent megvehetek” attitűdről, vagyis arról a sokat kárhoztatott kizsákmányolásról szól-e, amiért a férfi szexturistákat kíméletlenül kritizáljuk.