Címke: cinema

Pornó a művészfimekben: Brown Bunny

Vincent Gallo neve akkor vált igazán közismertté, amikor a 2004-es The Brow Bunny című, saját rendezésű filmjében a kamerák előtt szopatta meg akkori csaját. Maga a film nem hagyott mély nyomot a filmtörténetben, de az ominózus jelenet óta mindenki tudja, hogy a független filmes-zenész-festő nem panaszkodhat a farkának méretére (20,3 cm, igaz, ez saját bevallás), és hogy volt barátnője, Chloe Sevigny lenyeli – legalábbis, ha a forgatókönyv úgy kívánja. Gallo azóta 50 ezer dollárért (cirka 9 millió forintért) árulja is a farkát, egymillió dollárért (182 millió forintért) pedig akár a spermájával is hajlandó beszállni egy bababizniszbe.

Az amerikai színész-rendező, Vincent Gallo neve inkább független filmes körökben ismert, bár amikor 2004-ben élesben szopatta le magát akkori csajával, Chloe Sevignyvel egy filmjében, már nem csak a filmes lapok írtak róla. Most újabb polgárpukkasztó húzással állt elő: webshopjában egymillió dollárért árulja spermadonori szolgáltatását, teljeskörű kiszolgálással. A polgárpukkasztó amerikai független filmes-zenész-festő Vincent Gallo mainstream hollywoodi mozikban is alakított ugyan kisebb szerepeket, de inkább független filmes tevékenységévell hívta fel magára a figyelmet. Különösen 2004-ben: ekkor kavart botrányt a The Brown Bunny című, saját rendezésű filmje, melyben ő játszotta a férfi főszerepet; a nőit akkori csaja, Chloe Sevigny alakította; a film mondanivalójához pedig elengedhetetlenül szükségesnek tűnt egy orális szexuális aktus. Az élesben, premier plánban bemutatott ábrázolásból a nézők megtudhatták, hogy Gallo nem panaszkodhat a méretére, Sevigny pedig lenyeli, legalábbis, ha elég erősen fogják a fejét. A jelenet nagy visszhangot kapott (a film kevésbé), természetesen nagy botrányt és vitákat generálva, nem mintha ettől a film nem bukott volna meg csúnyán. A botrányt kiváltó jelenet itt megtekinthető, de ha a fentiekből nem lenne világos, igen, korhatáros tartalom.
Minden eladó, amire van vevő: A meglehetősen öntörvényű Gallót azonban nem viseli meg, ha a világ nem érti a művészetét (bevallása szerint merő szemétségből hagyta abba a festést 1990-ben, sikerei csúcsán, hogy megfossza az embereket csodálatos képeitől). Webshopjában azért megosztja művészi produktumait, szemérmetlen összegekért bárki vásárolhat tőle nyomatot, lemezt, filmposztert, a használt kalapját és bőrdzsekijét, dedikált újságokat, valamint – webshopokban általában szokatlannak mondható tételként – a művész szexuális szolgáltatásait és gyermekét.
vincent-galloHollywoodi körökben elterjedt a jótékonysági árverések azon formája, amikor a leglelkesebben licitáló rajongó együtt vacsorázhat kedvenc színészével, sőt a végén akár még egy puszit is kap tőle. Gallo azonban nem szarozik holmi imitációkkal, aki a filmvásznon szopat, attól a minimum, hogy teljeskörű kiszolgálást ígér mindenkinek, aki erre (őrá) vágyik. 50 ezer dolláros (kicsit több mint 9 millió forintos) tarifát számol fel egy éjszakáért, és hajlandó a világ bármely pontjára elutazni, persze ennek minden járulékos költségvonzatát gátlástalanul szintén a vevőre terhelve.
Kártyával nem lehet fizetni: „Fiatalkoromban velem is előfordult, hogy beleszerettem filmen látott színésznőkbe, akikről hosszasan álmodoztam, és elképzeltem, miket csinálnék velük. Úgyhogy most én, Vincent Gallo, olyan klasszikusok sztárja, mint a Buffalo 66 vagy a The Brown Bunny, úgy döntöttem, minden nő számára elérhetővé teszem magam. Mármint minden nőnek, aki képes ezt megfizetni. Mindössze 50 ezer dollár (plusz a kiadások) költségtérítésért kielégítem minden nőnek született nő álmait, vágyait és fantáziáit” – ajánlja a filmes nagylelkűen, és a nem nőnek született nőkön (és a pasikon) kívül nem is zár ki mást a körből, legyen bár kövér, öreg, színesbőrű, vagy vöröshajú. Leszbikus pároknak külön örül, bár árkedvezményt nem kapnak. Ja, és kártyát nem tud elfogadni.
Ajánlattétel, teljes komolysággal: Ha valakinek ennyi nem elég, szerezhet magának saját mini-Gallót: a művész szaporodni is hajlandó, amennyiben valaki kifizeti az egy adag spermájáért számított egymillió dollárt (182 millió forintot, az InThisEconomy.com adatai szerint egy adag „névtelen” sperma árfolyama 50-200 dollár, azaz 9-37 ezer forint). Az árban a petricsészés verzió értendő, bár Gallo igény (valamint további félmillió dollár) esetén hajlandó a hagyományos eljárásra is, sőt, mint nagylelkűen írja, megfelelő fényképes jelentkezés esetén elképzelhető, hogy el is tekint a felár felszámolásától.
Ha valaki esetleg komolyan venné az ajánlatot, lássuk, mi a várható genetikai örökség, ami kész főnyeremény. „Mr. Gallo spermája több kreatív területen is tehetséges gyermeket biztosíthat, ő maga kiemelkedő atléta, baseball-, futball- és hokibajnok, és profi motorversenyző. Mr. Gallo 1,80 magas, kék szeme van, családjában semmilyen genetikai rendellenesség nem öröklődik (szóval nincsenek nyomik), és születési rendellenességek sem fordulnak elő. […] 43 éves korában is láthatóan teljes hajkoronával büszkélkedhet, amiben meglepően kevés az ősz hajszál. Bár arcvonásai markánsak és különlegesek, ezek valószínűleg jól tompíthatóak az anya finomabb, nőiesebb adottságaival”.
Ha pedig valaki még mindig leküzdhetetlen késztetést érezne egymillió dollár azonnali átutalására, a születendő bébi garantált nemi jegyeiről olvasva talán elgondolkodik az ajánlat komolyságán: „Ha látták a Brown Bunny című filmet, akkor azt is tudják, hogy fiúgyermek esetén milyen méretű nemiszervre számíthatnak (20,3 centi, ha az apjára üt). Nem igazán tudom, pontosan hogyan befolyásolja egy ilyen jól felszerelt apa egy lánygyermek jegyeit, de biztos az sem fájhat”.
[Videók]

Grotesque – Pornó és szadizmus a művészfilmekben

Grotesque (2009) Ez egy beteg, öncélúan erőszakos film, amelynek kb. a 70%-a kimerül a testi és lelki kínzásokban. Tömören ennyi. Aki ennyivel nem elégszik meg, annak ott a tovább gomb. A készítők nem teketóriáznak, fél perc alatt előkerül egy kalapács, amivel egy andalgó párocskát meg is támad egy csúnyán néző úr. Majd egy kis kocsikázás után megkötözve, függőleges helyzetben, szájpecekkel elnémítva térnek magukhoz egy lerobbant szobában, természetesen rosszul kivilágítva. Nem kell sokat várnunk elrablójukra, aki egy -nincs jobb szó- szadista állat. A szituáció adott, kezdődik a móka, ami alatt hosszú, fájdalmas kínzások veszik kezdetét. Csak néhány említésre méltó: ujjak láncfűrésszel történő eltávolítása, kasztrálás, zsigerelés.

grotesque

A történet kb. ennyi, szerintem a forgatókönyv és a szövegkönyv két összekapcsozott A4-es lapból állt, de hát egy ennyire nyíltan torture porn filmnél mit várunk? A karakterek nem tudnak igazán kibontakozni, vannak pillanatok, amikor el akarják velünk hitetni, hogy pedig igen, mi megmutatjuk, hogy miről is van szó, de azok is felemásra sikeredtek. Igaz, volt egy-két igazán szép pillanat -itt a szó romantikusabb értelmére tessék gondolni-, amikor azt éreztem, hogy ez a film több annál, aminek látszik, hogy kicsit romantikus, kicsit bájos, de ezek sem voltak kellően mélyek. Ráadásul tegyük hozzá, hogy ennek a párocskának ez az első randevúja, de már a srác kész lenne meghalni érte… Jó, értem én, más kultúra, a becsület náluk sokkal többet jelent, mint pl. kis hazánkban, amit, khm hagyjunk is, na de akkor is.
Igazából a cím roppant találó, groteszk minden ízében, nagyon jól kihasznált lehetőségekkel, amit leginkább a zenével érnek el a készítők. Ne, ne aláfestő zenére gondoljunk, olyan igazán nincs is, a zene itt magnóból szól, és nem azért, hogy az esetleges szomszédok ne hallják a síkoltásokat, hanem mert hóhérunk egész egyszerűen beteg, aki élvezi, ha klasszikus zene keveredik a fájdalom hangjaival. Igen, szexuálisan izgatja. Szexualitás is van ám biza’, sőt. De még maradjunk a groteszk megjelenésére, ami ott van minden apró részletben: az alkotók képesek voltak még (számomra) egy elég durva poént is belerakni, sőt, még egy eltúlzott, már-már mangás erőszak jelenetet belecsempészni a filmbe. A befejezés meg már egészen abszurd, én azon is felnevettem (de nem csak én).
Az igyekezett abban is megvolt, hogy meglepő fordulatokkal tarkítsák a történetet, csak ez sem sikerült, az nem igazi fordulat, amit az ember jó eséllyel számításba vesz. Ha érthetőbben akarom leírni, hogy miről is szól a film, akkor úgy mondanám, hogy ez olyan, mintha egy átlag horrorfilmben a szokásos, 2-3 percnél nem hosszabb haláltusát kihúznánk másfél órára. Maguk a visszaemlékezésekről szóló felvételek is csak ugyanannak a napnak a történéseiről szólnak. Így nem csak a szereplők, de a néző is be van zárva, nem tudjuk az előzményeket, nem ismerünk senkit -és nem is fogunk-, továbbá a végén szembesülünk azzal, hogy csak annyi történt, amit egy negyedórányi filmbe bele lehetett volna sűríteni.
Nem tudom, hogy hazánkban ki fogják-e adni valaha DVD-n, nem hiszem, még X-kategóriás lógóval sem. Miért? Mert az angoloknál sem adták ki. Nálunk meg már a Fűrész VI.-t se lehet majd látni a mozikban a brutalitása miatt. Megvágni meg szinte lehetetlen lenne ezt a filmet, hiszen akkor jóformán nem lenne mit a mozikba/DVD-re rakni. Kiknek ajánlom? Elsősorban azoknak, akik szeretik a torture porn műfajt, másodsorban pedig azoknak, akik gyakorta látogatnak valódi halálesetekről beszámoló oldalakat. Figyelem! Az egyik tesztalanyom majdnem elhányta magát a film nézése közben és nem is volt hajlandó tovább nézni, szóval tényleg csak saját felelősséggel tessék fogyasztani.

[Videók] További moziszex

Zongoratanárnő – Pornó a művészfilmekben

La pianiste – Ha meg akarjuk tapasztalni a francia filmek „sötét oldalát” is, akkor semmiképp nem szabad kihagynunk a Zongoratanárnőt, ami a jófajta francia vígjátékok ellentéteként fájdalmas, véres, drámai és igen nehezen fogyasztható. Persze egy művészfilmről van szó, ami egyedi elbírálást igényel, de még ha ezt meg is adjuk neki, a végeredmény akkor is negatív. Ezzel nem áll szemben az a tény, hogy a film tavaly Cannesban 3 díjjal távozott (közte a Zsűri Nagydíjával), ezenkívül pedig kapott még egy César-díjat, és egy Európai Film Díjat is. A szakmai zsűri bizonyára értékelte a komoly témát, már ha egy mazochista középkorú zongoratanárnő vergődésére ez a legjobb szó. De jussunk túl a nehézségeken, és lássuk, mire számíthatunk a Zongoratanárnőtől.

zongoratanarno

Isabelle Huppert egy Erika nevű, 30-as évei végén járó nőt alakít, aki amikor éppen nem zongoraleckéket ad, akkor vagy az anyjával veszekszik, vagy peep-show-kat látogat. Szánalomra méltó élet az övé, mert egyetlen percet sem érez igazán a magáénak, idegenül mozog a saját testében, és mindez elvileg az anyja miatt van. A történet kifejtése elég lassú, a film 130 percbe bírta sűríteni Erika történetét, ami azt jelenti, hogy aprólékos figyelemmel követhetjük őt a mazochizmus, a gonoszság, féltékenység és beteg viselkedés útján. Erikának egyáltalán nincs magánélete, mivel nemcsak egyszerűen az anyjával él, hanem még egy ágyban is alszik vele, ráadásul a kíváncsi természetű Anya (Annie Girardot) a lány minden mozdulatát figyeli, úgyhogy Erika – jobb híján – magába fordul és átmegy perverz-mazochistába. Sem a nappalai, sem az estéi nem stimmelnek: napközben túl szigorúan és ellenségesen kezeli a tanítványait, akik esélyesek lehetnek arra, hogy túlszárnyalják az ő karrierjét, esténként pedig olyasfajta furcsaságokat művel, amik miatt 18 éven aluliak nem nézhetik meg a filmet. (Még az idősebbeknek sem esik jól végignézni, amiket a hősnő az üvegszilánkokkal és magával művel). Aztán a film kb. egyharmadánál felbukkan egy lehetséges szerelmi szál egy helyes és tehetséges fiatal srác (Walter Klemmer/Benoit Magimel) személyében, aki első látásra beleszeret a zongoratanárnőbe, és így pillanatokra minden addigi problémánk megoldódni látszik. Csak pillanatokra, mert egy súlyos francia művészfilm nem végződhet vér és fájdalom nélkül, úgyhogy a rajongásból csalódás, a gyengédségből erőszak lesz, mi pedig ezalatt egyre zavartabban fészkelődünk a székünkön.
Isabelle Huppert több filmből is ismerős lehet számunkra, legutóbb például a 8 Nő-ből, ahol a vénlány karaktert játszotta. A 47 éves színésznőnek van egy erős művészfilmes vénája, ahogyan ezt klasszikus formában láthattuk Hal Hartley Amatőr c. filmjében, amiben Isabelle egy Isabelle nevű ex-apácát játszott, aki pornó-regények írásával szórakoztatja magát. A színésznő a Zongoratanárnőben borzasztóan hűvös, olyannyira, hogy már a filmbeli őrültségeit sem tudjuk teljesen komolyan venni, azt pedig, hogy szenvedélyt is tudna érezni bárki iránt, még nehezebben hisszük el neki. Ez persze nem Isabelle Huppert színészi gyengesége, hanem a rendezői koncepció eredménye, vagyis Michael Haneke német rendező találmánya. Vannak jó pontjai is a filmnek, ilyen például Annie Girardot szerepeltetése, aki valóban félelmetes élethűséggel játszotta el a zsarnok anyát, de hasonlóan jól működik a Klemmert játszó Benoit Magimel beválogatása is, aki számunkra teljesen ismeretlen arcként feltűnően érzékeny színészi játékot nyújtott.
A film legnagyobb gyengéjének magát a történetet neveznénk, amit Elfriede Jelinek regényéből maga a rendező adaptált forgatókönyvvé. Nemcsak drámai, de már-már bántó is Erika érzelmi-szexuális ámokfutása, ami persze alátámasztható az anyjával való nem-normális kapcsolatával, mégis túl erősnek tűnik ennek a nézőre gyakorolt pszichikai hatása. A művészfilmek kedvelőinek valószínűleg nem lesz ezzel sok bajuk, és hogyha a súlyos mazochista-vonalon kicsit túl tudunk jutni, akkor egy érzelmeket felkavaró, valódi Isabelle Huppert-típusú filmként fogunk a Zongoratanárnőre emlékezni.
Port: A negyvenéves Erika Kohut (Isaabelle Huppert) a bécsi Zeneakadémia zongoratanára. Édesanyjával él, aki szeretetével zsarnokoskodik fölötte, nem hagy számára semmi önállóságot. A megközelíthetetlen és hideg fiatal nőnek van egy szenvedélye: szabad idejében titokban pornómozikat és peep show-kat látogat. Elfojtott szexualitása önpusztító és mazochista jellemvonásokat hoz felszínre. Egy nap azonban egyik tanítványa elhatározza, hogy meghódítja.
[Iq] További moziszex

Pornó a művészfimekben: Ellenséges vágyak

A Túl a barátságon című filmje után Ang Lee 2007-ben ismét a szexualitást vette elő. Akinek már a Heath Ledger főszereplésével készült, meleg szerelemről szóló produkció túl soknak bizonyult, azoknál az Ellenséges vágyak biztosan kicsapja a biztosítékot – függetlenül attól, hogy heteroszexuális kapcsolatról szól. A történet a II. Világháború környékén játszódik, és hiába a politikai vonatkozás, a történelmi háttérről leginkább a két főszereplő, Wong Chia Chi (Wei Tang) és Yee úr (Tony Leung Chiu Wai) kapcsolatának révén kapunk képet. Terítéken az érdekből eredő szex, a testi függőség, a fizikai szenvedély. Mindez 157 percben, szintén kendőzetlen, nyers szexjelenetekkel, valódi közösüléssel a kamerák előtt.
Port: Kína,1938. Wong igazi jó lány, aki épp most kezdi egyetemi tanulmányait. A fiatal nő teljesen magára maradt a világban, anyja meghalt, az apja pedig testvérével együtt Angliában rekedt a II. világháború kitörése miatt. Az egyetemen megtetszik neki egy diák, Kuang, miatta jelentkezik az iskolai drámacsoportba. A hazafias érzelmektől fűtött fiú veszélyes tervet eszel ki a japánokkal együttműködő kínaiak megbüntetésére: a magas beosztásban lévő Yee-t akarja megölni. Wongnak a színpad után, most az életben is szerepet kell játszani. Feladata, hogy Yee feleségének bizalmát elnyerve, a férfi szeretője legyen, előkészítve a terepet az ellenállók merényletének. Wong veszélyes játszmába kerül, szűz lányként egy csábító férjes asszonyt kell alakítania. Azzal pedig végképp nem számolt, hogy az ellenségétől függésbe kerül, a férfihez kötődő fizikai szenvedélye miatt.
[Videók]

Pornó a művészfimekben: Shortbus – Dugd életre

Rob és Sofia boldog házasok, attól eltekintve, hogy a lánynak még sohasem volt orgazmusa. A szomorú ténynek ráadásul van egy ironikus oldala is: Sofia párkapcsolati terapeutaként dolgozik, és másoknak ad szexuális tanácsokat. Munkája során megismerkedik egy meleg párral, a fiúk éppen arra készülnek, hogy nyitnak a kapcsolatukon, és más férfiakkal is barátkoznak. Segíteni akarnak Sofia problémáján, és elhívják magukkal a Shortbus nevű klubba, ahol az emberek azért gyűlnek össze, hogy jól érezzék magukat, beszélgessenek a művészetekről, a világról, és hogy mindenki mindenkivel szexeljen.

short_bus_cameron

Ha annak idején a Huncut felhőcske nézői azt gondolták, film ezen túl semmi újat nem fog tudni nekik mutatni, ha azt hitték, Ming-liang Tsai­nak köszönhetően láttak mindent, ami egy férfi, egy nő és egy dinnye között történhet, hát tévedtek. Bár a dinnye kimarad John Cameron Mitchell filmjéből, majd kétórás segédanyagot kapunk, mit tehet egy férfi gyertyapózban magával, esetleg egy vagy két másik férfival, hogyan játszadozhat el egy nő sajátmagával egy távirányítható, tojás alakú vibrátor társaságában, esetleg egy másik nővel vagy egy komplett házaspárral, netalán egy szobányi férfival és nővel. A Shortbus 102 perces játékideje alatt egy mindent átfogó kiállítás látogatói lehetünk, melyben a Káma-Szútra garantáltan összes póza és még annál több lehetséges szexpartner-párosítása vonul fel a néző szeme előtt a vásznon.
A provokatívnak szánt film rajongói azzal ünnepelték a Shortbust, hogy végre egy film, ami őszintén, elkendőzés, finomkodás, álszerénység nélkül beszél a szexről. A beállításokat, a színészek valósághű játékát valóban megirigyelhetnék még a sokat látott pornórendezők is. Az első félóra után azonban (a felére csappant közönség között) már teljesen megszokod a közeliket a nemi szervekről. Kezd kevés lenni ez az őszinteség. Több kellene a botrányból.
Mitchell a Shortbus-szal New Yorkba vezet minket, de ez a Nagy Alma már nem a West Side Story színes kultúrmasszája, nem is A taxisofőr háborús övezete, ahol azért mindig ott szunnyad az esélye annak, hogy egyszer jön majd egy nagy eső, ami a város minden szennyét elmossa, és főleg nem Woody Allen örök, megkérdőjelezhetetlen szerelme. Ez a New York egy szeptember 11. utáni New York, amiből nemcsak a remény, de mintha minden más is elveszett volna. Ez a New York, míg azzal hiteget, hogy kiismerhetõ és nyitott, valójában végletesen és véglegesen zárt és átláthatatlan. Ebbe a Manhattanbe, ahogy azt a Shortbus címadó underground szexklubjának egyik törzsvendége, az egyszer volt new yorki polgármester a meghatottságtól könnyes szemmel megvallja: „minden bűnös elzarándokol, hogy megbocsátást nyerjen”, de ez a Nagy Alma már fizikailag képtelen ennyi bűnös lélek feloldozására.
A Shortbus Manhattanje olyan, mint az egészestés játékfilm maga. Az expozícióban az establishment shotot úgy pipálja ki a rendező, hogy méregdrága légi felvétel helyett rajzolt, festett totált mutat az aszfalt- és felhőkarcoló-dzsungel házairól. Maradunk kint, a felszínen. Ez a város sem és maga a film sem képes ledönteni nemhogy a megrajzolt falakat, de a valóságosakat sem. Nem képes közel engedni az emberhez, a városlakóhoz, a Shortbus szereplőihez. Csak dokumentálja őket és tüneteiket anélkül, hogy magát a betegséget kutatná, épp ezért a kezelés sem hozhat valódi gyógyulást: csak a felszíni tüneteket enyhítheti, anélkül, hogy megszüntetné magát a problémát. Minden marad a felszínen Mitchell Manhattanjében. Mint ahogy a felszínen dagonyázunk a Shortbusban, nemcsak annak egyik főszereplője által unos-untalan kattogó, mindent és mindenkit lencsevégre kapó polaroid géppel, nemcsak a másik főhős, James szerelméről készített, a kapcsolat legfőképp gondtalanul boldog, szirupos pillanatait összevágott mázas montázsában, hanem magában a címadó Shortbusban, New York betegeinek, a szeretni képtelenségüktől megcsömörlött aszfaltdzsungel lakóknak szánt klinikán, az örömtanyán is.
A film többségében a világváros elektromossági gondokkal küzd: a lámpák örökösen kiégnek, nincs kellő megvilágosítás, nincs fény. Csak az orgazmus, az őszinte, valódi, átélt gyönyör tud újra fényt hozni a világra, vagy legalábbis Manhattan sötét utcáira Mitchell filmjében. Az alig százéves mozi történetében számos film és sorozat rendezőjét ihlette már meg a nő, aki nem képes az orgazmusra. Mitchell csavart még egyet a dolgon, és egy olyan hősnőt választott filmje (egyik) főszereplőjéül, aki ennek ellenére abból él, hogy azt tanítja, amiben magának még sosem volt része: szexterapeuta. Így keresztezi az útját két, öt éve együtt élő férfi: James és Jamie, akik Sofia, a tanácsadó kanapéján betegekből hirtelen orvosokká válnak. Varázsszerük az orgazmust prédikáló, frigid asszonynak a Shortbus, „a tehetségesek és a hátrányos helyzetűek” new yorki szexklubja, ahogy a házigazda, a transzvesztita Justin Bond mutatja be a helyiséget. Van itt minden: színház- és moziteremtől orgiaszobáig, kibeszélő fülkéig, ahol orgazmus-élményeiket oszthatják meg egymással a nők (, itt világosodhatunk meg pl. arról is – Mitchellnek köszönhetően -, hogy egy jó orgazmus képes véget vetni a háborúknak, és elhozni a várva várt békét.
Ha létezik orgazmus, azt itt kell keresni, és ha létezik gyógyír a szeptember 11. okozta sebekre, akkor az az orgazmusban keresendő, szól Mitchell tanítása, aki egy nyiltatkozata szerint mindent megad a Shortbusban a nézőnek, ami ahhoz kell, hogy túlélje az elkövetkezendő alig több, mint egy évet Bush-sal Fehér Házban. Dugj, ha annyira bizalmatlanná váltál mindenkivel szemben, hogy még a neved sem mered felfedni másnak, nemhogy magadat. Dugj, ha már a terápia, vagy az ordítás, veszekedés sem használ kiüresedett és megcsömörlött házasságodra. Dugj, ha társad, szerelmed a szerelem elvesztésével inkább élőhalottként kísért közös lakásotokban és ágyatokban, és titokban valóban a halálra készül. Dugd őt, dugd életre halott kedvesed. Dugj, ne szeretkezz, ne háborúzz, hangzik az új jelszó, mert ha a felszínen olyan is minden, mint a hatvanas években, belül már semmi sem maradt a hippi mentalitásból.
Hiába bánik Mitchell szereplőivel kétségtelen szeretettel, hiába juttatja őket külön-külön, vagy együtt, személyre szabott szexterápiával a kívánt gyönyörhöz. Kiutat ő sem talál számukra reményvesztettségükből, legfeljebb csak pillanatnyi bejáratokat a Shortbusba, egymás testébe, egymás reményvesztettségébe. Épp ezért gyanús a film műfaji meghatározása: paródiát látunk elvileg. Épp ezért tűnik erőltetettnek az irónia, amivel a Nagy Alma lakosait ábrázolja a rendező. Hiába a Pollock poszter a falon, amit egy kis testnedv még színesebbé tesz, hiába James inkább siralmas, mint nevetséges öngyilkossági kísérlete – hogy a jakuzziba fojtsa magát -, és hiába a valóban meghökkentőre sikeredett szexjelenet, amikor Jamie egy férfi segglyukát használja mikrofonként, hogy beleüvöthesse az amerikai nemzeti himnuszt. És hiába a botrány, a látszólag őszinte beszéd a szexről, a nagyközelik az egymásbahatoló, gabalyodó nemi szervekről. Nem tudunk szívből nevetni Mitchell karakterein. Nem tudjuk kinevetni őket. Legfeljebb csak velük együtt, erőltetetten hahotázni – ha már sírni sincs miért. Hiába a dugás orrba-szájba, marad a csömör. „Régebben meg akartam váltani a világot, most már csak méltóságomat megőrízve szeretnék távozni.”, vallja a Shortbus transzvesztita házigazdája, Justin Bond. A Shortbusnak és hőseinek egyik sem sikerül.

John Cameron Mitchell második filmjében szintén a pornográfia eszközeit felhasználva mutatja be az emberek közötti kapcsolatteremtési nehézségeket: gruppenszex, hetero- és homoszexuális aktusok, maszturbálás, önszopás, saját nemi szervét csapkodó, elélvezni nem tudó nő kerül a képernyőre. A szereplők olyan természetességgel dugnak, mintha csak karácsonyfát díszítenének, és pont ez volt a rendező elképzelése is: hogy a néző ne érezze magát kínosan a jelenetektől, és a film végére már ne is gondoljon a szexre. Hiszen a 2006-os mű lényege sem ebben rejlik Mitchell szerint, hanem abban, hogy mennyire nehezen jut el egyik ember a másikig.
[Videók]

Pornó a művészfilmekben: Ken Park

Erőszak, szex, gyűlölet, zavarodottság, őrület, gyilkosság, vér, düh – ezek lehetnének a címszavai Larry Clark 2002-es filmdrámájának. A történetben négy kamasz élete van terítéken, akik bár külön utakon járnak, ugyanabban a zsákutcában kötnek ki végül. Sokkoló jelenetei miatt a Ken Park nagy botrányt kavart a Velencei Filmfesztiválon, és több országban tiltólistára került. Az egyik fiú például úgy végez önkielégítést, hogy közben köntösének övével fojtogatja magát. Szintén erekciója lesz, amikor a konyhakéssel megöli a nagyanyját és a nagyapját, de van a filmben haver, akit saját barátnőjének igencsak MILF-kategóriás anyja ránt a lábai közé egy gyors orális aktusra.

Ken Park: Négy kisvárosi szegény fiatal, három srác és egy lány fojtja szexbe és erőszakba mindennapos frusztrációját, aminek legfőbb oka persze a felnőttek hülyesége és degeneráltsága. Mert ilyenek az amerikai kisvárosok a film szerint – csoda, hogy nem lesz mindenki öngyilkos!
Larry Clark és Ed Lachman filmjét, a Ken Parkot már megelőzte a híre – igaz, ez részben a forgalmazó érdeme, akinek azért mégiscsak alapvető érdeke a figyelemfelkeltés. Tény, hogy a film a velencei filmfesztiválon komoly botrányt kavart, Ausztráliában betiltották, és, ha minden igaz, akkor szülőhazájában, Amerikában csak jócskán megvágva lesz forgalmazható, tehát ez nem puszta felhajtás, hanem tényleg van valami, ami miatt ez a munka komoly felháborodást tud kiváltani. Régen az ember azt hitte, hogy ha valamin a nagyközönség kiakad, az minden bizonnyal jó dolog, de minimum érdekes, de sajnos újra meg újra rá kell jönnünk, hogy az, ami botrányos még nem szükségszerűen jó, és az sem biztos, hogy érdekes.
Larry Clark legelső mozija, az 1995-ös Kölykök – ha valaki emlékszik rá – provokatív volt és szókimondó, ráadásul egy olyan világot mutatott be, ami egyszerre volt érdekes és sokak számára teljesen ismeretlen: az utcán lógó gördeszkás fiatalok világát. Most ezt a világot egy már jól ismert és néha egy kicsit már unalmas környezetben, a kisvárosi Amerikában láthatjuk, összekeveredve a reményvesztett, elszegényedett és néha már enyhén degenerált felnőtt világgal, de ettől semmi nem lesz érdekesebb, sőt. Három fiatal srác és egy lány életének pár napját követhetjük a Los Angeleshez közeli Visalia nevű porfészekben. Shawn (James Bullard) azért lóg a suliból, mert titkos viszonyt folytat barátnője anyjával. Claude (Stephen Jasso) mindene a gördeszkázás, de egyszerűen nem hagyja békén alkoholista, munkanélküli tahó apja. Tate (James Ransone) a nagyszüleivel lakik, akik egy idő után annyira idegesítik, hogy egy szép estén lemészárolja őket. A félvér Kisbarack (Tiffany Limos) szélsőségesen vallásos apjával él, aki halott feleségének megszállottja, és Kisbarack túlságosan hasonlít elhunyt édesanyjára, ezért apja gyengédsége egy idő után már nem marad a szülői szeretet határain belül. És minden „gyerek” mellé társul néhány szörnyű, de legalábbis jellemhibás szülő, de ettől még nem lesz kerek a történet.

Azt azért nem árt előre közölni, hogy a filmben bizony van egy csomó szex és nemcsak eljátszott, de valódi is. Ami azt illeti, az ilyen jeleneteket nem mindig indokolja a cselekmény, lévén, hogy többnyire eleve nincs igazi cselekmény, hanem csak lazán egymás mellé illesztett epizódokat látunk. Ráadásul minden epizódban valamelyik fiatal legalább félig meztelen – látszik, hogy a két rendező erre van ráindulva (érdekes módon még nem vádolták meg őket pedofiliával, pedig lenne rá ok). De az egész nem is akar összeállni egy konzekvens történetté, négy – később már csak három – jó barát például csak a film elején látható együtt egy fotón, és a legvégén jelennek meg együtt, de itt is csak azért, hogy a változatosság kedvéért hármasban nyomassák a dolgot. Persze sokan ülnének be a moziba az ilyesmiért, de higgyétek el, ennyire direktben és öncélúan nem néz ki jól, és nem is izgalmas. Arra a kérdésre pedig, hogy mit fog mondani, ha pornográfiával vádolják, a rendező Larry Clark így válaszolt: „A film jellege a legjobb ellenérv. Az, hogy őszinte film. Ha konkrét dolgokra kérdeznek rá, akkor azt hiszem, elég jól meg tudom védeni magam.” Erre mi azt mondjuk, az nem elég, ha egy film botrányos, és az sem, hogy őszinte – legyen inkább egyszerűen jó.
[Videók] Pornó a művészfimekben: Kilenc dal, További moziszex

Pornó a művészfilmekben: Az érzékek birodalma

Az érzékek birodalma (Ai no corrida) francia, japán filmdráma. Az érzékek birodalma 1976-ban bemutatott színes, japán francia erotikus filmdráma. Eredeti címe: 愛のコリーダ (Ai no corrida) L’empire des sens. Nagisza Oshima alkotása egy nagy port kavart szerelmi bűnügy alapján készült, amely 1936-ban történt Japánban. Egy volt prostituált, Abe Szada minden konvenciót felrúgó szerelmi viszonyt folytatott főnökével, akit végül megfojtott, péniszét levágta és magával vitte. Három nappal később került rendőrkézre. Ügye nagy felzúdulást váltott ki Japánban, mert rávilágított a társadalmi különbségekre és a hagyományos japán erkölcsök válságára. A filmmel szinte egy időben a témának egy másik mozgóképes feldolgozása is készült, kizárólag japán produkcióban, Noburu Tanaka rendezésében: Jitsuroku Abe Sada (1975). Az érzékek birodalma világszerte szélsőséges fogadtatásban részesült: számos kritikus korszakalkotó remekműként méltatta, miközben mások részéről elhangzott a pornográfia vádja. A filmben valódi, nem imitált közösülések és egyéb szexuális cselekedetek láthatók. A nyugatnémet hatóságok az 1976-os nyugat-berlini filmfesztivál idején pornográfia vádjával lefoglalták a kópiát, és az egész NSZK-ban betiltották a filmet. (A vádat néhány hónappal később ejtették, és a bemutatót engedélyezték.) Japánban ugyancsak pornográfia miatt emeltek vádat a rendező ellen: a bírósági eljárásnak nagy nemzetközi visszhangja támadt, számos világhírű művész nyilatkozatban állt ki a perbe fogott Oshima és filmje mellett. Két évvel később, ugyancsak japán–francia koprodukcióban Oshima elkészítette a Szenvedélyek birodalma című filmjét, szintén egy viharos szerelmi kapcsolatról, ám ezt a munkáját sokkoló erotika helyett inkább balladai hangvétel jellemzi.
Erzekek_birodalma_Szex_mindhalaligA valós háttér: Abe Szada: Az 1905-ben született Abe Szada egy nyolcgyermekes család hetedik gyermeke volt. A gyerekek közül csupán négyen érték meg a felnőttkort, közülük Szada volt a legfiatalabb. Szülei szerették őt, mert bátyjával, Shintaróval és nővérével, Terukóval ellentétben eleinte nem volt nehezen kezelhető gyermek. Testvérei azonban egyre több problémát jelentettek, a szülőknek pedig egyre kevesebb idejük volt legkisebb gyermekükkel foglalkozni. Szada gyakran volt távol a szülői háztól, hasonló korú kamaszok társaságában töltötte ideje javát, mígnem 15 éves korában egyik ismerőse megerőszakolta. Szülei rövidesen azzal szembesültek, hogy Szada is épp olyan nehezen kezelhető lett, mint testvérei. Mivel a lány korábban lelkesen tanult énekelni és hangszeren játszani, szülei 1922-ben eladták egy yokohamai gésaháznak. Az akkori Japánban az ilyesmi egyáltalán nem volt ritkaság a szegény családok között: a gésák művelt személyek voltak, nem közönséges prostituáltak, tehát egy szegény lány számára gésának lenni a társadalmi felemelkedés nagy lehetősége volt. Toku, Szada legidősebb nővére később azt állította, hogy testvére mindig is szeretett volna gésa lenni. Ugyanakkor Szada azt mondta, hogy édesapja a promiszkuitása miatti büntetésből adta el őt gésának.
Erzekek_birodalma_Szex_mas_elottAbe Szada (Eiko Matsuda) Szada számára a gésák világa csalódást jelentett. Nem volt elegendő az előképzettsége és nem volt elegendő szorgalma a további tanuláshoz, hogy a legkiválóbbak közé emelkedjen, ezért jószerivel csak szexuális szolgáltatást tudott nyújtani. 5 évig végezte ezt a munkát, mígnem nemi betegséget kapott. Ez azt jelentette, hogy állandó orvosi ellenőrzéseken kellett részt vennie, mint a hivatásos prostituáltaknak. Szada elhatározta, hogy inkább áttér erre a jobban fizető hivatásra. Oszakában, a híres Tobita bordélyban kezdte a munkát hivatásos prostituáltként. Hamar rossz híre támadt, mivel meglopta az ügyfeleit, és többször megkísérelt szakítani a prostituált életmóddal, amely szintén nem váltotta be a hozzá fűzött reményeit. Rövid ideig pincérnőként dolgozott, majd újra prostituált lett – immár engedély nélkül – előbb Oszakában, majd Tokióban. Egy ízben a rendőrség letartóztatta, ám egy jómódú férfi, az engedély nélküli bordély tulajdonosának barátja, Kinnosuke Kasahara maga mellé vette. Arra viszont nem volt hajlandó, hogy feleségül vegye. Szada szexuális étvágya eleinte izgatóan hatott a férfire, akit később már kimerített a gyakori szexuális élet. Szakításuk után Szada egy étteremben vállalt munkát Nagoyában. Itt ismerkedett meg Goro Omiya professzorral, akivel viszonyt kezdeményezett. Munkáltatói nem nézték jó szemmel ezt a kapcsolatot, s mivel Szada is megunta Nagoyát, a lány visszatért Tokióba. Omiya ott is találkozott vele, hajlandó lett volna támogatni is, ám Szada élete nem várt fordulatot vett.
1936. február 1-jén Szada a Yoshidaya nevű intézményben kezdett dolgozni. A 42 éves tulajdonos, Kichizo Ishida érdeklődését felkeltette az új alkalmazott. Szada hamar engedett főnöke vágyainak, mivel az egyébként nagyvonalú Omiya szexuálisan nem elégítette ki. Kichizo és Szada kapcsolata mind szenvedélyesebbé vált: egyik teaházból a másikba költöztek, és idejük javát szeretkezéssel töltötték, gyakran egy vagy több gésa jelenlétében. A nős férfi egy idő után mégis visszatért feleségéhez, és ezt a féltékeny Szada nehezen viselte el. Következő találkozásukkor késsel fenyegette meg a férfit, hogy megöli, amennyiben rajta kívül mással is szeretkezik. Együtt mentek az Ogu nevű intézménybe, amelyet a férfi többé nem hagyott el. Szeretkezéseik mind hosszabbak és különlegesebbek lettek. Kölcsönösen fojtogatták egymást, miután felfedezték, hogy ez fokozza számukra a szexuális gyönyört. Ishida egy ízben azt mondta, hogy számára fájdalmas, amikor Szada abbahagyja a fojtogatást, inkább ölje meg őt. 1936. május 18-án, kb. hajnali kettőkor Szada megfojtotta az alvó férfit, egy konyhakéssel levágta a péniszét, és a férfi vérével azt írta Ishida mellkasára, hogy Sada, Kichi Futari-kiri (Szada és Kichi örökké együtt.) Ezután elhagyta a vendéglőt, és Omiyához ment. Bocsánatot kért a férfitól, amiért tönkre tette őt. (A botrány kipattanása után Omiya karrierjének valóban befellegzett.)
Kichizo Ishida (Tatsuya Fuji)Szada 3 nappal később került rendőrkézre, miután egész Japánban nagy erőkkel keresték. A tárgyalás során azt mondta, szeretetből ölte meg Kichizót, mert teljesen magának akarta őt. Ez a fajta szenvedély az egész országot meglepte, hiszen ilyesfajta szerelmi gyilkosságok addig nem történtek. Az állami propaganda is kiemelten foglalkozott az üggyel, ami alkalmas volt arra, hogy a tömegek figyelmét eltereljék az ország súlyos külső és belső problémáiról. Az emberek fantáziáját nagyon megmozgatta Szada esete: azt beszélték, hogy Ishida különösen nagy méretű hímtagjával váltotta ki ezt a szenvedélyt gyilkossá vált partnerében. Szada cáfolta ezeket a pletykákat, mondván, hogy szeretője mérete átlagos volt, a vágy és a szerelmi technikája tette rendkívülivé a férfit. (A levágott hímtag múzeumba került, nyilvánosság előtt is bemutatták, ám a II. világháború vége előtt eltűnt.) A vád hosszas börtönbüntetést követelt a nőre, Szada pedig leginkább meghalni szeretett volna. Végül hat évre ítélték. Majdnem napra pontosan 5 évvel a gyilkosság után, 1941. május 17-én amnesztiával szabadult.
Szabadulása után a hírnév előnyeit és hátrányait egyaránt élvezhette. Személye iránt óriási volt az érdeklődés, melynek eredményeként természetesen valótlanságokat is mondtak róla. Szada beperelte egy róla szóló könyv szerzőjét, ám perre végül nem került sor: a kulisszák mögött alighanem megegyeztek. Magánélete nem rendeződött, mert amint kiderült valódi személyazonossága, az máris véget vetett egy jómódú férfival kialakult kapcsolatának. A média érdeklődése Szada iránt évtizedek alatt sem csökkent. 1970 elején az asszony váratlanul eltűnt a nyilvánosság szeme elől. Senki nem tudja pontosan, hogy mi történt vele. Valószínűleg az 1980-as évek vége felé elhunyt. Akik ezt állítják, arra hivatkoznak, hogy Ishida sírján 1987 után már nem volt többé friss virág. Egy 1989-ben megjelent könyv szerzője, Aiko Gibo azt állította, hogy látta Szada sírját.
Erzekek_birodalma_Levagott_penisztAz érzékek birodalma – mint arról fentebb szó volt – a szexualitást merőben másképp értelmezi, mint az európai kultúra. A nyugati felfogás a szexualitást általában csak lelki kapcsolattal együtt, a szerelem testi megnyilvánulásaként fogadja el. Az önmagáért való szexualitás bűnnek minősül, még a liberálisnak tartott nyugati társadalmakban is elsősorban a pornográfia hivatott kielégíteni ezt a „sötét, állati ösztön”-t. Az európai kultúrkörben utoljára talán csak az ókori görögöknél és rómaiaknál volt jelen a szexualitás a maga természetességével, a bűn fogalma nélkül. A Távol-Keleten, a kereszténység hatókörén kívül a szexualitásnak egyértelműen pozitív az értelmezése, nemcsak utódnemzési, hanem örömszerzési szempontból is. Oshima filmjében a szexualitás nem bűn, ám hogy mégsem igazán vonzó és izgató, az annak köszönhető, hogy a nézőnek a nemiség és a halál kapcsolatával kell szembenéznie. A keresztény kultúrkörben a szexualitás még ma is gyakran csak utódnemzési funkcióval igazán elfogadott, vagyis egyértelműen az élet fogalmához kapcsolódik, az örömszerző szexualitásban viszont a halál motívuma is megjelenik. Szada és Kichizo kapcsolatát végigkíséri a halál motívuma. Kichizo akkor pillantja meg Szadát először, amikor a lány egy késsel támad a férfi feleségére. A kés visszatérő motívum lesz a történetben: Szada késsel fenyegeti meg a szeretőjét, hogy kasztrálni fogja, amennyiben mással is szeretkezik, és erre a kasztrációra végül sor is kerül. Fontos azonban megemlíteni, hogy a kés nem a gyilkosság eszköze, hiszen Kichizo önként vállalt (és kölcsönös) fojtogatás áldozata lesz. A főszereplők egyre féktelenebbé váló, minden tabut ledöntő kapcsolatában a halál az utolsó tabu, a szexuális egyesülés igazi tetőpontja, a legnagyobb orgazmus. Az örökké szeretkezni akaró Szada és az állandó erekcióban lévő Kichizo kapcsolata szükségszerűen végződik halállal, hiszen örökös vágy emészti őket az egyesülés élményéért, számukra nem létezik kielégülés. A szeretkezés nem csillapítja, hanem fokozza vágyaikat, melyeket egymástól távol sem képesek kordában tartani. Kichizo olyankor bármilyen nőneműt képes meghágni, aki a közelébe kerül, Szada pedig arra kéri idős kitartóját, hogy csípje, marja, üsse a testét, mert számára a szexualitás akkor már elválaszthatatlan a fizikai fájdalom érzésétől.
Szex mindhalálig (Eiko Matsuda és Tatsuya Fuji)Szada alkalmazottként kezdett viszonyt Kichizóval: társadalmi szempontból e kapcsolat elején még alárendelt szerepben volt. Később az egymás kielégítése iránti vágy egyenrangúvá tette őket, aztán egyértelműen Szada került fölénybe, abban a pillanatban, amikor Kichizo már csak a vágy szintjén tudott lépést tartani Szada szexuális étvágyával, testileg már egyre kevésbé. A fojtogatás célja számukra nem a fájdalom okozása, hanem a gyönyör fokozása. Ebben az egymást felemésztő testi kapcsolatban nyilvánvalóan nem lehetnek tabuk: Szada számára a gyönyör egyik formáját jelenti szeretője ondójának lenyelése, Kichizo számára pedig különleges élvezetet jelent annak a főtt tojásnak az elfogyasztása, melyet előzőleg Szada vaginájában helyeztek el. Kichizo kasztrálása nem azt jelenti, hogy Szada megfosztotta szeretőjét a férfiasságától, hanem azt, hogy ezáltal még egyszer, immár utoljára birtokolhatja vágyai tárgyát.
[Szex] További moziszex

Pornó a művészfilmekben: Kilenc dal

A mozifilmekben a rendezők előszeretettel használják a pornográf eszközöket. Szélesvásznú ondófröccs, autofelláció, erekció nagytotálban, fojtogatós szex – ezeket a címszavakat inkább hardcore pornóban használják. Pedig mindezek láthatóak, csakhogy a hozzájuk tartozó filmek megjárták a filmfesztiválokat, és függetlenül attól, hogy hatalmas botrány övezte őket, a jeleneteket szinte minden alkalommal vágatlanul vetítették. A leghíresebb művek, amkiben a rendezők pornográf eszközöket felhasználva mutatják be az emberi kapcsolatokat, vagy épp a nemkapcsolatokat. Művészet vagy pornó: Michael Winterbottom brit rendező művét, a Kilenc dalt legelőször a 2004-es cannesi filmfesztiválon mutatták be, és egyből botrányt okozott. A produkcióban ugyanis a két főszereplő nem imitálja a szeretkezést, hanem valóban létrejött a kamerák előtt az aktus. A történet két fiatalról, az angol Mattről és amerikai barátnőjéről, Lisáról szól, akik közösüléseit a filmben kilenc bevágott koncertfelvétel követi, amelyekre a pár korábban ellátogatott. A fiút Kieran O’Brien alakítja, aki a Non-stop partiarcok-ban is szerepelt már, a fiatal lány (Margot Stilley) pedig egyetemista volt azokban az években. Neve saját kérésére nem szerepelt a stáblistán, hogy zavartalanul tudja folytatni a tanulmányait. Persze csak pár napig sikerült megőriznie inkognitóját.

9 songs: A brit Mattet és colos, fiús testalkatú barátnőjét, a 21 éves amerikai vendégdiákot, Lisát tehát felváltva látjuk szórakozás és szex közben – nehéz eldönteni, melyik is az unalmasabb. Az érzékek birodalmától Az utolsó tangó Párizsban című Bertolucci-filmen keresztül az Intimitásig több olyan filmet láthattunk már, melyben a testiség nyílt ábrázolása valami plusz tartalmat adott a műnek. Nos, a 9 dal sajnos nem illeszthető be ebbe a sorba: mivel jobb esetben (lásd a korhatár-besorolást) a film legtöbb nézője már csinált, tehát látott olyan izgalmas dolgokat, mint amilyeneket Matt és Lisa művelnek, ennek szimpla bemutatása kifejezetten semmitmondó és érdektelen.
Az író-rendező Winterbottom nem tesz mást, mint hogy a szexuális együttlétekre redukálja egy párról a megmutatni érdemes dolgokat, ez pedig azt eredményezi, hogy semmilyen szinten sem ismerjük meg a két főhőst, akiket több mint egy órán keresztül bámulunk a képernyőn. Nem konzervatív hozzáállásról vagy prüdériáról (illetve az ezek ellen való lázadásról) van itt szó („A mozi szélsőségesen konzervatív és prűd. Én a másik szélsőség felé indultam el. Csak a szexen keresztül mutatok be egy kapcsolatot” – idézi a DVD-borító az alkotót), hanem tartalom és tartalmasság kérdéséről – ebben pedig a film megbukik.

porno_a_moziflmben

A kilenc dalt (azaz kilenc rockkoncertrészletet) és kilenc szexjelenetet felváltva mutató mű ráadásul mechanikusan és fantáziátlanul építkezik. Akit érdekel két átlagos külsejű meztelen ember gyenge színészi játékkal előadott párosodása, amely minduntalan megszakítja a jó zenéket, annak a 9 dal jó választás lehet, a többieknek mindössze érdekes adalék marad a sokarcú rendező változatos életművéhez: Winterbottom a Lidércfény irodalmi adaptációja, a Csodaország érzékeny drámája, a Welcome to Sarajevo háborús filmje, a Bikatöke önfeledt önreflektív bohóckodása és a Guantánamo politikai valóságdrámája mellé lám, művészpornót is rendezett. A teljes filmet itt nézheted meg. 
[Videók] További moziszex

Loliták: Jane March – A szerető

jane_marchAz egzotikus szépségű angol színésznő az élete első nagyjátékfilmjében nyújtott Lolita-alakítással egy csapásra meghódította a férfiközönséget. Az 1992-es Jean-Jacques Annaud-dráma, A szerető – The Lover – egy szegény francia tini és egy gazdag, középkorú kínai férfi könnyes-szenvedélyes szerelmi történetét meséli el Francia-Indokínában. A film alapjául szolgáló Marguerite Duras-novellában a fiatal lány 15 éves, a forgatókönyvben ezt három évvel megtoldották. Kész szerencse, hogy a modellből színésznővé avanzsált Jane éppen betöltötte a 18-at, amikor elkezdődött a forgatás, hiszen a túlfűtött szexjelenetek helyenként még így is kiverték a biztosítékot. Jane és a férfi főszereplő, Tony Leung Ka Fai szenvedélyes szeretkezéseit egyes kritikusok az Elemi ösztönben látottakhoz hasonlították. A bevállalós színésznő két évvel később Az éj színe című erotikus thrillerben még ezt is felülmúlta. Az éj színében, a Color Of Night-ban filmbeli partnerével, Bruce Willis-szel 2000-ben az első helyen végeztek a Maxim minden idők legjobb filmes szexjeleneteit felvonultató listáján. A tüzes Jane-t legutóbb egy vígjátékban, a My last 5 girlfriends-ben láthatta a közönség.

A szerető: A Mekong folyón Saigon felé tartó kompon egy kínai férfi figyelmét megragadja egy fiatal lány, különös megjelenésével: agyonmosott selyemruhában és férfikalapjában – a korlátnak támaszkodik, s álmodózóan tekint a távolba. A férfi 32 éves, a lány 15. Megismerkednek. Szenvedélyes, eksztatikus szerelem lobban közöttük. Amikor a gazdag férfinak családi nyomásra meg kell nősülnie, a lány hazautazik Franciaországba. Híres íróként megírja első, igazi szerelmének a történetét, s ily módon vallja meg a férfinak, hogy mennyire szerette – s szereti még most is.
Itt mindennek vége, a szerelem nem válogat! Kínai és fehér ellentét szinte természetes volt mindig is. Hol drasztikusabb formában, hol kisebb ellenérzések által jelent meg a világban. Most a 20. század elején járunk. Már nem annyira éles a különbség, de a határ a két bőrszín között leküzdhetetlennek bizonyul. Próbálkoztak már sokmindennel átlépni, ám nem csak a hatalom és a fennhatóság nem volt erre képes, de még szimpla emberi érzelem, a szerelem sem képes ezen felülkerekedni.
Keretes szerkezetbe szőtt lovestory, de teljesen pozitív értelemben. Egy öreg hölgy a retrospektív gondolataival adja meg a film alaphangját, szinte vele együtt emlékezünk vissza fiatalkorára. Nem tudjuk ki ez a nő, azt sem tudjuk honnan való, hova tart az életben, vagy egyáltalán mit akar az élettől. Tollának szuperközeli plánja csak erősíti életének sejtelmes mivoltát. Mivel szinte ő sem tudta az életútja során, hogy mi lesz a következő lépése, így végig kommentálja az egész filmet. Immáron felnőttként többet ért abból, ami vele történt 15 évesen Saigon városában. A történet egy szünidő utolsó napjával kezdődik. A kislány Sadec városából, édesanyja és fivérei köréből tér vissza Saigonba. A kompon találkozik egy 32 éves kínai férfival, aki vonzó, jómódú és hihetetlen kisugárzása van. A férfi egyből kiszemeli magának, mégis fél a vele való beszélgetéstől, fél a visszautasítástól (premire plan: remeg a férfi keze). A lány belemegy a játékba, mert valahol vonzódik a férfihoz. Nagyon félénken kezdődik a kapcsolatuk, a férfi sem mer lépni. Végül a lány és barátnője, Helene mindent összevetve rájönnek, hogy nem is lehet olyan rossz utcalánynak lenni, sőt jobb mint betegeket ápolni. A férfi sem tudja kiverni a lányt a fejéből és a lány sem tud nyugodni, még álmában sem tud másra gondolni, csak rá. A férfinek van egy legénylakása, hogy tudja hol fogadni a szeretőit, a lányt is odaviszi. A kínai rájön, hogy a lány még csak kislány, ezért nem is tudja elképzelni, hogy megrontsa a lelkét, de lány kezdeményez. Egy örök életre megmaradt emlékzetében az első alkalom a kínaival, egy életreszóló élmény. És újra és újra és újra szeretkeznek. A lány maga vallja be: ”hogyan tudtam ezzel az idegen emberrel örömet zsákmányolni magamnak, csak magamnak”. Kegyetlenül ébreszti rá a lányt a kínai, hogy egy kínai férfi csak szűz lányt vehet el és itt Saigonban a fehér férfiak is csak szűz lányt vesznek felségül. A lány úgy tesz, mintha ez nem is izgatná őt túlságosan, sőt az sem, hogy a férfi szerelmes lett belé és még saját apja ellen is felkerekedett szerelméért. Szájába adott szavakkal próbálja elhitetni a lánnyal, hogy ő csak a pénzért jár hozzá, ha ömaga (a kínai férfi) szegény lenne akkor nem történt volna közöttük semmi. Szabadon beszélnek a jövőről, mert tudják, hogy a közös jövő lehetetlen. A lánynak folyamatosan vissza kell térni az „iszonyatos sadec-i házba”, ahol a teljesen megörült, a sok bonyodalomba és nehézségekbe már belebolondult családjával kell eltöltenie pár napot. Ők mindig csak kérdőre vonják a kínai miatt, sőt meg is szégyenítik a férfit egy közös vacsora alkalmával, de úriember módjára megmarad higgadtnak és „felsőbbrendűnek”. Az affér után a lányt szinte megerőszakolja a férfii, miután már mernek fizetségről beszélni. Professzionális szajha lett a lányból. A férfinek esküdnie kell egy kínai lánnyal, de megígéri, hogy még utána egyszer találkoznak a lakásban. A lány hiába várja a megbeszélt időpontban, elpakolta a cuccait és elköltözött a férfi, a lány pedig másnap hazaindul Párizsba. A hajón eszmél rá, hogy ő szerette férfit „olyan szerelemmel, amelyet nem vett észre, mert az beleveszett a történetükbe”. A szerelem nem múlik, ha csak elszakítják egymástól a két félt. Képtelenek elfeledni egymást és az érzéseiket. Ez bizonyítja a férfi évekkel későbbi telefonhívása a sikeressé vált lány számára is.
De mi is az a szerelem? Egy emberi érzés, mely felemel, mely boldoggá tesz, mely teljes ember érzését kelti bennünk? Vagy az egymás iránti elkötelezettség, vagy esetleg az egymásért mindent feladni fogalma? A film is bebizonyítja h mindenki számára más, és bár itt a bőrszín szerint különbözik a szerelem felfogása, egy népcsoporton belül is eltérhet nagyban egymástól. Ám szinte sose egyforma, picit mindig különbözik. Jean-Jacques Annaud 1992ben készült A szerető (The lover) című fimjéről, Marguerite Duras autobiográfiai regényének adaptációjáról beszélünk Jane March és Tony Leung lenyűgöző játékával.
Átlagos lovestory művészi magasságokba emelve. Nyelvezete gyönyörű, kiválóan használja ki a nyelvi lehetőségeket és oly módon ír le teljesen hétköznapi dolgokat, amivel a különlegesbe emeli őket. A képek sem beszélnek kevesebb kiválósággal a történetről. Sokszor többet mondanak, mint itt szó mondhat. Érdemes külön kiemelni, azt a szeretkezés jelentetet, amikor szinte csak szuperpremierekben látjuk a két főhös testét és azok mozdulatait. Gyönyörű képsor lélegzetelállító hatással a nézőre. Csak módjával nézzük ezt a filmet, mert egyik pillanatban mi is eurófikus állapotba kerülhetünk, majd a mi szívünk is megszakad a film majdnem 2 órája során. Megbabonáz…

[Lolita]

Az éj színe – Jane March és Bruce Willis szexjelenete

Bill Capa (Bruce Willis), a neves pszichiáter egyik kollégáját megölik, és mert a szálak az áldozat egyik ápoltjához vezetnek, Capa átveszi halott barátja terápiás csoportjának irányítását, hogy kinyomozza, ki a tettest. A foglalkozásokon megismeri a gyönyörű, titokzatos és ellenállhatatlan Rose-t  akit Jane March alakít. Capa megdöbbenésére életre kelti legvadabb erotikus vágyait. Szerelme teljesen elvakítja, s mire rájön, hogy a lány körüli rejtély összefügg a gyilkossággal, ő lesz a következő kiszemelt áldozat.
[Videók]