Címke: moziszex

Szex a moziban: Gryllus Dorkát dugja Makranczi Zalán

Gryllus Dorka anyaszült meztelenül szeretkezik a kamerák előtt! Bartis Attila Nyugalom című regényéből rendezte Alföldi Róbert első nagyjátékfilmjét, melynek díszbemutatóját tegnap tartották. A történet főhőse Weér Rebeka (Udvaros Dorottya) a megbomlott elméjű, bukott színésznő, aki élete kudarca után soha többé nem teszi ki a lábát az utcára. Tizenöt éve él lakása és érzelmei börtönében, író fiától (Makranczi Zalán) pedig egyre csak szívja az energiát.
Anya és fia perverz kapcsolatába csöppen az erdélyi származású Fehér Eszter (Gryllus Dorka), aki az író barátnőjeként kiutat mutat az egyre elviselhetetlenebb életből. Kezdeti idilljüket hosszú szex-jelenetek érzékeltetik, amelyeket folyton megtörnek az anya kirohanásai, és a szexért mindenre képes könyvkiadónő (Hernádi Judit) egyre durvább szexuális felajánlkozásai. Tovább a videós cikkre

Moziszex: Gryllus Dorka és Makranczi Zalán Nyugalom

Gryllus Dorka már szerepelt összeállításunk előző részében egy édeshármas tagjaként, míg most egy hagyományos duettben és lényegesen kevesebb ruhában tűnik fel. A Nyugalom című filmből származó jelenetben kamaszos hevülettel és egy kis kötelező ügyetlenkedéssel esik egymásnak Gryllus művésznő és mázlista partnere, akit Makranczi Zalán alakít meglehetősen nagy átéléssel. A jelenet báját és élethűségét az a rész adja meg igazán, amikor a felhevült pár valahogy beesik az ágy és a fal közé, de azzal a lendülettel folytatják.

Ugyancsak a Nyugalom című filmben van a fenti jelenet, amit egyszerűen nem bírtunk kihagyni. A két szereplő ugyanaz, mint az előző jelenetben, nagy különbség azonban, hogy a fiatal pár szemmel láthatóan már ‘Level 2’ szintre jutott a nemi örömök terén. A korábban látott ügyetlenkedésnek és kapkodásnak nyoma sincs, helyette céltudatos mozdulatokkal veszik birtokba egymás testét és még arra is jut energiájuk, hogy új utakat fedezzenek fel a gyönyörök terén. A határok feszegetését némi testápolóval teszik fájdalommentessé, ami bölcs előrelátást feltételez. És, hogy teljesen kivégezzük a Nyugalom című filmet, megmutatunk egy amolyan bonus tracknek szánt jelenetet is belőle, hogy valahogy lehűtsük a kedélyeket így a végére. Itt Hernádi Juditot figyelhetjük meg, ahogy meglehetősen lényegretörő és vulgáris módszerekkel szerzi meg, amit akar!

Tartalom: A valaha ünnepelt szenvedélyes, érzéki színésznő (Udvaros Dorottya) már 15 éve ki sem mozdul a lakásából. Egyetlen támasza fia, Andor (Makranczi Zalán), írógépe mögé menekül kettejük tehetetlen egymásrautaltságának őrült ketrecéből. Novelláit – melyek anya és fia történetei – csupán az asztalfióknak írja. Szeretet és gyűlölet kötelékei béklyózzák őket egymáshoz. Ebbe az érzelmi patthelyzetbe egy szép napon megérkezik a szerelem.
Kritika: Alföldi Róbert Nyugalom című filmjében remek színészek tartanak felolvasóestet Bartis Attila könyvéből. Az elsőfilmes rendező túl nagy tisztelettel közeledett az alapanyaghoz, nem merte igazán sajátjává tenni, így mi is szegényebbek maradtunk egy élménnyel.
A Nyugalom című film megnézése után furcsa nyugtalanság vett rajtam erőt. Egy ideig nem tudtam, mi az oka, aztán rájöttem: zavar, hogy képtelen vagyok a film alapján eldönteni, Alföldi Róbert jó rendező-e. Talált egy regényt (Bartis Attila: A nyugalom), ami nyilvánvalóan megérintette, írótársával (Garaczi László) nagy óvatoskodva – a dialógusok maradnak, ahogy vannak! – forgatókönyvvé alakítgatta, kerített magának jó színészeket és egy megbízható operatőrt, nagy levegőt vett… és várta, hogy elkészüljön a filmje.
Alföldi kiváló színész, természetes, hogy mindkét főszereplő, a veterán Udvaros Dorottya és az újonc Makranczi Zalán is kivirágzik a keze alatt. Udvaros sokszínű a színpadról lekergetett, hosszú évek óta saját lakása börtönében élő színésznő szerepében; ha kell, üvöltő hisztérika, ha kell, egyetlen oldalpillantással hozza a fiát – és persze minket – zavarba, teátrális és mégsem túl sok. Makranczi mint Andor, az anyja csecséről leválni nem bíró, de a barlangjában fuldokló fiú egyfélébb, de mégsem egyhangú, végig hozza azt az áthatolhatatlan zavarodottságot, ami a figura fő jellegzetessége.
A magabiztos alakításokon túl viszont nem sok mindent találni ebben a filmben, amitől több lenne, mint egy hangoskönyv vagy felolvasóest. Alföldi félve nyúl a filmes eszközökhöz, mindvégig a könyvre támaszkodik, érezhetően azt próbálja kiötölni, hogyan ne sértse meg az eredeti szöveget. Nem mer kísérletezni, nem újít, nem rakja bele magát a filmbe, mintha rettegne, hogy végzetesen elrontja az egészet. Néhány bátortalan rendezői ötlettől eltekintve mintha inkább operatőrére (Babos Tamás) és vágójára (Politzer Péter) hagyatkozna, hogy majd csak filmet kerekítenek színészei köré.
A cselekmény hűen követi a könyvét, és vannak epizódok, amiket sikerült remekül filmre ültetni, kitűnő például a kurvával (Nagy Mari) töltött éjszaka vagy a szerkesztőnővel (Hernádi Judit) folytatott bestiális affér, a dráma sarkkövénél viszont valami miatt megbicsaklik a forgatókönyv. Az anya-fiú közti beteges köteléket szétcibáló Eszter (Gryllus Dorka) szála érthetetlenül kidolgozatlan marad, a lányról semmit nem tudunk meg, a lány és a fiú kapcsolatát pedig csak röpke vinyettákban hajítják elénk, ami így nem ad elégséges magyarázatot a fiúban végbemenő változásokra. A játékidő persze véges, de fel lehetett volna áldozni kevésbé fontos jeleneteket (elsőként a kocsmárosnő igencsak falsra sikerült monológja jut eszembe), hogy elegendő teret kapjon az Eszter és Andor közti dinamika kibontakozása.
Eszter szálának elsikkadása azt is jelenti, hogy az anya és fia közti húsba maró csatározások egy idő után kissé egyhangúvá válnak, hiába jók a színészek, mintha ugyanazt a jelenetet ismételnék újra és újra, és ahelyett, hogy fokozódna a feszültség, lassan elunjuk őket. Szerencsére mielőtt apátiába süllyednénk, lesújt a vég. Ez majdnem megrázó, csak az a kár, hogy Alföldi pont újranézte a Stalker-t forgatás közben, és ettől az a zseniális ötlete támadt, hogy nem a padlón fekvő Andorral fejezi be a filmet, hanem átemeli ide a szobában zuhogó esőt, végül is, ha Tarkovszkijnak bejött, itt miért ne működne. Kár, hogy nem szólt neki senki, hogy ne tegye.
[Videók]

Moziszex: Kirsti Stubo és Ulrich Tomsen – Ópium, Egy elmebeteg nő naplója

Némileg kakukktojásnak számít ez a jelenet, mert – bár hazai gyártású filmből származik – egyik szereplője sem magyar. Ulrich Tomsen és Kirsti Stubo ágyjelenetének az ad különös pikantériát, hogy a filmben egy orvos és betege tiltott és egyben tragikus kapcsolatát követhetjük nyomon. Listánk azon ritka jelenetével van dolgunk, amelyben becsületesen végigcsinálják az egész procedúrát, bár szemmel láthatóan nem adnak bele apait-anyait, ami a sztori ismeretében enyhítő körülménynek számít.

Tartalom: 1913, Magyarország. Brenner József író-orvos története egy újkori Faust-történet. Brenner orvosként dolgozik egy múlt század eleji elmegyógyintézetben. Már hónapok óta írói válságban szenved, egy sort sem képes papírra vetni. És közben a morfium rabjává válik. Egy nap új beteget bíznak rá, a huszonnyolc éves Gizellát. Az elmebeteg nő viszont csak ír és ír, ő saját naplója rabja, nem képes letenni a tollat. A fiatal nőn mind jobban elhatalmasodik a kényszerképzet, hogy egy idegen, gonosz erő költözött belé. Brenner féltékeny lesz a nőre, aki zseniálisan, megszállottan alkot. A kezdeti orvos-beteg viszony fokozatosan alakul át, orvos és beteg egymásba szeretnek, kapcsolatuk szexuális tébollyá hatalmasodik. Brenner az asszony testén keresztül akar kapcsolatba lépni a Gonosszal, és visszaszerezni képességét az írásra. Brenner doktor szövetséget akar kötni vele, hogy segítségével mindazt megvalósítsa, ami eddig neki nem sikerült. A Gonosz azonban testestül-lelkestül akarja magának Brennert. Ezért a szövetségért nagy árat kell fizetnie az orvosnak. Gizella cserébe, arra kéri Brennert, hogy vágja ki az agyát, szabadítsa meg a Gonosztól, hozza el számára a felejtést. Brennernek nincs választása. El kell pusztítania Gizellát: az egyetlen embert, akit igazán szeretett.
Kritika: A megkopott külsejű és tartalmú XX. század elejei magyarországi pszichiátrián – a Moravcsik-intézetben; a főigazgató: Moravcsik doktor (László Zsolt)- „a sátán uralta”, folyamatos íráskényszertől és kényszerképzetektől gyötört nőbeteg könyörög a megváltásért (a felejtésért: „kérem, vágja ki az agyamat”) az – amúgy – novellákat szövegező kezelőorvosának. A film Csáth Géza művei alapján született, Szász János rendezte és írta (utóbbit Szekér Andrással). Szász filmhősei – irodalmi alapanyagokat felhasználva – a létezés és az erkölcs határait boncolgató figurák. Amennyiben szükséges, márpedig erre gyakorta (minden esetben) sor kerül, áthágják a határokat – „természetesen” morális kételyektől gyötörve -, sorstragédiájuk, elkerülhetetlennek látszó végzetük (hübriszük) ebből fakad (Woyczek, 1994, Witman fiúk, 1997).
Mondhatnánk: Csáth Géza (született: Brenner) és Szász szükségszerűen találtak egymásra. „Második közös munkájuk” székhez tapasztó. De nem azért, mert értelmiségi körökben jó ideje divatos rajongani Kosztolányi Dezső sokáig (és többnyire még mai is) mostohán kezelt unokatestvéréért, aki – amúgy – orvosként gyűrte maga alá a mindennapokat (és a nőket), és elkötelezett híve és hazai úttörője volt a hazai pszichoanalitikus iskolának és módszereknek, és ugyebár függött a drogoktól. (Mint ahogy mestere, Sigmund Freud. Bár ezt kevesen tudják, vagy illik tudni.)
Szász meglátása szerint az Ópium? egy narratív kamarafilm, vagyis kétszereplős, szűk térben játszatott dráma. Az igazsághoz tartozik, hogy azért kamarafilm (vagyis visszafogottabb hely- és stábigényű), mert – egy meghiúsult tervét követően – érthetően mielőbb filmet akart forgatni a Witman fiúk rendezője, akár a szűkebb anyagi lehetőségeken belül. A direktor a Szöllősi Géza art designer (Taxidermia) megálmodta és áttervezte komáromi Monostori-erődbe helyezi a cselekményt, hasznosítva az art designer furcsa és bizarr tárgyait, orvosi masináit is.
Dr. Moravcsik (László) múlt századi intézetébe utazik dr. Brenner József (Ulrich Thomsen), aki idejétmúltnak tartja az intézményvezető gyógymódszereit, viszont mint drogfüggő, itt könnyen juthat morfiumhoz, ópiumhoz. Függése ugyanilyen erős az íráshoz is, ám jó ideje képtelen egyetlen sort a papírra vetni. Nem így a gondjaira bízott Klein Gizella (Kirsti Stub?), aki folyton, sokat és nagy szenvedéllyel körmöl. Az orvos egyszerre viszolyog és csodálja kezeltjét, irigyli annak szenvedélyét. Még úgy is, ha mindennek nagy az ára: a „nőt megszállja a gonosz”, vagyis az elborult elme. Az ápolt és a kezelő végzetesen közel kerül egymáshoz – aminek jó vége nem lehet.
[Videók]

Moziszex: Sárközi-Nagy Ilona és László Zsolt – Májusi zápor

Sárközi-Nagy Ilona és László Zsolt érzelemdús egymásba gabalyodását figyelhetjük meg a fenti jelenetben, amit összevágtunk a könnyebb befogadás érdekében, mivel a filmben szét van szórva ez a pár másodperc. Sok hormont ugyan ez a jelenet sem fog belőlünk felszabadítani, de Sárközi-Nagy Ilona kellemes meztelensége miatt azért ez is befért az első tízbe. Nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy ebben a filmben László Zsolt mennyire elképesztően hasonlít a korosodó Harrison Fordra.

Történet: Szerelem és féltékenység – és minden, amit ez a két szó takar és felfed -, erről szól ez a háromszögtörténet. Három emberi arc és három emberi test története. Nem számít semmi más, csak az arcok, szemek, arcba boruló haj, kezek összefonódva, ökölbe szorulva, simogatva és levegőben maradva és a testek. Talán még az eső. A végig zuhogó, porzó, lázongó, sziszegő májusi zápor. Kaffka Margit: Májusi zápor című novellája alapján készült tévéjáték egy szerelmi háromszög történetéről.
Kritika: Esztergályos Károly egy alapvetően elfojtásokkal, feszültségekkel teli Kaffka Margit-novellát dolgozott át szexualitással mélyen átitatott, a nyíltabb konfrontáció gondolatával merészebben eljátszó tévéfilmmé. Kaffka szelleme így csak nyomokban található meg benne, inkább kiindulópontul szolgál egy szabad-asszociációs láncolathoz.
„Májusi eső aranyat ér”- állítja a mondás, de az Esztergályos Károly filmjében folyamatosan, megállíthatatlanul, vég nélkül zuhogó májusi zápor a puszta hangulatfestésnél valami sokkal mélyebb, baljósabb funkciót tölt be. Az ötven perces tévéfilm a zápor – tehát a heves, rövid ideig tartó eső – főszereplővé emelésével is alátámasztja azt a koncepciót, amely a viszonylag rövid idő alatt lejátszódó eseményeket a három szereplő szemszögéből, egyenként láttatja. Téma variációkkal – sugallja az alcím az egyes nézőpontoknak, elképzeléseknek az esetlegességét, illetve a zene kiemelt fontosságát. (Mahler szimfóniája például remek választás a borongós, nedves atmoszféra megfestésére.)
Kaffka Margit novellája, a film alapjául szolgáló Májusi zápor egy különös szerelmi háromszög, a művészetügyi tanácsos (Ákos – László Zsolt), a feleség (Ilona – Ónodi Eszter) és a szobrász szerető (Éva – Nagy Ilona) feszült viszonya köré épül.
Kaffka írása a ki nem mondott szavak, az elfojtott érzelmek, vallomások színtere, amelynek tompa, óvatos atmoszférája Esztergályos filmjében helyenként szexuálisan túlfűtött jelenetekkel és zaklatott konfrontációkkal tűzdelt asszociációsorozattá változik. Persze ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy a rendező ne követné bizonyos mértékig Kaffka Margit elképzeléseit, hiszen a film végig fenntartja a látottak valóságosságának bizonytalanságát, eljátszik a „mi lenne/mi lett volna, ha” gondolatával. A történet menete helyenként visszatér egy-egy jelenethez, újrakezdi, újragondolja a már látottakat. Érdekes, ahogyan a kőkemény, mindenféle szeretőcskéket eltűrő, nyájas feleség kegyetlen dominává alakul – az egyébként remekelő – Ónodi Eszter kezében, a naiv, kiszolgáltatott szerető, Éva pedig milyen idillikusan és egyszerűen képzeli el a jövőt.
A meglehetősen tipikus szerelmi háromszög-jelenség ugyan archetípusokat vonultat fel, a film mégis olyan karaktereket hoz játékba, amelyek épp eléggé szokatlan „variációkat” eredményeznek.
Egy tévéfilm esetében mindig felmerül a kérdés, hogy egyáltalán lehet-e, érdemes-e a technikai vonatkozásokat méltatni, és bár a tévé képernyőjén feltehetően (vagy legalábbis remélhetőleg) másképp szól majd a hang, ez esetben helyenként igen zavaró volt a néhányszor eltorzult szöveg érthetetlensége. (Természetesen ez nem azokra a jelenetekre vonatkozik, ahol a hanggal való játék tudatos volt.) A sejtelmes, néhol nyomasztóan sötét képi világ, a szövegtorzulás és az időben, nézőpontokban való ugrálás itt-ott a Twin Peakset is eszembe juttatta, bár a katarzis – az említett sorozattal szemben – ezúttal elmaradt.
[Videók]

Moziszex: Tóth Orsi és egy idős úr Johanna 2005

Még mielőtt bárki komolyabb lelki sérülést szenvedne a fenti jelenet miatt, gyorsan tudjunk meg néhány dolgot a filmről! Mundruczó Kornél operafilmje a szexualitás erejével gyógyító, ex-drogos Johanna nővérkéről és áldásos ténykedéséről szól. Ez az oka annak, hogy áriában kommunikálnak egymással a szereplők, ami valljuk be, nem túl életszerű és meglehetősen elvonja a figyelmet a „lényegről”, de ettől függetlenül üdvözlendő lépés lenne, ha TB támogatást is élvezne ez a fajta alternatív gyógymód.

Tartalom: A drogfüggő Johannát egy baleset után visszahozzák a klinikai halálból. Ő nem emlékszik semmire. Mivel nincs hova mennie, orvosa a kórházban tartja nővérnek, mert megtetszett neki a lány. Johanna azonban szerelmét a betegeknek kínálja gyógyírként: visszaadja az életbe vetett hitüket, csodálatos gyógyulásukért imádják Johannát. Szokatlan gyógymódjával, a kórházi rend megszegésével azonban kivívja a hivatásos gyógyítók haragját…
Kritika: Súlyos baleset a Duna-parton, a kórházba szállított sebesültek közt egy narkós csaj, aki a gyógyszerszekrények láttán ráébred, hogy valóságos drogparadicsomba került. Mindjárt túl is adagolja magát, ám ha ez volt a cél, úgy rosszkor volt rossz helyen: az orvosok újjá-élesztik. A klinikai halál állapotából visszatér, de elveszíti az emlékezetét, nincs többé neve, múltja, „nincsen lakcíme, se egy ruhája, nincsen ismerőse, se rokona, se őse” – ahogy a fiatal orvos érvel, mert beleszeretett, és ott akarja tartani nővérkének. Johanna a betegeknek áldozza második életét; a gyerekosztályon dolgozik, s éjszakánként a férfiakat gyógyítja „kések nélkül”: kézrátétellel, az érintés és szexuális érintkezés különféle módozataival. A betegek csodatévő erőt tulajdonítanak neki, és szentként tisztelik. Működése kétségtelen eredményekkel jár, ennek ellenére (vagy épp ezért) féltékeny munkatársai – élükön a rendpárti főnővérrel és a szerelmében visszautasított orvossal – zavarkeltő szajhának tekintik, elbocsátják, és amikor a betegek fellázadnak, visszaküldik oda, ahonnan jött: egy morfium-injekcióval végeznek vele, bezsákolják és elégetik.
E történetből (amelyet Petrányi Viktóriával és Bíró Yvette-tel írt Mundruczó) akár még erotikus thriller is lehetne, a Johanna viszont operafilm. A modern operáért nem verik szét a házat, semmi okunk feltételezni, hogy mozgóképes formában más volna a helyzet. Ellenpróba nincs: kortárs operafilm gyakorlatilag nem létezik. Hazai előzményként Melis László neve merülhet fel, meg persze Mundruczó korábbi verziója, a Jött egy busz… szkeccsfilmben. Egy efféle vállalkozás nem számíthat tömegsikerre, és ezzel még keveset mondtunk. Sokan még a létjogosultságát is tagadják mindenfajta kísérletezésnek, „művészkedésnek”, kivált a moziban, és a kritikai elismerés meg a nemzetközi díjeső csak olaj a tűzre. Nem kevés igazság van abban, hogy a mozi ne legyen már a súlyos közpénzeken való önmegvalósítás terepe; hogy hervasztó ötödmagunkkal ülni a vetítőteremben; meg inkább egy jól megcsinált zsánerfilm, mint egy gyatra szerzői. De középtávon még a szórakozáspártiak sem járnának jól azzal, ha holnaptól csak iparként lehetne űzni a filmezést. Ha nem készül-nének olyan darabok, mint A biro-dalom, a Táncos a sötétben vagy a Dogville. Azért említem épp Lars von Trier műfajsértéseit, mert több szálon is kötődnek a Johannához: elég, ha a kórházi helyszínre és a zenés film megújítására gondolunk. A képi világ (operatőr Nagy András, Erdély Mátyás) inkább hazai gyökerű, Jancsó és Tarr térszervező művészetét és hosszú beállításait idézi. Mindehhez radikális világítás társul, amely a korai expresszionista film fény-árnyék hatásait próbálja színesben visszaadni. Kíváncsi volnék, mi vezette ide Mundruczót, Dreyer Jeanne D’Arcja vagy az operához illő mozgóképes nyelv keresése. A némafilmes előd nemcsak a téma miatt jön ide, hanem Falconetti miatt is. Dreyer a varietéből választott magának címszereplőt, Mundruczó operaénekeseket, táncművészeket szerepeltet színészek helyett. Ami ismét csak arra utal, hogy a Johanna alaposan átgondolt vállalkozás. Ha hiszünk a rendezőnek, aki szereti ösztönös alkotónak beállítani magát, akkor arra kell jutnunk, hogy meglepően jól működnek az ösztönei. A Falconetti-Tóth párhuzam első látásra nem stimmel ugyan, hiszen Tóth Orsi profi színész. De még nem volt az, amikor Mundruczó felfedezettjeként elször tűnt föl a vásznon (Szép napok). És még mindig képes arra, hogy ne használja a szakma eszköztárát, hibátlanul illeszkedve a többi „amatőrhöz”. Ebben valószínűleg megkönnyíti, másban megnehezíti a dolgát, hogy énekelnie kell – pontosan azt és úgy, mint Fodor Gabriella, akinek a hangját halljuk. (Ugyanez a test-hang kettős egyszer már bevált, amikor Mundruczó színre vitte Lendvai Kamilló Tisztességtudó utcalányát, tapasztalatot gyűjtve saját operája megrendezéséhez.)
Tallér Zsófia, aki zeneszerzőként kezdettől (Nincsen nekem vágyam semmi) ott van Mundruczó csapatában, kiválóan oldotta meg a lehetetlennel határos feladatot. A Johanna nem újítja meg a kortárs operát, de erre nincs is szükség, a célnak jól megteszi ez a kissé konzervatív, múlt századi, a történetet és a látványt szolgáló zene. Az idézeteket bátran alkalmazó, a szakrálist a profánnal vegyítő librettót Térey János és Harcos Bálint szerezte. (Remek, amikor az élénk színű fürdőköpenyekbe öltöztetett betegek kara azt énekli, hogy „meneküljünk az urológiára!”)
Lehet, hogy agyament ötletnek tűnik operafilmet csinálni, de ha ezt egy erős tehetség és már többször bizonyított rendező teszi, akkor a néző részéről is megérdemel egy kísérletet. Ezután lehet csak eldönteni, hogy helytáll-e magáért a mű, van-e mentség a nagyot akarásra. Mindenekelőtt azt kell igazolni, miért vetemedtünk arra, hogy kirántsuk Johannát a szentek legendáriumából és az egyetemes kultúrából. Mindaz, amit eddig a zenéről, szerepválasztásról, fényképezésről-világításról elmondtam, az operát, az opera pedig a kötelező stilizációt, ha úgy tetszik, az elidegenítést adja egy olyan filmben, amelyben elvont fogalmak (szeretet, jóság, áldozat, megváltás) játsszák a főszerepet. De ez csak akkor számít, ha a film gondol valamit Johanna személyéről és történetéről. Csak ez teheti bocsánatossá az olyan hibákat és hátulütőket, mint a drasztikus fény-árny hatások időnkénti túlhajtása, ami a láthatatlanság határáig, sőt azon túl viszi a filmet; a néhol érthetetlen szöveg, ami különösen Tóth Orsi „szinkronhangjánál” zavaró.
A Szent Johanna-legenda mai olvasatának hiteles színhelyet ad a kórház. Történetesen a Lipótmezőn forgattak, de pontosan ilyen szürreális, egyszerre kortalan és ódon minden magyar kórház, ilyen a csempe, a kő, a melléklépcső, a zsúfolt kórtermek, a zegzugos alagsor a folyosók labirintusával, a sercegő neonnal, a zúgó, szortyogó csőrengeteggel… az egész úgy nyomasztó és lepusztult, ahogy van, szinte fel sem tűnik néhány lavór vagy a gyerekosztályon a szokásos razjfilmfigurák helyett a régi német mesekönyveket idéző áb-rázolások. E helyszín természetes populációja a fehér köpenyes hivatásrend (amely minden további nélkül megfeleltethető az eredeti történet papságának) és az elesettek, reményvesztettek, megváltásra várók serege. Már csak a szent hiányzik.
[Videók]

Hámori Gabriellát dugja Nagy Ervin a moziban – Kaméleon

Moziszex: Farkas Gábor foglalkozását tekintve szélhámos. Magányos, csúnyácska nőket hálóz be, szerelmet ígér, majd megcsapolja a bankszámlájukat. De egy nap, elege lesz a piti ügyekből, igazi kihívásra vágyik. Így találkozik Hannával, a gazdag és szép balerinával, aki egy sérülés után próbál visszatérni a színpadra. Gábornak minden trükköt be kell vetnie, hogy a lány komolyan vegye, szerez magának luxuslakást, sportautót, orvosi diplomát, sőt egy egész kórházat is, ha kell. De a hazugságok bonyolult hálójába ő maga is belegabalyodik, és végül már azt sem tudja biztosan, valóban csak a pénz-e a cél.

Kritika: A Kaméleon cím több szempontból is találó, hiszen egyfelől nyilván szélhámos főhősünkre utal, másfelől viszont magára a filmre, mely hőséhez hasonlóan folyamatosan alakot vált, újra és újra felrúgva a fokozatosan kialakuló nézői elvárásokat. A sztorit megalapozó érzelmi gengszterkedés szálából – a nagy vad megjelenésével – észrevétlenül evezünk át a romantikus vígjáték vizeire, ahol majdnem zátonyra fut a történet csónakja, de aztán hirtelen feszes thrillerben találjuk magunkat, és mindez határozottan noiros befejezésbe torkollik (talán nem véletlenül juttatja eszünkbe a finálé A sanghaji asszony záró képsorát). Goda Kriszta tehát felültet minket a műfaji hullámvasútra. Nyilván ezért kardoskodott annyira a „szélhámosfilm” megnevezés mellett, mely nem konkrét történetelemekre, hanem a főhős foglalkozására utal, így átfoghat több zsánert is.
Vessünk hát egy pillantást szélhámosunkra! Egyből feltűnik, hogy Farkas Gábor nem úgy kaméleon, mint mondjuk Woody Allen Zeligje, aki bámulatos képességről adva tanúbizonyságot mindig belevegyül – szinte felszívódik – környezetébe. Gábor nem konformista, így nem félelemből, vagy beteges azonosulási vágyból fakad folytonos alakváltása. Ő egyszerűen a pénzre hajt, és tudja, hogy ehhez mások álmainak a valóra váltásán keresztül vezet az út. Meg kell adni nekik a hőn áhított illúziót – miszerint szépek, okosak és izgalmasak – legalábbis amíg ránk nem bízzák a széfjük kulcsát. De maga a film nem épp ugyanezt teszi? Pénzt csal ki belőlünk azért, hogy egy időre a terem sötétjében belemerülhessünk a mások által festett álmainkba. A moziba belépve mindig illúziót vásárolunk.
A Kaméleon központi figurája tehát önreflektív karakter, hiszen magának a tömegfilmnek a működési elvét ismeri fel, és imitálja. Ezért nem meglepő, hogy a film tanul alakváltó hősétől, és rendre újrarajzolja önnön műfaji kereteit. Ezzel ugyanúgy egyre több nézői réteget nyer meg magának, ahogy Gábor is mindenkit lenyűgöz azzal, hogy személyre szabott álomképüket testesíti meg. Az egyetlen – és felettébb örvendetes – különbség az, hogy míg szélhámosunk rendre önellentmondásba keveredik szerepei miatt, és elbukik, addig Goda Kriszta (és Divinyi Réka) zsáner-koktélja nem válik eklektikussá, az egymástól távol álló műfaji sablonok inkább erősítik, semhogy gyengítenék egymást. A történetben időnként felbukkanó logikai hibák ellenére egy kerekre csiszolt cselekménnyel van dolgunk, mely már önmagában is nagy szó a honi filmgyártásban. Az olykor ellaposodó romkom-szál alatt ugyan utolért néha a félelem, hogy ha minden a bevett szabályok alapján halad tovább, akkor egy gigantikus happy end-del leszünk gazdagabbak, 103 perccel viszont szegényebbek, de aztán jött a vérátömlesztés a suspense-től duzzadó thriller-szál képében. Godáék szerencsére felismerték, hogy a néző nem távozhat a veszteség érzése nélkül erről a filmről. Nem lehet következmények nélkül mások álmainak rugalmas nyersanyagává válni… az illúziónak ára van. Nem feltétlenül az jelenti a veszélyt, hogy a sok szerep mögött elveszik a valódi személyiség, inkább annak elfeledése, hogy nekünk is vannak álmaink, mi magunk is vágyak és képzelgések rabjai vagyunk.
A forgatókönyv azzal teszi lehetővé a műfaji határok zökkenőmentes áthágását, hogy megtöbbszörözi a főhős mozgatórugóit. Gábor egyfelől a pénz miatt startol rá a gyönyörű és vagyonos balerinára, másfelől önbecsülése végett, aztán ráadásul még bele is szeret. Ez a kettős (vagy akár hármas) motiváció teszi igazán izgalmassá a központi karaktert, hiszen sokszor nem tudjuk róla, hogy éppen melyik vágy hatása alatt cselekszik. Most a társadalmi frusztráció leküzdésének eszköze a nő? A szerelem tárgya? Vagy csak egy hülye és gazdag liba, akit ki kell rabolni? Ez az ingadozó, ambivalens viszony teremti meg azt a lehetőséget, hogy a film alaphangnemének számító műfaj bármikor átcsaphat szöges ellentétébe.
A Kaméleon a színészi alakítások terén is professzionális munka, de sajnos nem sokkal több ennél. Az egyre gyakrabban vászonra kerülő Nagy Ervin tisztességesen, de korántsem lehengerlően hozza a megélhetési nőcsábász figuráját. Megvan a veleszületett sármja, de sokszor túl tisztán és modorosan mondja fel szövegeit. Ellenben Hámori Gabriella bőven elég bájos ahhoz, hogy a vágy titokzatos tárgyaként funkcionáljon. A mellékszereplőkre sem lehet nagyon panasz. Kulka János például lubickol a meleg főorvos szerepében, de a kicsit sztereotip karakterből így sem tud olyan sokat kihozni, Trill Zsolt szlengje pedig egy kicsit fals a nevelőotthonból szabadult suttyó szövegeiben. A mindig önmagát alakító Csányi Sándor viszont ezúttal hibátlan, hiszen most valóban csak magát kellett adnia. Ő az elsőszámú humorforrás a filmben.
Mindenesetre jó érzés, szorongás és bűntudat nélkül leírni, hogy a Kaméleon: magyar közönségfilm. Goda Krisztina már eddig is sokat tett azért, hogy ez a szóösszetétel ne legyen halálos kombináció (Elsősorban a friss és üde Csak szex és más semmire gondolok, nem pedig a nehézkes Szabadság, Szerelemre), új filmjével azonban még magasabbra helyezte a lécet. A Kaméleon persze koránt sem hibátlan, előképeket is lehetne emlegetni Woody Allen-filmektől aTehetséges Mr. Ripleyig, de fölösleges. A tömegfilm nem az eredetiségről, hanem a kreatív lopásról szól.
A Kaméleon cselekményét végső soron a „szélhámosfilmekben” bevett csavar teszi kerek egésszé. Ez a fordulat itt azért nem válik erőltetetté, mert nem idegen elemként furakodik be a történetbe, hanem tökéletesen illeszkedik a film szövetébe, sőt csakis ez adja meg a korábbi események súlyát. A cikk elején tárgyalt hullámvasút tehát csak az utolsó átpördülés miatt válik emlékezetessé, ahonnan immár fejjel lefelé lógva pillanthatunk vissza az egész addigi utunkra.
[Videók]

Moziszex: Hámori Gabriella és Leonardo Medeiros – Budapest

Az már biztos, hogy az élet egyik legnagyobb császárát Leonardo Medeirosnak hívják. A pasas teljesen úgy néz ki, mint egy lerobbant földrajz-biológia szakos tanár, mégis meztelenül hempereghetett a gyönyörű Hámori Gabriellával a Budapest című filmben, és még egy halom pénzt is kapott érte. Basszus. Öröm látni, hogy a fenti jelenet mennyire magán viseli a klasszikus és egyben kihalófélben lévő glamúrszex alapvető stílusjegyeit: egy kis cici, egy-két villanásnyi popsi, de a rengeteg közbevágott csókolózásból ordít, hogy itt az érzelmek dübörgésén van a hangsúly és nem a hormonokén. Nem mellesleg egy hasonlóan érzelemdús szexjelenetben látható Hámori Gabi a Kaméleon-ban is, ahol Nagy Ervin a partnere, ám a brazilos meztelenkedés fényében erős a gyanú, hogy testdublőrt használtak, hiszen a cicik nyomokban sem hasonlítanak egymásra. Azért Nagy Ervint így sem kell sajnálni.

Tartalom: José Costa (Leonardo Medeiros), a sikeres szellemíró éppen a Névtelen Írók Konferenciájáról tart hazafelé Isztambulból, amikor gépe kényszerleszállást hajt végre Budapesten. Megérkezésekor beleszeret a magyar nyelvbe, az egyetlen nyelvbe, amit még az ördög is tisztel. Bár Rióban felesége, Vanda (Giovanna Antonelli), egy éjjeli hírműsor bemondónője, és fia várja vissza, rá kell jönnie, hogy a házassága megromlott, egyre boldogtalanabb, végül magyarul kezd motyogni álmában.
Amikor pedig Costa egy sikeres munkája hatására, felesége beleszeret a feltételezett szerzőbe, csalódottnak és becsapottnak érzi magát, s elhatározza, hogy visszamegy Budapestre: megtalálni önmagát, és új történeteket írni.
Costa találkozik Krisztával(Hámori Gabriella) a harmincas, elvált és fiát, Pistit egyedül nevelő magyartanárral. Az ő szeretetével és támogatásával José Costából Kósta Zsozé lesz, magyarországi szellemíró, aki újra képes lesz mesteri értekezések, novellák, versek megírására. A tükröződések útvesztőjében – két város, két nő, Borges és Gogol modorában – vajon Costa azt írja meg, amit átél, vagy azt éli át, amit ír? Vajon létező dolog a szerelem és a boldogság, vagy csak a könyvek, dalok, üres szavak tárgya?
Kritika: Nem olvastam Chico Buarque regényét, így nem tudom megítélni, a Budapest adaptációnak milyen, de az biztos, hogy filmnek erőtlen és egyéniség nélküli. Walter Carvalho filmje egy brazil bértollnokról (Leonardo Medeiros) szól, aki nem szereti a nőjét és utálja, hogy mások aratják le helyette a babérokat, ezért az évek során frusztrált farokká válik. Véletlenül megismerkedik Budapesttel és a csodás magyar nyelvvel, később pedig egy csodás magyar nővel, Kriskával is (Hámori Gabi), és ez örökre megváltoztatja az életét. Vagy mégsem. Lelövöm a poént: a brazíliai frusztrált farok Budapesten is csak frusztrált farok marad. Ettől még persze lehetne lebilincselő a film, de nem az, mert Medeiros figurája totálisan érdektelen. Nem elég sármos ahhoz, hogy szívesen nézzük, és szenvedése nem elég mély ahhoz, hogy átérezzük. Egy nyavalygó fickót látunk két órán keresztül, aki a világban mindenhol egyformán rosszul érzi magát. És még felpofozni se támad kedvünk, annyira semmilyen. Még az a szerencsénk, hogy magyarok vagyunk, így legalább mi nevetgélhetünk az ordas nagy sztereotípiákon, amiket népünkről felvonultat a film – más nemzetiségű nézőknek még ez sem adatik majd meg. Kiderül például rólunk, hogy az utcán közösülünk, mint a kutyák, és amikor már elegendő pálinka robog az ereinkben, orosz rulettre tesszük fel mocskos kis életünket (Kálloy Molnár Péternek jut a kétes megtiszteltetés, hogy ezt illusztrálja). Az egyetlen igazán jó dolog a Budapest-ben Hámori Gabi, aki először úgy fél óra után lép színre, és tőle rögtön felvidul a film. A forgatókönyv vele is elég mostohán bánik, ezért sok kérdőjel marad a figurája körül, de benne legalább van tűz és élet, és amíg őt látni a vásznon, kicsit háttérbe szorul a filmet belengő érzelgős unalom. Szívesebben megnéztem volna a Budapest-et úgy, hogy ő a főhős, a szenvelgő brazil csak epizódszereplő.
[Videók]

Moziszex: Kerekes Vica és Keresztes Tamás Felnőttfilm 2010

Ugyan nem látható benne klasszikus értelembe vett szexjelenet, mégis az egész Felnőttfilm egy gigantikus és remek arányérzékkel felépített orális aktus. Aki még nem tette meg, az gyorsan nézze meg a stáblistával is alig tízperces filmet már csak a csattanó miatt is, és írja meg kommentben, hogy nála mi a tuti tipp arra a bizonyos időhúzásra. Az anyamotívum, a papság, a sakk és a történelmi számok felidézése már pipa.

Tartalom: A férfi legintimebb titka jól elrejtett bugyrokból bukkan elő. Röpke tanulmányi kirándulás ez, férfiúi szemmel, de a hölgyek kétségtelen örömére. Vagy megdöbbenésére. Egy rövidfilm, ahol semmi sem az, aminek látszik. Érzelmeket kavar, kérdéseket tesz fel, indulatokat szít, mindezt kíméletlen szavakon, színeken, mozdulatokon keresztül.
Kritika: A film forgatókönyvíró-rendezője, László Péter, a Színház- és Filmművészeti Egyetem elvégzése után, itthon és külföldön is aratott sikereket Oldalbordák című kisjátékfilmjével. 2010-ben forgatja Ádámcsutka című első nagyjátékfilmjét, amely egy speciális szemszögből, különlegesen szórakoztatóan ábrázolja a mai legaktívabb moziközönség örökös és jelenlévő problémáját, a párkapcsolatok szépségeit és nehézségeit.
A Felnőttfilm egy csattanós, izgalmas, elgondolkodtató történet, így e sorok nem is vállalkozhatnának arra, hogy a csattanót előre elárulják, ez legyen a nézői fantáziára bízva. Ha pedig néhány sorban kellene összefoglalni a lényeget, akkor az talán így szólna: A férfi legintimebb titka jól elrejtett bugyrokból bukkan elő. Röpke tanulmányi kirándulás ez, férfiúi szemmel, de a hölgyek kétségtelen örömére. Vagy megdöbbenésére. Egy rövidfilm, ahol semmi sem az, aminek látszik. Érzelmeket kavar, kérdéseket tesz fel, indulatokat szít, mindezt kíméletlen szavakon, színeken, mozdulatokon keresztül.
„Néhány technikai részlet: 280 snittből, és 1500 hangsnittből áll a film. Két éjszaka alatt forgattuk le 9 színésszel, és egy 30 fős stábbal – teljesen önköltségből – írd és mondd egyetlen forint támogatás nélkül. A stáb és a színészek nagy része ingyen, kis része a szokott ár töredékéért jött el. Technikát, utómunkát is nagyon kedvezményes áron kaptunk. Igazi alkotóközösség jött létre. Hálám kifejezhetetlen!” –mondta László Péter a bemutató után. „ Egy ilyen sűrű forgatás titka mindenképpen az, hogy rendkívül felkészülten kell megérkeznie a rendezőnek a forgatásra. Időt, pénzt, energiát tudok spórolni azzal, hogy tudom, mit szeretnék viszontlátni majd a vásznon. Ehhez természetesen a gondosan kidolgozott forgatókönyvre is szükség van, ezt másfél hónapig írtuk a forgatókönyvíró csapatommal. A készülő nagyjátékfilmemet, az Ádámcsutkát pedig másfél éve álmodjuk, és most már lassan a finisbe érkezik az írói munka, a tervek szerint 2010 nyarán forgatunk. De addig is most itt van a Felnőttfilm, amely az első visszajelzések alapján elérte a célját. Legalábbis számomra az, hogy a bemutató után a nézők 4 órán keresztül vitatkoztak, beszélgettek a 10 perces filmről, az már nagyon nagy büszkeség! Az ilyen pillanatokért szeretnék még sokat tenni”
[Videók]

Moziszex: Hernádi Judit szex – Nyugalom

A valaha ünnepelt szenvedélyes, érzéki színésznő (Udvaros Dorottya) már 15 éve ki sem mozdul a lakásából. Egyetlen támasza fia, Andor (Makranczi Zalán), írógépe mögé menekül kettejük tehetetlen egymásrautaltságának őrült ketrecéből. Novelláit – melyek anya és fia történetei – csupán az asztalfióknak írja. Szeretet és gyűlölet kötelékei béklyózzák őket egymáshoz. Ebbe az érzelmi patthelyzetbe egy szép napon megérkezik a szerelem.

Kritika: Alföldi Róbert Nyugalom című filmjében remek színészek tartanak felolvasóestet Bartis Attila könyvéből. Az elsőfilmes rendező túl nagy tisztelettel közeledett az alapanyaghoz, nem merte igazán sajátjává tenni, így mi is szegényebbek maradtunk egy élménnyel. A Nyugalom című film megnézése után furcsa nyugtalanság vett rajtam erőt. Egy ideig nem tudtam, mi az oka, aztán rájöttem: zavar, hogy képtelen vagyok a film alapján eldönteni, Alföldi Róbert jó rendező-e. Talált egy regényt (Bartis Attila: A nyugalom), ami nyilvánvalóan megérintette, írótársával (Garaczi László) nagy óvatoskodva – a dialógusok maradnak, ahogy vannak! – forgatókönyvvé alakítgatta, kerített magának jó színészeket és egy megbízható operatőrt, nagy levegőt vett… és várta, hogy elkészüljön a filmje.
Alföldi kiváló színész, természetes, hogy mindkét főszereplő, a veterán Udvaros Dorottya és az újonc Makranczi Zalán is kivirágzik a keze alatt. Udvaros sokszínű a színpadról lekergetett, hosszú évek óta saját lakása börtönében élő színésznő szerepében; ha kell, üvöltő hisztérika, ha kell, egyetlen oldalpillantással hozza a fiát – és persze minket – zavarba, teátrális és mégsem túl sok. Makranczi mint Andor, az anyja csecséről leválni nem bíró, de a barlangjában fuldokló fiú egyfélébb, de mégsem egyhangú, végig hozza azt az áthatolhatatlan zavarodottságot, ami a figura fő jellegzetessége.
A magabiztos alakításokon túl viszont nem sok mindent találni ebben a filmben, amitől több lenne, mint egy hangoskönyv vagy felolvasóest. Alföldi félve nyúl a filmes eszközökhöz, mindvégig a könyvre támaszkodik, érezhetően azt próbálja kiötölni, hogyan ne sértse meg az eredeti szöveget. Nem mer kísérletezni, nem újít, nem rakja bele magát a filmbe, mintha rettegne, hogy végzetesen elrontja az egészet. Néhány bátortalan rendezői ötlettől eltekintve mintha inkább operatőrére (Babos Tamás) és vágójára (Politzer Péter) hagyatkozna, hogy majd csak filmet kerekítenek színészei köré.
A cselekmény hűen követi a könyvét, és vannak epizódok, amiket sikerült remekül filmre ültetni, kitűnő például a kurvával (Nagy Mari) töltött éjszaka vagy a szerkesztőnővel (Hernádi Judit) folytatott bestiális affér, a dráma sarkkövénél viszont valami miatt megbicsaklik a forgatókönyv. Az anya-fiú közti beteges köteléket szétcibáló Eszter (Gryllus Dorka) szála érthetetlenül kidolgozatlan marad, a lányról semmit nem tudunk meg, a lány és a fiú kapcsolatát pedig csak röpke vinyettákban hajítják elénk, ami így nem ad elégséges magyarázatot a fiúban végbemenő változásokra. A játékidő persze véges, de fel lehetett volna áldozni kevésbé fontos jeleneteket (elsőként a kocsmárosnő igencsak falsra sikerült monológja jut eszembe), hogy elegendő teret kapjon az Eszter és Andor közti dinamika kibontakozása.
Eszter szálának elsikkadása azt is jelenti, hogy az anya és fia közti húsba maró csatározások egy idő után kissé egyhangúvá válnak, hiába jók a színészek, mintha ugyanazt a jelenetet ismételnék újra és újra, és ahelyett, hogy fokozódna a feszültség, lassan elunjuk őket. Szerencsére mielőtt apátiába süllyednénk, lesújt a vég. Ez majdnem megrázó, csak az a kár, hogy Alföldi pont újranézte a Stalker-t forgatás közben, és ettől az a zseniális ötlete támadt, hogy nem a padlón fekvő Andorral fejezi be a filmet, hanem átemeli ide a szobában zuhogó esőt, végül is, ha Tarkovszkijnak bejött, itt miért ne működne. Kár, hogy nem szólt neki senki, hogy ne tegye.
[Videók]

Moziszex: Molnár Piroska és Czene Csaba Taxidermia 2006

Nyomatékosan kérjük az érzékeny lelkű vagy vegetáriánus olvasóinkat, hogy ne nézzék meg a videót, mert megfeküdheti a gyomrukat ez a hússzagú, disznózsírban tocsogó képi világ. Itt nincs kecmec, mellébeszélés, finom utalás, csak egy nagy lavór nyers hús és annyi szabadjára engedett vágyakozás, amitől talán még a sokat látott Kelemen Anna is zavarba jönne. Zseniálisan adja meg a jelenet alaphangulatát, ahogy főhősnőnk  Molnár Piroska vágytól elcsukló hangon keringőre hívja nem kevésbé vonzó partnerét Czene Csaba: „Vakargasson, Morosgoványi, vakargasson!” Lehet ennél plasztikusabban kifejezni, ha valaki egy kis malackodásra vágyik? Ugye nem.

Tartalom: Három történet. Három kor. Három férfi. Nagyapa, apa, fiú. Egy tisztiszolga, egy élsportoló és egy preparátor mester. Az egyik szerelemre vágyik, a másik sikerre, a harmadik halhatatlanságra.
A nagyapa fantáziál; lázas képzeletével fűti be magának fagyos kis kamráját a hideg téli estéken. A megtermékenyítő erejű képzeletnek semmi sem szab határt. Az apa zabál, négy évig volt szekcióelső az Édesiparban. Mártott ostyában egyenesen verhetetlen, 2,98 az egyéni rekordja (csak úgy viszonyításképpen, az Igor Vosztongonov 3,21-gyel lett Európa-bajnok Szófiában). A fiú állatokat töm ki. Másfél kilóval született. Most másfél perce sincs hátra. Valami olyasmire adta a fejét, amire még soha senki.
Kronologikus szerkezetű film Parti Nagy Lajos novellái alapján. Hőse egy család három egymást követő generációja. Sorsuknak alakulása egyfajta szubjektív történelemkönyvként tárja elénk a XX. század második felének legjellemzőbb életérzéseit. A történet mesélője a család legfiatalabb tagja, Lajos. Valójában az ő egyéni, és nem minden torzítás nélküli nézőpontjából ismerhetjük meg elődeinek mindennapjait. Szürreális látomások és történelmi tények elegyednek torz valóságszilánkokká, kificamodott igazságokká, groteszk érzésmozaikokká történetében, létrehozva ezzel egy olyan világot, amely leginkább Garcia Marquez regényeihez hasonlítható, ám jellegzetesen kelet-európai, jellegzetesen magyar.
Kritika: Égő, faggyúval bevont fallosz lángol a hideg faházban. 1944 telén a magányos, enyhén szellemi fogyatékos Morozsgoványi közlegény onanizál a sötét, hideg éjszakában. Genitáliája tüzet hány, mint az ördög ostora.
Markáns kezdés. Az ember vagy elborzad, vagy felnevet, megszabadulva a hirtelen sokktól. Innen a gyomor görcsbe rándul, és nem enged ki a film végéig.
Gálfi groteszk vizuális utazásra hív minket. A Taxidermia nézője már az első pillanattól fogva sejti, hogy itt bizony olyan élményekkel gazdagodik, amelyeket sosem fog elfelejteni. Parti Nagy Lajos novellafüzéreinek (Hullámzó Balaton) filmadaptációjával állunk szemben, amely mentes az irodalmi feldolgozások közhelyeitől. Semmi papíríz, hosszú, helyzetelemző narráció. Ehelyett mozgóképes költészet van jelen. A legékesebb bizonyítéka az effajta filmkészítői magatartásnak, amikor a vers, vagy akár a zene ritmusához hasonlatos ütemben libikókázik a kamera egy fateknő alatt és fölött. Az élet körforgását, a születést és a halált, a disznótort, a mosakodást a Taxidermia képes egy jelenetben megmutatni. Minden fontos rítus ebben az óriási kelesztőben zajlik. Nagyszerű ötlet és szemkápráztató vizuális megoldás. A film egyedülálló kísérlet. Valamit úgy elmondani, ahogy arra csak a filmnyelv képes. Talán ebben rejlik Pálfi és állandó segítőtársa, a látványvilágot dirigáló Pohárnok Gergely operatőr titka. A Hukkle óta megtett út tovább érlelte az alkotók bátorságát, egyéni vízióját. Akkor egy mikro- és makrovilágot bemutató, első blikkre természetfilmnek álcázott, szeretnivaló falu- krimit láthattunk, amely fellebbentette a fátylat a nadragulyafőzettel sorozatgyilkossá avanzsált parasztasszonyok mindennapjairól és férjeik groteszk haláláról. Mára Pálfi és csapata nem kisebb célt tűzött ki maga elé, mint a XX. század történései emberi sorsokon és kálváriákon átívelő, fantáziadús korrajzának elkészítését. A vállalkozás sikerrel járt, amit többek között a 37. Magyar Filmszemle fődíja is példáz.
A szerepválasztás telitalálat: Czene Csaba a nyúlszájú, pedofil-nekrofil nagyapa; Trócsányi Gergely alakítja a triplatokájú, néhol erősen ostoba, olykor kutyatekintetű evőbajnokot, Marc Bischoff hullafehér arcú, albínó preparátorként és embriókulcstartó-készítőként jelenik meg: ők a három generáció kísérteties alakjai, míg az idős Kálmán szerepében Máté Gábor remekel. Elhízott bálnateste és elfolyó jelleme a Csillagok háborúja Jabbáját idézi. Az idős Kálmán úgy tolja be sztaniolpapírostul egymás után a Bajnok szeleteket, mint a habtestű űrlény a békákat. Ebben az embernek már nem nevezhető véglénynek a megteremtésében Pohárnok Iván maszkmesternek jutott a munka oroszlánrésze. A végeredmény bámulatos: a figura mintha a Csillagok háborúja bábjait gyártó Industrial Light & Magic, vagy A Gyűrűk Ura maszkjait készítő Weta műhelyéből bukkant volna elő – talán egyedül a hasa sikeredett kissé gumiszerűre. A látvány tekintetében Asztalos Adrienn olyasmivel állt elő, amely Jeunet és Caro (Delicatessen, Elveszett gyerekek városa) világával és vizualitásával vetekszik. A díszletek mellett Hollywood becsületére váló CGI effektusok is készültek, amelyek nem magamutogatásként, otrombán önmagukban, önmagukért vannak jelen, hanem a lehetetlent, a nem láthatót, a képzeletet hivatottak megidézni. A Hukklével bizonyított KGB cég animátorainak munkája a film pár lélegzetelállító jelenete. A zenei világ megteremtéséért Amon Tobin, míg az audiális, fenyegető atmoszféra kialakításáért Zányi Tamás hangmérnök felelt. Olyan problémákkal kellett megbirkóznia, mint az ultrahangfelvételen keresztül bálnabőgésszerűen morajló kisbaba hangja, vagy éppen egy jó kétliteres hányás csobogása a Balaton vízében – Parti Nagynál mezeien „nullázás”. Egyszóval a már-már beteges maximalizmus hatja át a stáb munkáját, ami kishazánkban ritka, mint a fehér, vagy a rózsaszín holló.
Ez az apák és fiúk útjáról szóló mozi nem családregény, sokkal inkább tudatutazás. Az emberi sorsokon átívelő történetfolyam maga az útkeresés. A folyton önkielégítő és szeretetéhségben szenvedő Morozsgoványi, aki a boldogságot keresi; utódja, Kálmán, a víziló-izomzatú evőbajnok, akit a haláláig csak a hírnév foglalkoztat; és fia, a nyüzüge, beesett szemű Lajoska, aki a halhatatlanságot célozza meg mint élő-ember preparátor – mind-mind valamit hajtanak, valami mozgatja őket, és mind elbuknak. Hát nem erről szólt a XX. század magyar történelme?
Talán Huszárikrik Szindbádja óta nem volt ilyen pontos irodalmi adaptáció, amely filmnyelvi újításokkal is elő tudott állni. (Gondolok itt a madárfenék szemszögétől a padlón keresztül haladó-libikókázó kamerán át a zsigerekbe hatoló szikéig.) Pálfi jó tíz éve készült Hal című rövidfilmjében is fellelhető volt ez a szemérmetlenül éles világlátás. A nézőt már akkor megragadta az átgondolt, lehetetlent nem ismerő képi megoldások áradata. Snitt a hal szemszögéből, az akváriumból, a háttérben szexelő kofával, vagy például a Hukkléban a szörnyként a kisbékára támadó harcsa képe – ez a lírai világlátás jellemző leginkább az eddigi filmjeire. A Taxidermiáról még sokan, sokféleképpen fognak beszélni és vitatkozni. Természetesen nem kell, hogy mindenkinek tetsszen a film naturalizmusa, de jó lenne, ha nem szemellenzővel ülnének be a vetítőterembe a nézők: annyi álművészfilm készül évente, itt az alkalom, hogy megpillantsuk parányi palettánkon ezt a színes foltot.
Morozsgoványi, Balatony Kálmán és Lajoska történetén keresztül bepillanthatunk a XX. század groteszk magyar valóságába. Utunk szodomizált disznókon át, nagy kaviárzabáló versenyeken és élőember-preparátorokon át vezet. A Taxidermia az életet olyan perspektívából mutatja, amelyet e filmes kereső nélkül talán sosem látnánk meg.
[Videók]

Moziszex: Kerekes Vica és Jirí Machácek Nestyda 2008

A fenti jelenetek alapján a Nestyda című filmet a kötelező középiskolás tananyagok közé kéne sorolni. Tegye fel a kezét az a férfiember, aki ne szeretne hasonló tejszínhabos akcióba belefutni miután egy szál törölközőben kisétál a fürdőszobából. Szó szerint hab a tortán Kerekes Vica gyönyörű kebleinek látványa, amely szerencsére visszatérő motívumnak számít a filmben, hiszen egy másik ágyjelenetben is főszerepet kapnak a cicik, bár ott egy teknősbéka mindent megtesz, hogy elvonja a figyelmet. Persze esélye sincs. Sajnos azt kell mondjuk, nem véletlen, hogy összeállításunk legemberibb, legmeghatóbb, egyben legvidámabb szexjelenetét (pontosabban kettőt) nem magyar, hanem cseh készítésű filmben találjuk. Gyönyörű pillanat, mikor Kerekes Vica bűbájosan megkérdezi: „Akarod, hogy lepisiljelek?”

Tartalom: Oskar televíziós meteorológus. Úgy gondolja magáról, hogy sikeres ember: szerető férj, figyelmes családapa és vonzó tévés személyiség. A valóság azonban kicsit másként fest. A középkorú férfiak többségéhez hasonlóan számára is egyre nagyobb problémát okoz, hogy megbarátkozzon az öregedés gondolatával és a házassága körül sincs minden rendben. Amikor egy flört kapcsán manipulálni kezdi az időjárásjelentést, elveszíti a munkáját és az asszonyát. A gondtalan agglegény életmód, amely különböző korú szeretőkkel kapcsolódik össze, azonban nem éppen idillikus számára.
[Videók] További moziszex